A magyar ruszofóbiának[1], de általában a magyarok orosz-képének sincs összefoglalása, monografikus feldolgozása. Néhány résztanulmány ugyan született[2] és doktorandusz hallgatóim is nekikezdtek a szisztematikus kutatásának, a téma legnagyobbrészt feldolgozatlan, és így nem lehet rálátásunk a probléma egészére. A továbbiakban a ruszofóbia magyarországi történetének egy-egy kulcsmozzanatát villantom csak fel, a képi reprezentáció segítségül hívásával, ezzel is sürgetve a részkutatások tovább folytatását és egy összegző munka elkészítését.

1581

Az évszám Báthory István lengyel király Pszkov elleni hadjáratát és ostromát jelzi, amelynek Jan Matejko, a nagy lengyel nemzeti festő állított emléket. Báthory – folytatva a livóniai háború idején elburjánzó európai röpirat-irodalom gyakorlatát[3] – meglehetősen kiterjedt és sikeres lejárató kampányt folytatott IV. Iván orosz cár ellen[4], amelyben nemcsak a cár bestiális kegyetlenségét, de a felmenőire jellemző barbárságát is megénekelte. Ezzel kétségtelenül hangulatot keltett az oroszokkal szemben, persze, elsősorban az európai udvarokban és a lengyelek körében, ám mivel igen sok magyar is szolgált a seregében joggal vélelmezhetjük, hogy ez az attitűd hatott a magyarok orosz-recepciójára is. Az orosz uralkodó egyébként a rá jellemző keresetlen stílusban igyekezett nem adósa maradni[5], s ez a lengyel királynak ismételten alkalmat adott arra, hogy ellenfelét alacsonyabb rendű, vérengző koronás főnek mutassa be[6].

1602-1603

A 16.-17. században már meglehetősen sok külföldi járt Oroszországban különböző minőségben, és nagyon sokan közülük haza érkezvén, meg is örökítették útiélményeiket.[7] Első magyarként, közéjük tartozik Zalánkeményi Kakas István is, akit tapasztalt diplomataként II. Rudolf császár küldött Perzsiába. A császári követ ugyan a visszafelé vezető utat már nem érte meg, ám feljegyzéseit átadta titkárának, Georg Tectandernek, így a később (először, 1609-ben) Iter Persicum címen publikált mű közös alkotásuknak tekinthető. Oroszországi idejüket valójában az oroszoktól való többé-kevésbé teljes elzártságban töltötték, így leírásuk sok eredetiséget nem tartalmaz, ám hűen illeszkedik a kora újkori nyugati utazók többségének lenéző viszonyulásához: „Ők maguk viszont annyira istentelen, gátlástalan, becstelen és hazudós emberek, hogy mindent nem is lehet róluk leírni. Mivel fél évig közöttük éltünk, eleget megtudtunk róluk. Véleményem szerint ezen a helyen a paráznaság, a fajtalanság és más egyéb bűnök annyira elszaporodtak, mint sehol máshol a világon.”[8] Az ugyan nem állítható, hogy a későbbi magyar ruszofóboknak e mű biztosította volna a szellemi poggyászát, ám az alaphangot kétségtelen megadta hozzá.

1707

Ez az év úgy vonult be a magyar-orosz kapcsolatok történetébe, mint egyike a legszebb pillanatoknak. A II. Rákóczi Ferenc és I. Péter orosz cár meghatalmazottjai által aláírt varsói  szerződés (sic!)  ugyanis a magyar szabadságharc történetének kiemelkedő eseménye lett azáltal, hogy egy jelentős hatalom ezzel elismerte szerződésképes partnerének. A „népi demokratikus” korszakban nem is győzték eléggé hangsúlyozni ennek jelentőségét, sőt az 1940-es évek második és az 1950-es évek első felében még az oroszok katonai segítségéről is fantáziáltak.[9] A valóságban a helyzet sokkal bonyolultabb volt. A felek valójában más-más indíttatásból és eltérő reményekkel mentek bele a megállapodásba, amelyet igazából egyikük sem akart betartani, mert a gyorsan változó nemzetközi helyzetben hamar okafogyottá vált. Mindenesetre jó lecke volt ez mindkettőjüknek, ami kapcsán nem is győzték eléggé becsmérelni a másik felet. I. Péter ellenséges csapatok Erdélyen való átvonulásának engedélyezése okán Rákóczit egyenesen szószegő árulónak tartotta, míg a franciás műveltségű erdélyi fejedelem őt ázsiai barbárnak.10]