OROSZVALOSAG.HU


Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. II.

  |  2022-04-10 09:03:39  |  
Gyóni Gábor

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. II.

Befejező rész

A peresztrojka hatásaként az Ukrán SzSzK-ban már 1986-ban megjelentek az első önállóan szerveződő egyesületek. 1987-től aktivizálták tevékenységüket az ukrán nacionalistának tartott személyek, elsősorban a Lvovban élő Vjacseszlav Csernovol. Érdekes egyébként, hogy a korabeli ukrán KGB jelentései (1986–1987) szinte kizárólag „külföldi ellenséges tevékenységgel” indokolják az elsősorból Lvovból és Kijevből érkező nyugtalanító fejleményeket. 1988-ban már hivatalos értelmiségi körökben is, például az ukrán akadémia Történettudományi Intézetének nyílt szakmai rendezvényein szerfölött éles kérdések kerültek terítékre, mint a kollektivizáció, az 1930-as évek repressziói. 1988-ban nyílt ellenzéki demonstrációkra is sor került (június 26-án Poltavában, a tüntetők azt követelték, hogy állítsanak emlékművet az 1930-as évekbeli „mesterséges éhínség” áldozatainak). 1988 nyarán a Krímben tatár demonstrációkra került sor. A glasznoszty és a peresztrojka idején sok társadalmi szervezet alakult az Ukrán SzSzK-ban is, ezek hivatalosan a peresztrojka és a párt politikájának támogatását tűzték zászlójukra, valójában azonban közéleti, kulturális, ökológiai stb. köntösben fogalmaztak meg rendszerkritikus megjegyzéseket. 1988 őszén nyíltan politikai mozgalmak kezdtek szerveződni. Szeptemberben Kijevben megkezdődtek az előkészületei az elsősorban humán értelmiségieket tömörítő Ukrán Népi Front megalakításának. Az Ukrán Népi Front 1988 végén elfogadott egy politikai programtervezetet, amelyben a szovjet múlt egészét kritikusan értékelte. Új választási rendszert javasoltak, amelyben nemcsak a kommunista párt és a hozzá kötődő szervezetek indíthatnak jelölteket.

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. II.

Lvovban a nacionalista érzelmek már 1989-ben áttörtek, de ekkor még volt ellenerő is. 1989. augusztus 3-án a peresztrojkát támogató tüntetés zajlott a városban a helyi pártapparátus, valamint az orosz és zsidó közösségek tagjaival, de ezzel egyidőben nacionalista ellentüntetésre is sor került. (Ez volt az első eset, amikor fegyveresek kísérték a nacionalistákat). Ősszel Nyugat-Ukrajna (Lvov megye) közhangulatában fölénybe kerültek a „szovjetellenes elemek”, amelyek már „a Szovjetunió felépítményének újragondolását” kezdeményezték. 1989. október 28-án elkészült az Ukrán SzSzK-ban az a törvénytervezet, amely államnyelvvé nyilvánította az ukránt, s ami a KGB jelentése szerint nyugtalanságot szült a kelet-ukrajnai oroszajkú megyékben: nem önmagában az ukrán államnyelvvé nyilvánítása, hanem az, hogy az orosz nem kapott teljes értékű státuszt. Nyugat-Ukrajnában, Lvov, Ivano-Frankovszk, Tarnopol megyékben ukrán nacionalista szervezetek a nyelvtörvényre hivatkozva az orosz nyelvű oktatási és egyéb intézmények bezárását követelték.

Scserbickijt ősszel leváltották, nem sokkal ezután, 1990 februárban meghalt – nem múló városi legendák szerint öngyilkos lett. Valóban távol álltak tőle a közelgő idők. 1989. szeptember 28-én tartott búcsúbeszédében hithű kommunistaként újra felesküdött az SZKP-ra, és azt ígérte, hogy az ukrán kommunista párt „megbízható harci alakulat” lesz, egyben óva intette a „sárga-kék” lobogó alatt menetelőket. Scserbickij nem volt olyan virtuóz természetű ember, mint munkatársa, Leonyid Kravcsuk, aki az ukrán kommunista párt ideológiai titkáraként az 1980-as évek elején még az amerikai–kanadai holodomor-kampány ellen hadakozott, 1989-ben ellenezte Ukrajna függetlenné válását, mégis ő lett nemsokára a független Ukrajna első elnöke (az 1990-es években pedig jobbra tolódott).

