OROSZVALOSAG.HU


Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. I.

  |  2022-04-09 08:37:32  |  
Gyóni Gábor

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. I.

Első rész 

   Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. I.                                            

Noha az első ötéves terv (1928–1932) idején kezdődött szovjet indusztrializációs program Ukrajnát, elsősorban Kelet-Ukrajnát is érintette, 400 új ipari üzemet létrehozva az Ukrán SzSzK-ban, köztük a szovjet ipar olyan büszkeségeit, mint a Harkovi Traktorgyár (1931) vagy a Zaporozsjei Kohászati Üzem (1933), a tragédiák sora nem ért véget az 1933-as éhínséggel. Az 1937-1938-as terror (amely lefejezte a bolsevik „régi gárdát”, és hozzájárult egy új, immáron Sztálinhoz kötődő fiatal szovjet elit kialakulásához) sem kerülte el a köztársaságot. Az ukrajnai terrort 1938-tól az akkor 44 éves, a megelőző évben a moszkvai ügyek lebonyolításában már „bizonyított” Nyikita Hruscsov vezényelte le az ukrán párt főtitkáraként. Hruscsov később a tatár Mamaj kán pusztításához hasonlította ezt az időszakot: „Ukrajnában a teljes vezető állomány jónéhány rétege meg lett semmisítve. Jónéhány alkalommal cserélődtek a káderek az újabb és újabb letartóztatások, megsemmisítések révén. Az ukrán értelmiség, különösen az írók, zeneszerzők, művészek és orvosok megfigyelés alatt álltak, letartóztatásokban és leszámolásokban volt részük.” – írta őszintén és talán megbánóan. A nagy terror után néhány évvel a második világháború pusztított Ukrajna területén: a szovjet köztársaságok közül a Belorusz SzSzK-n kívül az Ukrán SzSzK szenvedte el a legnagyobb emberi és anyagi veszteséget a világégés során. Az Ukrán SzSzK végül jelentős területgyarapodással (Voliny, Galícia, Kárpátalja, Észak-Bukovina, Budzsák) zárta a háborút és – a Belorusz SzSzK-val együtt – külön képviseletet kapott az ENSZ-ben.

A köztársaság számára 1945-ben nem ért véget a háború. Nyugat-Ukrajnában az 1942-ben alakult, a világháború idején elsősorban a volhíniai lengyelek sérelmére elkövetett népirtásban  részt vevő Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egységei – a balti ellenállókhoz, az Erdei Testvérekhez hasonlóan – 1945 után is folytatták a harcot a szovjethatalom ellen. Az UPA bázisát az jelentette, hogy a szovjet állambiztonsági jelentések szerint a nyugat-ukrajnai lakosság túlnyomó többsége ellenezte a szovjet rendszert, elsősorban a kollektivizáció és a szovjethatalom korábbi represszív politikája miatt. Még 1946-ban is mintegy 1600 támadást hajtottak végre az UPA fegyveresei a szovjet intézmények képviselői ellen. Noha a támadások intenzitása a következő években enyhült, és 1950-ben a szovjet hatóságok likvidálták az UPA vezetőjét, Roman Suhevicset, egészen 1953-ig előfordultak szórványos rajtaütések. Az ukrán nacionalista mozgalom tulajdonképpen soha nem szűnt meg Nyugat-Ukrajnában, még a későbbi évtizedekben sem, csak éppen földalatti társaságként szerveződött tovább. Pl. egy 1969-es KGB jelentés szerint Ivano-Frankivszk megyében rendszeresen tűnnek fel szovjetellenes röplapok; illegális nacionalista klubok alakulnak; gyakran jelennek meg, különösen január 22-én „nacionalista zászlók” (azaz a kék-sárga ukrán lobogók); intenzív kapcsolattartás folyik a Nyugaton élő ukrán diaszpórával, ahonnan nacionalista tartalmak kerülnek be; és illegálisan továbbra is működik a görögkatolikus egyház (melyet 1946-ban hivatalosan beolvasztottak az Orosz Pravoszláv Egyházba). Sztálin 1952-ben azt vetette fel, hogy a lakosság áttelepítésével kellene kezelni a nyugat-ukrajnai problémát. Erről április 24-én beszélt az ukrán pártvezetőknek, azt javasolva, hogy a Nyugat-Ukrajnában élőket telepítsék délre és keletre, ám az elképzelés végül nem valósult meg.

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. I.

A „posztsztálininak” nevezett időszak már a békés építkezés kora volt az Ukrán SzSzK-ban is. A terror enyhülése után viszont ismét előjöttek az ellentétek Moszkva és az ukrán pártvezetés között, ami nem is olyan meglepő, ha arra gondolunk, hogy az ukrán kommunisták eleve a lenini politika által felkarolt és bolsevik módon adaptált nemzetiségi (ukrán) önrendelkezés hagyományából nőttek ki, azaz az ukrán kommunista pártnak (úgy, mint szinte minden nemzetiségi kommunista pártnak a Szovjetunión belül) az osztályharcos/internacionalista diskurzus mellett volt egy erősen nemzeti jellege is. Ezt még a régi ukrán bolsevik pártot megtizedelő, ismétlődő sztálini/hruscsovi terrorhullámok sem tudták felszámolni.

1953-ban rövid hatalmi harc után a korábbi ukrán pártvezető, Nyikita Hruscsov lett a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkára, vagyis az ország de facto elsőszámú vezetője. 1954-ben a Krím-félsziget területét (a lakosság megkérdezése nélkül) az Ukrán SzSzK-hoz csatolták.

1956 februárban a XX. Pártkongresszus nemcsak azért volt jelentős esemény, mert elítélte Sztálin személyi kultuszát és a terrort (a párttagságot is érintő terrort), hanem mert decentralizációs terveket is kilátásba helyezett. Az egyes tagköztársaságok számára lehetőség nyílt autonómabb gazdasági tervek elkészítésére. Az 1956-os magyarországi és lengyelországi események idején a szovjet állambiztonsági szervek éberen figyelték a mindkét „problémás” országgal határos lakosság hangulatát. A. I. Kiricsenko ukrán pártfőtitkár 1956. november 12-én kelt jelentése szerint az ukrajnai lakosság túlnyomó többsége támogatta a Szovjetunió beavatkozását Magyarországon, ám „bizonyos csoportok”, ide értve az ukrán nacionalista mozgalmak egykori tagjait, elégedetlenkedő nyilatkozatokat is tettek, és „az utóbbi időben az ukránok között a nacionalista elemek élénkülése” tapasztalható. Az 1950-es évek szovjet állambiztonsági jelentéseit olvasva az látszik, hogy az ukrán értelmiséget nyugtalanította Ukrajna ruszifikálódása, hogy a nagyvárosokban alig lehet ukrán szót hallani. Az elégedetlenkődnek nem tetszettek a szovjet lakásviszonyok (a magánszférát felszámoló kommunális lakások), és a szocialista rendszerre jellemző krónikus áruhiány.

Hruscsov egyébként jól érzékelte, pontosan látta, hogy a Szovjetunió Achilles-sarka a kollektivizáció által tönkretett mezőgazdaság, ezért is tett nagy erőfeszítéseket a sztyeppevidék feltörésére, a kukoricatermesztés népszerűsítésére. Hruscsov kritikája azonban nem magát a rendszert, hanem a rendszert működtető embereket érintette. 1961. januárban az ukrán párt előtt tartott beszédében, amely szinte teljesen a mezőgazdaság helyzetéről szólt, azért rótta meg az ukrán elvtársakat, mert szerinte azok túl sokat üdülnek a tengeren, és ezért gyatrább évről évre a mezőgazdaság teljesítménye...

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. I.

1962-ben az 1936-os „sztálini” konstrukciót felváltó új alkotmány előkészítése vette kezdetét a Szovjetunióban. Az új alkotmány jelentős decentralizációt és liberalizációt valósított volna meg, lehetővé tette volna azt is a tagköztársaságok számára, hogy saját fegyveres erőket tartsanak fenn, bevezette volna a közvetlen elnökválasztás intézményét, a referendumokat, Alkotmánybíróságot hozott volna létre, gyengítette volna a párt kontrollfunkcióit. Hruscsov eltávolítása (1964) miatt az új alkotmány nem lépett hatályba (bár bizonyos elemei, például a népszavazások legalizálásáról később beépültek az 1977-es „brezsnyevi” alaptörvénybe). 1963-ban a harkovi származású Petro Seleszt került az ukrán párt élére. Az ő személye látványosan testesítette meg a decentralizációs törekvéseket, és az ukrán kommunista pártban meglévő nemzeti irányultságot.

Seleszt igyekezett autonóm szereplőként pozicionálni magát, ezzel is hangsúlyozva az Ukrán SzSzK legalábbis egyenrangú szerepét a Szovjetunió köztársaságaihoz – különösen Oroszországhoz – viszonyítva. Időnként bírálta a moszkvai központi irányítást, és amíg a hatalmat 1964-ben átvevő Leonyid Brezsnyev pozíciói meg nem szilárdultak, azt is megengedhette magának, hogy nyilvánosan kritizálja a pártfőtitkárt. 1965-ben kezdeményezte, hogy Ukrajna saját külkereskedelmet folytathasson külföldi államokkal (a moszkvai vezetés természetesen ezt nem fogadta el). 1968-ban nem jelentéktelen szerepet játszott abban, hogy a Szovjetunió katonailag beavatkozott Csehszlovákiában: érvelése szerint a demokratikus szocializmus csehszlovák modellje túlságosan pozitív, már a szovjet rendszert veszélyeztető fogadtatásra talált Nyugat-Ukrajnában, különösen az egykor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján.

