I. Miklós cár, Isten kegyelméből minden oroszok cárja, 1849. május 9-én Szentpétervárott kibocsátott nyilatkozatában a maga szempontjából értelmezte az elmúlt bő egy év eseményeit. Visszautalva 1848. március 26-i kiáltványára, amelyben a forradalmi hullám pusztító árjáról s annak megállítására való készségéről beszélt, leszögezte: „A zavarok és pártoskodások még most sem szűntek meg Nyugaton.” De aztán jóleső érzéssel sorolta fel az elmúlt év eredményeit, így a moldvai és havasalföldi mozgalmak felszámolását. Sajnálkozva folytatta azzal, hogy a magyarországi és erdélyi lázadást az ott lévő osztrák erők még mindig nem tudták felszámolni. „Ezeknél fogva az osztrák császár azon kéréssel járult hozzánk, hogy közös ellenségünk ellen őtet segítenénk. Mi nem tagadtuk meg a kérelmet” – folytatta a nyilatkozat. Majd a cár közölte, hogy csapatainak már parancsot is adott, „hogy törjenek be ezen lázadás elnyomására, s semmisítsék meg ama elvetemedett gazságot, mely elég vakmerő volt birodalmunk csendét is megháborítani.” Végül kifejezte meggyőződését, hogy „Oroszország teljesíteni fogja szent hivatását.” 

Magyarországon 1848 márciusa óta a politikusok többsége egyfolytában tisztában volt azzal, hogy bármikor bekövetkezhet az „északi kolosszus”, a cári Oroszország fegyveres intervenciója. Apponyi György magyar udvari kancellár már 1848. március elején erre figyelmeztette Széchenyi Istvánt, s Kossuth Lajos is számolt ezzel, amikor március 3-i beszédében arra utalt, hogy „ha volna ember Bécsben, ki rövid napjai hatalmának érdekében a dinasztia rovására abszolút hatalmak szövetségével kacérkodnék, meg kellene gondolni, hogy vannak hatalmak, melyek mint barátok veszélyesebbek, mint mikor ellenségek.”

A dunai román fejedelemségek orosz megszállása után a Batthyány-kormány egyik első dolga az volt, hogy megkérdezze a bécsi orosz követet a lépés indokairól, de a válasz megnyugtató volt: a lépésre a birodalom belső nyugalma érdekében kényszerült, s „a magyar nemzettel szomszédságos jó egyetértésben lenni kíván, és Magyarország irányában semmi ellenséges lépést nem fog tenni, mindaddig, míg a magyar nemzet kebelében valamely oly összecsoportozásokat s fegyvergyűjtéseket nem fogna látni, melyek által ő magát fenyegetve érezné.” Ugyanakkor a veszélyeztetettség tudata ott volt a magyar politikusokban, nem hiába fogalmazott Kossuth július 11-én így: „[a] Prut szélén egy hatalmas orosz sereg áll, mely fordulhat jobbra, fordulhat balra, lehet irányunkban barátságos, lehet ellenséges; de mivel lehet ez, lehet amaz, a nemzetnek készülni kell.”

A bécsi orosz követ 1848. július végéig némi szolid elismeréssel írt a magyar törekvésekről, s csupán Josip Jellačić bán szeptember 4-i rehabilitációja után változott meg a véleménye. I. Miklós cárt is jobban érdekelték a német egységgel kapcsolatos fejlemények, mint a magyarországiak. Elégedettséggel nyugtázta a cs. kir. csapatok 1848 őszi és téli sikereit is. Az esetleges orosz beavatkozás gondolata először akkor fogalmazódott meg benne, amikor olyan híreket kapott, hogy Józef Bem tábornok esetleg be akar törni Bukovinába. Ettől kezdve leveleiben egyre többször foglalkozott a magyarországi hadiesemények kilátásaival s egy esetleges intervencióval.