Amikor Scserbickij meghalt, a Szovjetunió már recsegett-ropogott, több köztársaság (Észtország, Litvánia, Azerbajdzsán) kikiáltotta szuverenitását, 1990. március 11-én pedig Litvánia – elsőként a tagköztársaságok közül  –  a függetlenségét is kihirdetette. Ukrajnában január 21-én Lviv és Kijev között több százezer ember alkotott élő láncot a két ukrán köztársaság 1919-es egyesülésére emlékezve. A szovjet vezetés februárban 1992. január 1-jei hatállyal visszaállította a korábban megyei rangú Krími ASzSzK-t, a félsziget köztársasági státuszát (különböző krími szervezetek, a Krími Orosz Társaság, a Nagy Honvédő Háború veteránjai 1990-ben beadványokkal fordultak Borisz Jelcin orosz elnökhöz, Mihail Gorbacsov szovjet elnökhöz azzal a kéréssel, hogy a félszigetet csatolják Oroszországhoz, arra hivatkozva, hogy 1954-ben önkényesen lett átadva a terület Ukrajnának, s hogy a félszigeten erőszakos ukránosítás zajlik), ám ez az ország széthullása miatt nem úgy valósult meg, ahogy azt Moszkvában eltervezték.

Ukrajna 1990. július 16-én kiáltotta ki szuverenitását, azt követően, hogy az akkor már Borisz Jelcin vezette Oroszország 1990. június 12-én megtette ezt. A deklaráció „szuverén nemzetállamnak” nyilvánította az Ukrán SzSzK-t, ahol az ukrán nemzet érvényesíti önrendelkezési jogát. Októberben Kijevben több ezer diák tüntetett, a szuverenitás gyakorlati érvényre juttatását és új választásokat követelve.

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. II.

Az 1980-as évek végén az Ukrán SzSzK-ban is megjelentek a kommunista párttól független szervezetek. A legfontosabb ezek közül az 1989 őszén megalakult Ukrajna Népi Mozgalma (Ruh) volt. A Ruh mozgalomnak tarka támogatói bázisa volt konszolidált, nemzeti érzelmű ukrán értelmiségiektől kezdve a radikális nacionalistákig (a Ruhban kezdte politikai pályafutását jónéhány későbbi keményvonalas ukrán nacionalista).

1990 márciusában a Szovjetunió más köztársaságaihoz hasonlóan választásokat tartottak az ukrán Legfelső Tanácsba is. Ezek a tövényhozási választások már alternatív alapon zajlottak, de csak egyéni választókörzetekben. Az Ukrán Kommunista Párt jelöltjei 331 mandátumot szereztek meg a 450-ből. Ez a kommunista többségű Rada vezényli le majd Ukrajna függetlenné válását. Az 1990-ben megválasztott Rada elnöke a poltavai születésű kommunista politikus, az Ukrán SzSzK Kommunista Pártjának (UKP) első titkára (1991 augusztusában néhány napig a Szovjetunió Kommunista Pártjának – utolsó – főtitkára), Vlagyimir Ivasko volt. Ő azonban hamarosan lemondott, ugyanis a pártfőtitkár helyettesének választották meg (ekkor vezették be ezt a pozíciót a Szovjetunióban). Júliusban az 1934-es születésű Leonyid Kravcsuk, az UKP agitációs és propaganda osztályának vezetője lett a parlamenti elnök.

A törvényhozás munkája során különböző képviselői csoportok alakultak ki. Legnagyobb ezek közül az ún. „239-ek csoportja” volt, kommunista politikusokból, akik a szuverén Ukrajna megvalósítását tekintették céljuknak. Az ellenzéki „Népi Rada” blokk magja a Ruh volt, de ehhez kommunisták is (át)álltak.

1991 márciusában a Szovjetunió köztársaságaiban – kivéve a Baltikumot, Moldovát, Grúziát, Örményországot – arról szavazhattak a polgárok, hogy kívánják-e a köztársaságok megreformált szövetségének fennmaradását. Ukrajnában 83 %-os részvétel mellett a szavazók 70 %-a a Szovjetunió fennmaradását támogatta. Meggyőző többség, de százalékosan Ukrajnában volt legkisebb azok aránya, akik a Szovjetunió fennmaradását kívánták (az orosz érték is hasonló volt, 71 %. Viszont három nyugat-ukrajnai megyében (Lviv, Ivano-Frankivszk, Ternopol) és a főváros Kijevben már ekkor kisebbségben voltak a Szovjetunió fenntartásának hívei. (A legtöbben a legelmaradottabb közép-ázsiai köztársaságokban ragaszkodtak volna a Szovjetunióhoz.) Ukrajnában egy pótkérdést is illesztettek a népszavazáshoz, miszerint kívánja-e, hogy Ukrajna a szuverenitás alapján csatlakozzon a megújult szövetséghez – a választók erre is igent mondtak (88 %). Vagyis Ukrajna szuverenitása úgy nőtt, hogy a Szovjetunióban való maradást választotta.

A Szovjetunió létéről vagy nem létéről azonban nem a nép demokratikus választásokon kifejezett akarata döntött. Az 1991. június 12-i orosz elnökválasztást hamarosan követte az ukrán. 1991. július 5-én döntöttek arról, hogy az Ukrán SzSZK-nak is lesz saját államfője. A Szovjetunió felbomlása az 1991 augusztusi moszkvai „puccs” után vált visszafordíthatatlanná, amikor szovjet vezetők egy csoportja, kinyilvánítva, hogy Gorbacsov beteg, átvette a hatalmat, és megalapította az ún. Rendkívüli Helyzet Állami Tanácsát (GKCSP). Mai napig vitatott az akkor történtek értelmezése. Az sem kizárt, vannak erre utaló jelek, számos visszaemlékezés az események közvetlen résztvevőitől, hogy a „puccs” Gorbacsov szovjet elnök ravasz húzása lehetett: egy utolsó, kétségbeesett kísérlet a Szovjetunió egyben tartására. Gorbacsov tényleg nem veszíthetett az ügyön: ha győz a GKCSP, ő visszatér az egyben tartott Szovjetunió élére – a mesterhúzás bevált. Ha a kísérlet elbukik, ő mossa kezeit, semmiről nem tehet – és végül így is történt, a Moszkvába borostásan, megfáradt arccal visszatérő Gorbacsovot a keményvonalas kommunisták ártatlan áldozataként látta a világ. A GKCSP kezdetben megijesztette a köztársasági vezetőket, akik gyorsan a rendkívüli állapot bevezetése mellett tettek hitet. A pártintrikák iskoláját kijáró ravasz Kravcsuk is azok közé tartozott, akik az első napon óvatos-kétértelmű nyilatkozatban támogatták a GKCSP-t.

A puccs, vagy álpuccs azonban kudarcot vallott. Az augusztusi események két fontos következménnyel jártak. Egyrészt meghiúsult az új szövetségi szerződés aláírása, amire 1991. augusztus 20-án került volna sor. 1991 tavaszán és nyarán hosszas tárgyalásokon – a márciusi népszavazás után – állapodtak meg a köztársasági vezetők az új alapszerződésről. Az új szövetségi szerződést áprilisban és júniusban parafarálták, 1991. augusztus 15-én szövegét publikálta a Pravda. Eszerint a Szovjetunió Szuverén Államok Szövetségévé alakult volna át, jelentősen megnövelve a szövetséget alkotó köztársaságok jogköreit. Kimaradtak volna a baltiak, Moldova, Grúzia, Örményország. A „puccs” másik fontos következménye az volt, hogy gyakorlatilag betiltották a 20 milliós tagsággal rendelkező SZKP működését. Oroszország után, 1991. augusztus 30-án az Ukrán SzSzK-ban is betiltották az UKP-t (a párt 1993-ban éledt újjá Donyeckben).

A „puccs” után a Szovjetunió tagköztársaságai sorra kiáltották ki függetlenségüket, kiválásukat a Szovjetunióból – amire egyébként a szovjet alkotmány szerint minden jogalapjuk meg is volt (a baltiak még 1990 tavaszán, Grúzia pedig 1991 áprilisában már kikiáltotta függetlenségét).

1991. augusztus 24-én a Rada 350 képviselőjéből 346 szavazott Ukrajna függetlenségére, 1 fő ellene. A képiselőház tetejére felvonták az ukrán nemzeti zászlót, Kijev központját az utcára vonuló ünneplő tömegek kék-sárga színekbe öltöztették. Szeptember 17-én az Ukrán SzSzK megnevezést is eltörölték. A nemzetközi elismerésre azonban még várni kellett.

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. II.

Leonyid Kravcsuk

Az ukrán vezetés helyesen abból indult ki, hogy nemcsak a törvényhozásnak, hanem a népakaratnak is el kell ismernie az előállt új helyzetet. Ezért december 1-jére függetlenségi népszavazást és elnökválasztást írtak ki. Az ukrajnai népszavazás döntő jelentőségű volt abból a szempontból is, hogy mi marad/jön létre a Szovjetunió helyén. Az augusztusi kudarc és a „szuverenitási parádé” után ugyanis egy újabb szövetségi tervezet került kidolgozásra, amely egy konföderációt hozott volna létre a Szovjetunió romjain. A konföderációban Belarusz, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán vett volna részt – az ukrán vezetés ingadozott. Az aláírást 1991. december 9-ére tűzték ki Minszkbe. Az orosz vezetés azonban nem kívánt konföderációt az elmaradott, túlnépesedett, kulturálisan is más Közép-Ázsiával. Moszkva csak abban esetben lett volna hajlandó új szövetségi szerződésre, ha abban Ukrajna is részt vesz.

Ez azonban már múlt időbe került. A december 1-jei népszavazás egyértelmű többséggel megerősítette Ukrajna függetlenségét. Az ukrajnai polgárok 84 %-a részt vett a népszavazáson, és a köztársaság minden régiójában többségben voltak azok, akik támogatták az ország függetlenségét. Még a Krímben is többen támogatták Ukrajna függetlenségét, mint akik ellenezték azt (54 vs. 42 %). Az oroszajkú Donyeck, Luganszk, Odessza, Harkov, Nyikolajev megyékben is 83-89 % között volt a függetlenségpártiak aránya, a többi megyében 90 % fölött. 1991-ben Ukrajna lakosainak többsége optimizmussal tekintett az ország jövőjére.

Hogy tavasz óta ennyire megváltozott a közhangulat, abban nyilvánvalóan szerepet játszott a Szovjetunióban elhatalmasodó – éhínséggel fenyegető, importtal és segéllyel orvosolt – totális deficit, a szovjet gazdaság széthullása, és minden, ami ezzel jár: sorok a boltok előtt, üres polcok, feketegazdaság. Valójában az ukrán függetlenségi népszavazás jelentette az utolsó szöget a Szovjetunió koporsójába, hiszen Ukrajna nélkül Oroszország sem akart új integrációt, ehelyett Belaruszban, Belovezsszkaja Puscsában, a Független Államok Közösségének megalapításáról tettek szándéknyilatkozatot az orosz, belorusz, ukrán vezetők.

A függetlenségi népszavazás után december 2-án elsőként Lengyelország ismerte el Ukrajna függetlenségét, majd Magyarország és Kanada. Még ebben a hónapban megtörtént Ukrajna széles körű nemzetközi elismerése (bár pikáns módon az augusztus 1-jén a Kijevbe látogató George Bush amerikai elnök még arra szólította fel az ukránokat, hogy ne siessenek a függetlenséggel).

December 1-jén került sor az első elnökválasztásra is. A volt kommunista parlamenti elnök Kravcsuk függetlenként indult. Legkomolyabb kihívója a jobboldali demokrata-nacionalista ellenzék részéről Vjacseszlav Csernovol, a Ruh egyik vezetője volt. Kravcsuk meggyőző győzelmet aratott. Csaknem 20 millió (19,6) polgár bizalmát nyerte el, ami akkor a szavazók 61,6 %-át jelentette – soha többé nem lesz olyan ukrán elnök, akit ennyi szavazattal választanak meg. Három megye kivételével Ukrajna összes régiójában győzni tudott. A második helyezett Csernovol is több mint 7 millió szavazatot szerzett, de csak a leginkább nacionalista érzelmű három nyugat-ukrajnai megyében (Lviv, Ivano-Frankivszk, Ternopol) tudott győzni. A kommunista múltú Kravcsukot ugyan átlagon felüli, 70 % feletti eredménnyel támogatta a Donbassz és az oroszajkú Délkelet-Ukrajna, de Közép-Ukrajna, Zsitomir-Vinnyica-Hmelnyickij is. Nyert ugyan, de átlagánál rosszabb eredményt ért el a Krímben, a főváros Kijevben és Nyugat-Ukrajnában. Kravcsukot tehát a geográfiai-politikai értelemben vett „közép” támogatta, míg elutasították őt az „oroszok” és a nacionalista ukránok.

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. II.

Vjacseszlav Csernovol

Oroszországhoz hasonlóan Ukrajnában is az elnök tisztsége és személye testesítette meg a függetlenséget és az új politikai rendszert, de amúgy minden maradt a régiben: még a szovjet időkben választott, kommunista többségű törvényhozás; a szovjet korból eredő alkotmány; éppen csak születőben levő pártrendszer; szinte minden szálával keletre, a szovjet térséghez kötődő gazdaság; s egy olyan lakosság, amely a függetlenség elérése előtt kilenc hónappal még a Szovjetunióban való maradásra szavazott, olyan lakosság, melynek három generációja élt a Szovjetunióban, s most egy hirtelen ugrással valami nyugatiasnak mondott piacgazdasághoz kellett volna alkalmazkodnia. Tetézte a gondot, hogy Ukrajna régi-új elitje sokkal rosszabb minőségű volt, mint a lakossága (ami sok posztszocialista országról elmondható). Ennek oka részben abban keresendő, hogy a szovjet korszakban az elit szerveződése is hierarchikus volt, és a birodalmi központ felszívta a minden értelemben legkiválóbbakat, a perifériákon hagyva a „másodrangú” személyeket. Másrészt a nómenklatúra-gyökerű, kontraszelektált elit tagjai nem feltétlen a teljesítményük miatt, hanem összeköttetéseik, ismeretségeik okán, vagy hűségükért jutalmul kerültek vezető pozícióba. A függetlenné váló Ukrajna posztkommunista elitje a következő években „bizonyítja” inkompetenciáját, alkalmatlanságát az ország irányítására.

Milyen örökséget hagyott maga után a Szovjetunió Ukrajnában? 52 milliós, viszonylag jól képzett lakosságot, ipart, Európa legnagyobb területű államát (Oroszországot nem számítva), nagyszerű termőföldekkel, gazdag kulturális örökséggel, kiváló tengerparttal, kikötőkkel. Optimista, a jövőbe bizalommal tekintő, az elmúlt évtizedekben gyarapodó népességet. Ukrajna, hasonlóan a volt Szovjetunió többi köztársaságához, adósság nélkül kezdhette meg önálló létét, mivel Oroszország jogutódként az összes szovjet adósságot magára vállalta. Nem véletlen, hogy 1991-ben a Deutsche Bank elemzői arra a következtetésre jutottak, a függetlenné váló volt szovjet köztársaságok közül potenciálisan Ukrajna előtt áll a legszebb jövő.

Másfelől a Szovjetunió hátrahagyott kibeszéletlen múltat, történelmi traumák emlékét, és a kísértetek serege nem hagyott nyugtot az élőknek. Mégis, Ukrajna nagy lehetőséget kapott a történelemtől, amivel sajnos nem tudott élni. Egészen elképesztő és megdöbbentő, hogy egy ilyen jó adottságú ország olyan tragikus sorsra jusson, mint Ukrajna 1991 után.

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. II.

 

 

 

Cimkék: Vjacseszlav Csernovol, Ruh, Leonyid Kravcsuk,Vlagyimir Ivasko, GKCSP, Gorbacsov, Jelcin
Országok: Ukrajna
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat