A 2014-es ukrán forradalom történelmi korszakhatár volt – írja Fjodor Lukjanov a globalaffairs.ru-n. Ez volt az utolsó liberális forradalom Európában 1989 után. Bizonyos értelemben a 20. század végének, 21. század kezdőpontjának is tekinthető. Öt évvel ezelőtt az ukrajnai események a huntingtoni, harmadik demokratikus hullámba beilleszthető folyamatnak tetszettek. A francia filozófus, Bernard-Henri Lévy, aki 2011-ben arra biztatta Nicolas Sarkozy francia elnököt, hogy az emberi jogok nevében bombázza Líbiát, 2014-ben arra szólította fel Európát, hogy támogassa a Majdant. A Majdan győzelme adott volna új lendületet az európai eszmének, „a történelem most Ukrajnában dől el” – írta. Timothy Garton Ash brit történész szerint az egész liberális Európa jövője múlik az ukrán Majdanon. Timothy Snyder amerikai történész szerint pedig Ukrajnát nem szabad odaengedni a putyini eurázsianizmus mancsának, hiszen a demokrácia és az autoriter rendszerek közötti harcról van szó.

Ez a dichotómia a hidegháborús logikát élesztette újra. A Szovjetunió széthullása után az euroatlanti világ keleti expanziója alternatíva nélkülinek látszott. Elvi megalapozója volt a nyugati közösségnek az a hite, hogy morálisan és politikailag felsőbbrendű. Ez a meggyőződés nem hagyott teret annak, hogy Oroszországgal „alkudozzanak”. Oroszországról előbb azt hitték, hogy egy reformra szoruló atavizmus, majd később úgy gondoltak rá, mint ami javíthatatlan. A nyugati-orosz kapcsolatok hanyatlása a 2000-es évek második felében kezdődött. Akkor vált világossá, hogy Oroszország nem lesz a nyugati világ (Washington/Brüsszel) alárendelt perifériája.

2008 volt az első töréspont, ami megalapozta a hat évvel későbbi ukrajnai történéseket. A NATO bukaresti ülésén rögzítésre került, hogy a katonai szervezet Oroszországot figyelmen kívül hagyva kész tovább keletre terjeszkedni. Az ülés záródokumentuma rögzítette, hogy Ukrajna és Grúzia is a NATO tagja lesz.

A 2008-as grúziai háború azt demonstrálta, hogy Oroszország nem fogja lenyelni szó nélkül a nyugati expanziót. Nyugaton nem elemezték kellőképpen történteket.

A Szovjetunió váratlan összeomlása hipnotizálta a nyugati politikusokat és ideológusokat. Holott minden átalakulás Európában az 1980-as évektől kezdve csak azért mehetett végbe, mert Moszkva azzal egyetértett vagy nem ellenezte (Gorbacsov, Jelcin, és Putyin első két ciklusa idején).

A 2014-es ukrán válság véget vetett a NATO keleti terjeszkedésének. Az ukrán társadalom európai fordulata akkor következett be, amikor az EU-t strukturális válságok kezdték gyötörni. Tíz évvel korábban, a narancsos forradalom után Oroszország passzív maradt. Az ukrán elit pedig már akkor demonstrálta inkompetenciáját.

A krími és donbasszi események sokkolták az Óvilágot. A 2015-ös migrációs válság szintén átrendezte a korábbi preferenciákat. A brexit az egész EU jövőjét újragondolásra késztette. Az evolúció példái az egykor liberális Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczynski, valaha a Szolidaritás aktivistája. A forradalmárokból restaurátorok lettek.

A posztkommunista transzformációkat tekintve nincs példa arra, hogy a nyugati liberális modell önmagától, a centrum patronátusa nélkül valahol megszilárdult volna.

Az ukrán Euromajdan végül is az 1989-es forradalmak antipódusává változott. A hatalomváltás erőszakos úton valósult meg, nem békésen; a társadalom nem eggyé forrott, hanem szétszakadt; az államrendszer nem változott meg, ugyanaz maradt; és nincs esély a hőn áhított integrációra sem. Az ukrán Euromajdan pont az ellentétes eredményt érte el, mint ami Közép-Európában végbement 1989-ben. „Az Euromajdan a liberális forradalmak végpontja.”