Ausztria – az 1833. évi berlini szerződés értelmében – számíthatott Oroszország hadseregének segítségére, de az osztrák kormány – presztízsokokból – nem szívesen vette volna igénybe e segítséget. Az orosz intervenciónak diplomáciai következményei is voltak, hiszen Anglia és Franciaország beleegyezése nélkül a beavatkozás még egy kiterjedt katonai konfliktus veszélyét is magában hordta. A dunai fejedelemségek megszállása így is aggasztotta a brit diplomáciát.

A nagyszebeni ütközet

Az első orosz csapatok 1849. január-februárjában jelentek meg az erdélyi hadszíntéren. Miután Józef Bem tábornok csapatai felszabadították Észak-Erdélyt s 1849. január 17-én a gálfalva-szőkefalvi ütközetben komoly vereséget mértek a Puchner Antal altábornagy vezette cs. kir. erőkre, az erdélyi cs. kir. hadvezetésben komoly zavar mutatkozott. Bebizonyosodott, hogy Bem komoly ellenfél, akit a rendelkezésre álló erőkkel igen nehéz lesz legyőzni. A Székelyföldről is egyre aggasztóbb hírek érkeztek az ellenállás újjáéledéséről, s a székelyek Brassó ellen tervezett támadásáról. Ezért Puchner és tábornokai – Brassó és Nagyszeben szász városok kérésére – úgy határoztak, hogy fegyveres segítséget kérnek a Havasalföldet megszálló orosz csapatok parancsnokától, Alekszandr Lüders gyalogsági tábornoktól. Az oroszok ugyan kérették magukat egy darabig, de aztán hajlandónak mutatkoztak arra, hogy a két városba védőőrséget küldjenek, s megóvják azokat a magyarok ellen. Noha január 21-én Bem Nagyszeben ellen támadó csapatai vereséget szenvedtek, Puchner nem fújta le a segítségkérést. Így az orosz csapatok január 31-én átlépték a határt, s február 4-ig elfoglalták állásaikat. Brassót Engelhardt altábornagy 4800, Nagyszebent Jurij Szkarjatyin ezredes 2200 katonája szállta meg. A két különítménynek összesen 14 lövege volt. Ugyanakkor Lüders közölte: csapatai a két város védelmére vonulnak be Erdélybe, s a hadműveletekben aktívan nem vesznek részt. 

Az így felszabaduló osztrák erőkkel Puchner Bem üldözéséhez fogott, de több kisebb győzelem után, február 9-én a piski hídnál vereséget szenvedett Bemtől. Ezzel csaknem egy időben a Gál Sándor által vezetett, kb. 6000 gyalogosból, 500 lovasból és 10 lövegből álló székelyföldi csapatok Brassó felé vonultak, hogy a város megszállása után Fogarason át Nagyszebennek vegyék útjukat. Február 4-én azonban Szászhermánynál Engelhardt orosz dandárába ütköztek, amely visszaverte őket. Gál ezért úgy döntött, hogy kerülőúton próbál meg egyesülni Bemmel. A magyar politikai vezetés kezdetben hitetlenkedve fogadta az orosz beavatkozásról érkező híreket. „Gál ezredes verekedése nem muszkákkal, hanem, mint értesülve vagyok, muszka gúnyákban öltözött oláh bojárok kíséretéből felfogadottakkal történt, mint azt már szerencsém volt jelenteni – jelentette Csány László erdélyi teljhatalmú országos biztos 1849. február 20-án Kossuthnak. – Mint mondják, vitéz harcosok voltak, de már visszatértek.”

Bem a piski ütközet után Észak-Erdélyben termett, s kiűzte onnan az ismét betört cs. kir. csapatokat, majd délnek fordulva, Medgyesnél megütközött Puchnerrel. A kétnapos ütközetben vereséget szenvedett, s visszavonult Segesvárra. Puchner itt akarta bekeríteni a lengyel tábornokot, de az túljárt az eszén, és a bekerítésből kicsúszva, március 11-én Nagyszeben alatt termett. Itt megütközött a nagyszebeni orosz helyőrség csapataival, s kiűzte őket a városból. Noha az erdélyi cs. kir. és osztrák erők még mindig túlerőben voltak a magyarokkal szemben, ellenállásuk rövid idő alatt összeomlott. Ennek egyik oka az volt, hogy az orosz parancsnokok nem kívántak beavatkozni a harci cselekményekbe, s harc nélkül adták fel Brassót, majd vonultak ki Erdélyből.

Vidéky János rézmetszete

Az erdélyi orosz intervenció kudarca után Kossuth és Bem is abban reménykedtek, hogy Anglia és Franciaország diplomáciai lépéseket fog tenni ennek megismétlődése ellen. Ezért is próbálták meg elérni, hogy a török hatóságok fegyverezzék le a Havasalföldre menekült osztrák csapatokat.

1849. március végére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a magyarországi cs. kir. hadsereg önmagában képtelen leverni a magyar „lázadást”. Az orosz beavatkozásról egyre több szó esett Bécsben és Budán egyaránt. Bécsben előbb a bukovinai és galíciai cs. kir. csapatok oly módon történő kihozatalával akarták növelni a magyarországi haderőt, hogy azokat orosz megszálló csapatok váltsák fel. Windisch-Grätz viszont már március 24-én legalább 50.000 orosz katona Magyarországra történő beavatkozását tartotta szükségesnek. A javaslatnak némi szerepe volt a herceg pozíciójának megingásában, de a tavaszi hadjárat sikerei után a politikusok és katonák többsége sem látott már más megoldást. Az intervenciót előkészítő tárgyalások már március végén megkezdődtek. Április 21-én Felix Schwarzenberg herceg, az osztrák miniszterelnök félhivatalos segítségkérést küldött Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagynak, a lengyelországi orosz hadsereg parancsnokának, de Paszkevics közölte vele, hogy a cár engedélye nélkül nem küld csapatokat; a cár pedig ragaszkodott ahhoz, hogy maga I. Ferenc József kérje a segítséget. Végül az ifjú császár május 1-én sajátkezű levélben fordult Miklós cárhoz ez ügyben. 

Hátra volt még a részletek tisztázása. Az osztrák fél egy néhány tízezer főnyi, osztrák parancsnokság alatt működő segéderő küldését kezdeményezte. I. Miklós azonban úgy vélte, olyan erős hadsereggel kell fellépnie, amely önmagában is képes eltiporni a forradalmat. (Erre indította az is, hogy nem akarta csapatait osztrák parancsnokság alá adni, miután a téli és a tavaszi hadjárat tapasztalatai alapján nem volt túl jó véleménnyel a cs. kir. tábornokok vezetési képességeiről.) Ezért 200.000 katona küldését határozta el, 80.000 főt pedig készültségbe helyezett; tehát hadseregének kb. egynegyedét kész volt Magyarországon alkalmazni. Ezzel az a furcsa helyzet állt elő, hogy a „segélyhad” nemcsak a legyőzendő ellenségnél, de a megsegítendő szövetségesnél is nagyobb erővel jelent meg a hadszíntéren.

Oroszország ezzel egy időben diplomáciai szempontból is biztosította az akciót. Május 1-én Baltalimánban szerződést kötött Törökországgal, amely egyenrangú szerepet biztosított számára a dunai fejedelemségekben. E szerződés ugyan aggasztotta a brit politikusokat, a Habsburg-monarchia megmentésére indítandó hadjárat viszont megnyugvással töltötte el őket. „Végezzenek velük gyorsan” – mondta Palmerston angol külügyminiszter a brit reagálásról érdeklődő londoni orosz nagykövetnek. Anglia számára ugyanis az volt a fontos, hogy Oroszország a Balkánon ne tudjon előrenyomulni, s ehhez szüksége volt az erős Ausztriára. Ha ezt az Ausztriát éppen Oroszország menti meg a felbomlástól, annál jobb.