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. I.

Pjotr Seleszt

Seleszt idején az Ukrán SzSzK-ban az ukrán kultúra és történelem aktív népszerűsítése zajlott: történelmi emlékhellyé nyilvánították Hortyicát, 1964-ben nagy pompával emlékeztek meg Tarasz Sevcsenko születésének 150. évfordulójáról, és nagy példányszámban adtak ki az ukrán történelmet népszerűsítő könyveket. A Seleszt vezette Ukrajnában készült el Szergej Paradzsanov csodálatos szépségű, a hucul (ukrán) folklór és népélet ihlette filmje, az Elfeledett ősök árnyai. Különösen érdekes az a könyv, amit maga Seleszt írt (A mi szovjet Ukrajnánk - 1970), amelyben az ukrán történelmet az orosszal szembeállítva interpretálta, például a kozák Zaporozsjei Szics, úgymond, demokratikus jellegét az északi orosz cárok zsarnokságával helyezte szembe. Könyve nem utolsó szerepet játszott Seleszt leváltásában. 1972-ben, amikor Brezsnyev pozíciói már kellően megerősödtek, az ukrán pártvezetőt „nacionalista elhajlás” vádjával leváltották. Az őt váltó Vlagyimir Scserbickij Brezsnyevhez közelebb álló személy volt.

Leonyid Brezsnyev 1906-ban Kamenszkoje (Dnyeprodzerzsinszk) városában született (fiatal korában még ukrán nemzetiségűnek tartotta magát). Földije volt a szintén Dnyepropetrovszk vidékéről származó Scserbickij. Brezsnyev és Scserbickij idején tett szert nagy befolyásra az ún. „dnyepropetrovszki klán”, amelynek képviselői – persze az eredeti, kommunista ideológiát meghaladva, sokszoros transzformáció után – ma is az ukrán elit egyik legbefolyásosabb csoportját alkotják.

Scserbickij hatalomra kerülésének első aktusaként elődjét, Selesztet bírálta nyilvánosan annak „nacionalista elhajlása” miatt. Ám az ukrán nacionalizmus nemcsak Seleszt egyéni meggyőződése volt. Scserbickij 1973 áprilisában a legfelső pártvezetés számára küldött jelentésében arról írt, hogy Ukrajnában felerősödött az ukrán nacionalizmus, az oroszellenes érzelmek keltése, és valami olyan gondolat kultiválása, miszerint Ukrajna elnyomott helyzetben van a Szovjetunión belül. Scserbickij nyilvános fellépésein oroszul szólalt meg, és Seleszttől eltérően nem folytatott hangsúlyosan ukrán nemzeti retorikát. Ugyanakkor magánbeszélgetéseiben olykor „moszkvai bojároknak” nevezte a szovjet pártelitet, és azt hangoztatta, hogy „nem játszik a moszkvai játékszabályok szerint.”

Az 1960-as, 1970-es években az Ukrán SzSzK békés építkezésében látványos sikerek történtek. Csúcsra járt az 1944-ben alapított dnyepropetrovszki Juzsmas gyár, amely a szovjet rakétatechnológia egyik legfontosabb központjává nőtte ki magát. Scserbickij idején teljesedett ki az ukrán atomenergiaprogram, öt helyszínen, elsősorban Nyugat-Ukrajnában (Zaporozsje, Rovno, Hmelnyickij, Csernobil, Juzsnoukrainszk) hoztak létre atomerőműveket, összesen 24 blokkot 1970 és 1987 között. Ezzel Ukrajnában nemcsak a Szovjetuniót tekintve, de világszinten is az egyik legjelentősebb atomenergetikai potenciál jött létre. Ennek azért is volt jelentősége, mert a Scserbickij idején kivitelezett atomenergiaprogram csökkentette az Ukrán SzSzK a központtól (Oroszországtól) való energiafüggését, bár azt természetesen nem szüntette meg. Az ukrán atomenergiaprogram sikerét jelentősen beárnyékolta 1986 áprilisában a csernobili baleset, amely az addigi legsúlyosabb nukleáris katasztrófa volt az emberiség történetében (és csapást mért összességében a Szovjetunió presztízsére is).

1945 és 1989 között jelentősen nőtt az Ukrán SzSzK népessége. A köztársaság lakossága 41,86 millió fő volt 1959-ben; 1989-ben már 51,45 millió. Bár az Ukrán SzSzK nemzetiségi képe nem változott (csak a Krím-félsziget volt orosz többségű), de nyelvileg jelentős mértékben eloroszosodott. 1959-ben 7 millió orosz nemzetiségű személy élt az Ukrán SzSzK-ban (az össznépesség 16,93 %-a), 1989-ben már 11,35 millió (a népesség 22 %-a). Az ukránok száma és aránya közben így alakult: 1959-ben 32,15 millió (76,8 %), 1989-ben 37,41 millió (72,72 %). Tehát az ukránok száma is nőtt, de arányuk csökkent Ukrajnán belül.Ukrajna nemzetközi jelentősége már az 1980-as években megnőtt. Az 1980-as évek elején az Egyesült Államok neokonzervatív körei és a Kanadában élő jelentős ukrán diaszpóra kampányt kezdtek az 1932-1933-as szovjetunióbeli éhínség 50. évfordulója alkalmából. A kampány a szovjet múlt egyik legérzékenyebb pontját vette célba, fontos és jelentős volt, amennyiben felhívta a figyelmet a témára. Másfelől viszont nyilvánvalóan ideológiai célzattal, és történetileg hamis módon azt állította, hogy a szovjet politika célja az ukránok kiirtása volt. Igazságtalan lenne persze azt gondolni, hogy az éhínség, a holodomor ügye kizárólag valamiféle tengerentúli manipuláció lenne. Dokumentumok igazolják, hogy a téma foglalkoztatta az ukrán embereket a szovjet korszakban is. A holodomor ügye a nyilvános információs térben nem jelenhetett meg, de ismertek magánlevelek, melyeket ukrán emberek címeztek az 1960-as években Selesztnek. A levelekben nagyon is nyíltan írtak az 1933-as év borzalmairól (ami azt is mutatja, hogy mennyire megbíztak Selesztben). 1987-ben már Scserbickij is elismerte a forradalom 70. évfordulóján tartott ünnepségen, hogy a kollektivizáció „elfogadhatatlanul erőszakos tempóban zajlott”, „durván megsértve az önkéntesség elvét”, s végeredményben „élelmiszerellátási nehézségekhez”, majd éhínséghez vezetett.

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. I.

Leonyid Brezsnyev és Vlagyimir Scserbickij

Az éhínség tematizálásán kívül Amerika érdeklődését jelezte Ukrajna irányába, hogy 1985 márciusában Ronald Reagan amerikai elnök a Fehér Házban fogadta Scserbickijt (formálisan mint a Szovjetunió parlamenti delegátusának vezetőjét). Scserbickij az 1980-as években az egyik legbefolyásosabb szovjet „politikussá” (apparatcsikká) nőtte ki magát. Brezsnyevhez közel álló körök szerint Leonyid Iljics őt szerette volna utódjául, így folytatódhatott volna a „dnyepropetrovszki klán” országlása, ám végül a KGB igazgatója, az orosz Jurij Andropov került a párt élére Brezsnyev halála után (1982 november). Andropov olyan gyorsan meghalt, hogy még ma sem lehet tudni, tulajdonképpen hogyan képzelte volna el a Szovjetunió általa is szükségesenek tartott átalakítását („konzervatív”, vagy „reformer” pályán haladva-e); az őt követő Konsztantyin Csernyenko már 1984-es megválasztásakor alig állt a lábán; 1985-ös halála után pedig az 54 éves, sztavropoli, félig ukrán származású Mihail Gorbacsov került a Szovjetunió élére. Ma már lehet tudni, hogy a sztálini represszióknak áldozatul esett, „kulák” családból származó Gorbacsov évtizedeken át rejtőzködő antikommunista volt, de ebben a tekintetben nem különbözött a szovjet elit jelentős részétől.

A glasznoszty (vagyis az 1980-as évek szovjet gyakorlatában, a televízió és a hetilapok virágkorában a manipulált szólásszabadság), és a peresztrojka, a felülről létrehozott többpártrendszer, a tőkés és magántulajdoni elemek bevezetésének tervei összeegyeztethetlenek voltak a Szovjetunió politikai rendszerével. Talán sikeresen is meg lehetett volna reformálni a szovjet rendszert, ha a reformok „alulról” indultak volna, és nem felülről, ideologikus módon (ha „alulról” indult volna a szólás- és sajtószabadság; a politikai pluralizmus igénye helyi választásokon, a lokális közösségekhez köthető szerveződésekben jelent volna meg, a hatalmi centrum passzív támogatásával. Ebben az esetben valóban lehetett volna esélye a demokratikus szocializmusnak). Az 1980-as évek végére a Szovjetunióban felerősödtek a centrifugális erők. A balti és dél-kaukázusi szeparatizmust csekély veszteséggel még túlélte volna a világ legnagyobb országa, de 1990-re látványosan megerősödött az orosz szeparatizmus, ami végül is bedöntötte a Szovjetuniót.

Ukrajna a Szovjetunióban, 1934-1991. I.

    

Cimkék: Nyikita Hruscsov, Pjotr Seleszt, Vlagyimir Scserbickij, Leonyid Brezsnyev, holodomor
Országok:
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat