1918. július 16-áról 17-re virradó éjjel gyilkolták meg II. Miklós volt orosz cárt, feleségét, öt gyermekét és néhány szolgálóját Jekatyerinburgban, Ipatyev kereskedő házában, ahol április vége óta tartották őket fogva. A cári család meggyilkolásának esetleges magyar vonatkozásaival korábban, több mint tíz éve már foglalkoztam. Ennek kapcsán találtam új adatokat is, de ezek hamarosan meg fognak jelenni egy könyvben.

Az alábbiakban a cári család meggyilkolásának egy másik aspektusával szeretnék foglalkozni. Újraolvasva az eddig megjelent műveket és az újabban publikált dokumentumokat, elgondolkodtatott e borzalmas gyilkosság „ethosza”. Hogyan kommunikálta a szovjethatalom a cári család meggyilkolását, hogyan viszonyult a hatalom ehhez a cselekedethez? Üzent-e valamit a hatalom a társadalomnak?

 

A cár kivégzéséről szóló hír két nappal a történtek után, 1918. július 19-én jelent meg először a szovjet sajtóban. A Pravdában és Izvesztyijában megjelent hazug közlemény szerint a cárt kivégezték, feleségét és családját biztonságba helyezték. A közlemény azt is tudatta, hogy a kivégzésről szóló határozatot az Uráli Területi Tanács hozta meg, amit utólag, post factum az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság (ÖKVB, oroszul VCIK) jóváhagyott.[1] Vagyis, úgymond, a kivégzésért a felelősség nem a moszkvai vezetést terheli, hanem a forrófejű uráli elvtársakat.

A cár halálát megerősítendő a Pravda augusztus 9-étől II. Miklós személyes naplójából kezdett részleteket közölni.

Azt hivatalosan sokáig nem lehetett tudni, mi történt II. Miklós családjának tagjaival, bár miután a fehérek elfoglalták Jekatyerinburgot, egy héttel a kivégzés után, saját vizsgálatot kezdtek, kihallgatva a városban fellelhető, nem elmenekült, a történtekben részt vett személyeket, s rövidesen arra a helyes következtetésre jutottak, hogy az egész cári családot lemészárolták, a holttesteket pedig megsemmisítették (az akkor Jekatyerinburgban tartózkodó Munk Artúr magyar katonaorvos is azt írta visszaemlékezéseiben, július 17. után arról beszéltek Jekatyerinburgban, nemcsak a cárt, de az egész családját megölték).[2] A fehér vizsgálóbizottság anyagát 1922-ben Vlagyivosztokban tették közzé. Szerzője Mihail K. Diterihszk generális. A kétkötetes alkotás gazdag tényanyagot tartalmaz, de következtetése, miszerint a cári család kivégzése valami zsidó rituális gyilkosságnak tekinthető, erősen ront érdemein.[3]

Szovjet részről a (fél)hivatalos beismerés 1921-ben következett be, amikor Jekatyerinburgban kiadták a Munkásforradalom az Urálban. Tények és epizódok, 1917 – 1921 című rövid füzetet, tanulmánykötetet. A könyvecske tanulmányai az uráli forradalom eseményeit elevenítik fel, s mindjárt az első, P. M. Bikov Az utolsó cár utolsó napjai című írása, első alkalommal Szovjet-Oroszország történetében, nyíltan beszámol arról, hogy nemcsak II. Miklóst, hanem az egész családját és néhány szolgálóját is lemészárolták 1918 nyarán. Az írás forrását azon „elvtársakkal folytatott beszélgetések” szolgáltatták, akik részt vettek az „eseményekben.”[4]

Öt évvel később immáron egy teljes könyv(ecske) jelent meg Szverdlovszkban a cári család kivégzéséről, szerzője ugyancsak P. M. Bikov. Címe: A Romanovok utolsó napjai. A könyvet 1930-ban kiadták Leningrádban-Moszkvában is (címlapján az Ipatyev-házzal).[5]

1924-ben jelent meg a cári család meggyilkolásával foglalkozó Nyikolaj Alekszandrovics Szokolov omszki nyomozó műve: A cári család meggyilkolása (Szokolov nyomozása során együttműködött Diterihszk generálissal, az üggyel 1919 január óta foglalkozott, Kolcsak felkérésére). A szerző végkövetkeztetése, hogy a cári család kivégzése előre megfontolt politikai gyilkosság volt, és nem spontán akció eredménye.[6] Szokolovval tartott kapcsolatot az amerikai újságíró, Robert Wilton, tulajdonképpen ő az első, a cár meggyilkolásáról szóló könyvnek, ami New Yorkban jelent meg 1920-ban (The last Days of the Romanovs).

1927-ben a Szverdlovszkká átnevezett Jekatyerinburgban megnyílt az Uráli Forradalom Múzeuma. A múzeum helyszíne az ekkor már közismert módon a cári család meggyilkolásával összefüggésbe hozott Ipatyev-ház, ahol be is rendezték a végzetes pinceszoba belsejét annak az éjszakának a szellemében.[7] A múzeumba és a kivégzőszobába csoportokat vezettek, látogatók sokasága ismerhette meg a történelmi helyet. Az 1920-as években tehát az Ipatyev-ház a forradalmi lendület vállalt szimbóluma volt a hatalom számára, a cári család kivégzése pedig büszkén elismert hőstettnek számított. A kivégzés tizedik évfordulóján az Uráli Párttörténeti Bizottság (Isztpart) a kivégzésben részt vevő azonosítható személyektől visszaemlékezéseket is kért.

Az 1930-as években az amerikai kalandor, újságíró, Richard Halliburton is foglalkozott a cári család kivégzésével. Ő Szverdlovszkban is járt 1935-ben, és interjút készített a mészárlás egyik főszereplőjével, Pjotr Jermakovval.

Az 1930-as évektől, összhangban a sztálini konzervatív irányvonallal, a cári család kivégzése köré szőtt hőslegenda is visszaszorult. Ekkoriban csak marginálisnak számító, főleg uráli lapokban jelentek meg kisebb cikkek, visszaemlékezések a Romanovok utolsó heteiről.

A fordulatot jelezte, hogy 1946-ban bezárták az Ipatyev-házban berendezett forradalmi múzeumot.  A cári család lemészárlásának hősi eposza, harsány ünneplésének visszaszorulása nyilván összefüggésben van azzal, hogy a tradicionális-konzervatív orosz hatalomfelfogás szerint a hatalomnak (majdnem) mindig igaza van/volt. Ebben a közegben a cár kivégzésének hagyománya természetszerűleg nem kívánatossá válik. A következő évtizedekben a cári család legyilkolásának története is lassan elvesztette fényét, majd szinte tabuvá vált, amiről jobb nem is beszélni.

 

A cári család lemészárlásának tehát létezett egy nyilvános narratívája az 1920-és, 1940-es években, mellőzve a naturalista részleteket, de mégis viszonylag nyíltan és ritualizálva (múzeummá varázsolva a kivégzés színterét) jelenítette meg az 1918 júliusában történteket, sajátosan brutális és vérízű esztétikát kölcsönözve a forradalmi hevületnek.

 

A kivégzés narratívájának volt egy másik, nem nyilvános rétege is, azokban a visszaemlékezésekben, amelyeket a résztvevők írtak, és sok évtizedig nem kaptak nyilvánosságot. Jellemző, hogy még ezek a visszaemlékezések is kétrétegűek, nem egy olyan szerző van, aki a hivatalos „kánonhoz” igazodó, múzeumnak, pártszervezetnek elküldött visszaemlékezése mellett egy másik, „igazabb” történetet is elmondott/leírt. Mindez arra utal, hogy a visszaemlékezők attól tartottak, beszámolóikat kontroll alá veszik az arra hivatott szervek... Ez a kettős beszéd az egész történet mélyen konspiratív jellegéről is árulkodik.

 

A kivégzés gyakorlati lebonyolításával az uráli pártszervek által megbízott Jakov Jurovszkij 1920-ban számolt be a történtekről az 1920-as évek szovjet történetírását meghatározó Nyikolaj Pokrovszkijnak adott interjúban.[8] 1922 tavaszán elkészítette saját visszaemlékezését is.[9] Ismert, hogy Jurovszkij előadásokat is tartott a cári család kivégzéséről, az egyik ilyen, 1934-ben elmondott beszéd szövegét lejegyezték, és így megmaradt az utókornak.

A fogoly cári család őrzésében részt vett Viktor Netrebin első visszaemlékezése 1925-ben készült el, egy másik verzió később, 1941-ben került levéltárba.[10] Alekszandr Sztrekotyin, szintén az őrség egyik tagja, két visszaemlékezést is készített, 1928-ban és 1934-ben. Az 1928-as Személyes emlékek az uráli múzeum említett felhívása számára íródott.

Jurovszkij mellett a cári család lemészárlásának másik főszereplője, Pjotr Jermakov az 1930-as, 1940-es években készítette el visszaemlékezését. Ju. A. Zsuk szerint Jermakov visszaemlékezése valójában csak a Bikov által előadott narratíva kopírozása,[11] bár ez fordítva is igaz lehet, Bikov beszámolói jelentős részt szinte biztosan Jermakov elbeszéléséből táplálkoztak.

Az 1950-es évek végén készült el az akkor Habarovszkban élő Alekszej Georgijevics Kabanov (1890–1975) –  1918-ban az Ipatyev-házat őrző géppuskás alakulatok parancsnoka volt – Egy csekista személyes feljegyzései című visszaemlékezése, amelyben érintette a cári család sorsát is.

Szintén az ötvenes években, 1957-ben készült el Medvegyev-Kudrin (1891–1964) visszaemlékezése, Ellenséges viharokon át címmel. A szerző irományát a KGB segítségével remélte publikálni, de visszautasították közlését. Medvegyev-Kudrin egyébiránt a sztálini évtizedekben jobbnak látta, ha meghúzza magát és csak akkor aktivizálódott újra, amikor úgy tűnt, a sztálinizmus a múlté. Ennek oka, hogy Medvegyev 1911-től Bakuban élt, és ekkor azt az utasítást kapta a bakui pártszervektől, hogy likvidálja a pártvezetőség által az Ohranka titkosrendőr-provokátorának tartott Kobát (azaz a későbbi Sztálint). Az akció természetesen nem sikerült, mindenesetre ez volt az oka annak, hogy Medvegyev Kudrinra változtatta a nevét.[12] Az 1957-ben készült beszámoló nagyjából tartotta magát a bikovi „kánonhoz.” Medvegyev ugyanakkor 1963 decemberében, már halálos betegen tett egy második, őszintébb visszaemlékezést is, a fiának. Ennek címe: A Romanov cári család agyonlövése Jekatyerinburg városban 1918. július 16-áról 17-ére virradó éjjel.

A kivégzés emlékezetével kapcsolatban a következő fordulópont 1964. Nyikita Hruscsov szovjet pártvezető utasítást adott a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP, KPSZSZ) Agitációs és Propaganda osztálya számára, hogy túrjanak fel minden hozzáférhető adatot a cári család lemészárlásával kapcsolatban. Hruscsovot elsősorban az a kérdés érdekelte, hogy Lenin milyen szerepet játszott a történtekben? A még abban az évben megbuktatott pártvezető nem kapott választ kérdésére, de a kutatásban részt vevők felkeresték az aktusban részt vett, beazonosítható és még élő személyeket, akikkel interjúkat készítettek. Az összegyűlt anyag a párt központi irattárába került, titkos minősítéssel.[13]

1964. május 13-án magnófelvételt készítettek Grigorij Nyikulinnal (1894–1965), aki a Kijev közeli Zvenyigorodban született, és 1918 tavaszán került Jekatyerinburgba. Két nappal később került mikrofonvégre Iszaj Idelevics Rodzinszkij (1897–1987). Az odesszai orvos családba született Rodzinszkij Permben tanult, ott csatlakozott az uráli kommunistákhoz, akiknek egyik vezetője volt 1918-ban. A kivégzés aktusában nem vett részt, de ő is azon személyek egyike volt, akik meghozták a döntést a likvidálásról.

E projekt hullámain 1965-ben Kabanovval is magnófelvételt készítettek. Ugyanő 1964 novemberében Medvegyev-Kudrin fiához, M. M. Medvegyevhez intézett magánlevelében újabb részleteket árult el a kivégzésről. Ez a magánlevél tűnik Kabanov legőszintébb megnyilatkozásának.

A visszaemlékezések természetesen sok helyen egybecsengenek, de, ami első látásra meglepőnek tűnhet, számos helyen jelentősen el is térnek egymástól.

Ezek a megnyilatkozások természetesen hosszú ideig nem voltak elérhetők a nyilvánosság számára, Edvard Radzinszkijé az érdem, hogy széles közönség számára először hozzáférhetővé tette ezeket a dokumentumokat, legalábbis Jurovszkij visszaemlékezését. Több visszaemlékezés azonban továbbra is lappangott, ezek végül csak a 2014-ben kerültek összegyűjtve publikálásra.[14]

A kérdést kutató V. M. Hrusztaljov szerint nem kizárt, hogy a dokumentumok egy része továbbra is titkos. Elsősorban azokról lehet szó – véli a kutató – amelyek arról árulkodhatnak, hogy Lenin és a szovjet központi vezetés tudtával és jóváhagyásával, esetleg utasítására történt a cári család kivégzése (mint láttuk, Hruscsovot is elsősorban ez a kérdés foglalkoztatta).  Feltevése szerint a kivégzési parancs Moszkvából érkezett, de Leninék nem vállalták nyilvánosan a felelősséget, amit az uráli elvtársakra kentek, mondván, a cári család kivégzése helyi iniciatíva volt. Azoknak, akik tudomásuk volt a központ valódi szerepéről, hét lakat alatt kellett tartaniuk a szájukat a várható következmények figyelembevételével. Amíg nem kerülnek elő újabb iratok, csak találgatni lehet ebben a kérdésben, bár kétségtelenül vannak arra utaló jelek, közvetett utalások, hogy a feltevés nem teljesen alaptalan.

 

Az alábbiakban eme visszaemlékezések segítségével idézzük fel a cári család utolsó heteit és a gyilkosok lelkiállapotát.

 

II. Miklós, felesége és Marija lányuk április 30-án érkezett Tobolszkból Jekatyerinburgba. A másik három lány és az egykori trónörökös Alekszej három hét múlva, május 22-én érkeztek meg.

A volt cárt Vaszilij Jakovlev, az Urál katonai komisszárja vezetésével kísérték Tobolszkból Jekatyerinburgba. A Tobolszkba 150 vöröskatona kíséretében érkező Jakovlev Szverdlov aláírásával ellátott paranccsal szállította el a cári családot (a tobolszkiak úgy tudták, a volt uralkodót Moszkvába viszik, meglepte őket, hogy a foglyok Jekatyerinburgban kötöttek ki).[15] Jakovlev viselkedése kiváltotta Jurovszkij haragját. Ahogy 1922-es visszaemlékezésében írja, „Jakovlev méltatlanul viselkedett. Segített Miklósnak és Alekszandra Fjodorovnának beszállni és kiszállni.”[16] Udvariasan viselkedett az egykori uralkodóval és feleségével, emberként viszonyult hozzájuk, ami kiváltotta a radikálisok gyanakvását (Jakovlev egyébként 1918 őszén dezertált, és átállt a fehérekhez, akik letartóztatták).

A jekatyerinburgi Ipatyev-ház ház belső életére vonatkozóan főleg a tettesek vallomásai nyújtanak információkat. A cár és a cárnő fennmaradt naplója ebben a vonatkozásban is szűkszavú. P. M. Bikov 1921-es cikke szerint a volt imperátor „idióta-közömbösen” viszonyult helyzetéhez (talán úgy is mondhatnánk, felülemelkedetten), ellentétben Alekszandra Fjodorovnával, aki folyamatosan tiltakozott.[17]

Jurovszkij 1922-es visszaemlékezése szerint a cári család tagjai „kispolgári” életet folytattak. A lányok, különösen Tatjana keresték a kapcsolatot az őrökkel. Marija visszahúzódó volt, a volt cárnő „méltóságteljesen tartotta magát.” Kabanov első visszaemlékezésében szintén arról ír, hogy a lányok Olga kivételével vidámak voltak, és kimondottan keresték a kapcsolatot az őrökkel. Több visszaemlékező is említést tesz az őrökkel incselkedő lányokról (kivéve a legidősebb, örökké szomorú, csonttá-bőrré soványodott Olgát).[18]

Június végén a sajtóban hírek jelentek meg arról, hogy úgymond, a cárt kivégezték. A szovjethatalom ezeket a híreket provokációnak nevezte, 22-én az uráli front parancsnoka, R. I. Berzin a helyszínre látogatott, ahol személyesen meggyőződött a volt uralkodó épségéről.[19] Ez az eset mindenesetre arra volt jó, akárki is repítette fel a cár kivégzéséről szóló álhírt, hogy demonstrálja, a szovjet központi vezetés ellenzi (ellenezné) a volt uralkodó fizikai megsemmisítését, amire mégis sor került egy hónapon belül. A későbbi hivatalos retorika hitelét csak megerősítette ez az incidens.

Szintén furcsa esemény volt, hogy a cár június végén titokban két francia nyelvű levelet kapott (a cári családot élelmiszerrel látták el egy monostorból, így bejuthattak hozzájuk a külvilágból is tárgyak), melyekben arra biztatták őt és családját, legyenek résen, mert a hozzá hű erők készen állnak kiszabadításukra. Ma már tudjuk, hogy ezek a levelek provokációk voltak, valójában a szovjet titkosszolgálat küldte őket.[20] Mindenesetre a küldemények „bizonyították”, hogy monarchista összeesküvés készül, a cárt ki akarják szabadítani.

Vajon ez a két esemény: az álhírek a cár kivégzéséről, és a szovjet központ demonstratív elhatárolódása; valamint a szökési provokáció már egy tudatosan átgondolt akció elemei lettek volna? Mindenesetre kiválóan illeszkedtek a későbbi szovjet retorikába, miszerint nem a központi hatalom műve a cár megölése és monarchista összeesküvés zajlott a háttérben.

Július elején a ház addigi parancsnokát, Alekszandr Avgyejevet leváltották. A szovjet terminológiában „Különleges Rendeltetésű Ház” nevezett objektum új parancsoka Jakov Jurovszkij lett. Az Ipatyev-ház védelmét megerősítették.

A cári család őrségében és a kivégzőosztagban is felbukkant egy idegenekből álló csoport, „lettek”. A „lettek” egy része a jelek szerint orosz volt (Anatolij Jakimov vallomásában egyértelműen megkülönbözteti az „orosz letteket” a „nem orosz lettektől”), de voltak köztük magyarok, úgy tűnik ténylegesen is egy lett, s osztrákok vagy németek is (az állítólagos kivégzőosztag névsorát évtizedekkel később nyilvánosságra hozó osztrák Meier saját vallomása szerint tagja volt ennek a Jurovszkij-féle csapatnak).[21] Jakimov 1919-es vallomása szerint amikor Jurovszkij vezetésével átalakították a ház őrségét, egy 10 fős cseka-osztag érkezett a házba, ebből 5 orosz és 5 „lett” volt. Kik voltak a lettek, nem teljesen ismert (maga Jurovszkijt is egyet ismert név szerint, bizonyos Calms nevű személyt, aki valóban lett lehetett. 1934-es előadása szerint a letteken és az oroszokon kívül egy osztrák is volt a csapatban). „A nem oroszokat letteknek hívtuk, azért mert nem oroszok voltak. De hogy valóban lettek voltak-e, azt senki nem tudta. Nagyon is lehetséges, hogy nem lettek voltak, hanem például magyarok.”[22]

A fehérek által fogságba ejtett Mihail Ivanovics Letyemin (1882–1919), aki az Ipatyev-ház őrségének tagja volt, majd a kivégzés után magához vette a cárnő Kodak fényképezőgépét és a cár egyik életben maradt kutyáját[23], ami le is buktatta, 1918. augusztus 8-án tett vallomásában azt állította, hogy a ház őrségét 56 fő tette ki, 30 munkás a sziszerty gyárból, 16 a zlokazovszkij gyárból és 10 „lett”, akikről nem tudja, honnan érkeztek Jekatyerinburgba. A helyi, őrségben részt vett munkások nevei ismertek.[24]

A fehérek által elfogott Anatolij Jakimov 1919 májusában Permben tett vallomásában azt állította, kezdetben az Ipatyev-házat magyarok őrizték. A magyarok tavaszi jelenlétére utal, hogy az Ipatyev-házban magyar nyelvű levéltöredékeket is találtak tavaszi keltezéssel. Jurovszkij németül beszélt a „lettekkel”, és az egyik őrszobában talált felirat (Rudolf Lacher. Y. T. K. Jager. Trient) nagy valószínűséggel arra utal, legalább egy osztrák is volt az őrségben (a Rudolf nevű osztrákról említést tesz Letyemin, igaz, szavaiból arra lehet következtetni, hogy Rudolf nem vett részt közvetlenül a gyilkosságban).[25]

Munk Aladár szerint, mint ezt neki elmondták, „hét német és magyar vörös katona” volt a kivégzőosztagban az ismert személyeken kívül.[26] Vagy a július elején érkezett „lettek” vettek részt a kivégzésben, de az sem kizárt, hogy július 16-án egy másik, szintén „lettekből” álló speciális kivégzőosztagot küldtek a házba (van olyan visszaemlékezés, ami azt állítja, a kivégzőosztag tagjai csak július 16-án jöttek).

 

 

A szovjet kormány a kivégzés előtt három nappal, július 13-án döntött a cári család vagyonának nacionalizálásáról. A rendelkezés július 19-én vált nyilvánossá, éppen azon a napon, amikor II. Miklós kivégzésének híre is.[27]

A legfontosabb nyoma annak, hogy a kivégzésre legalábbis Moszkva tudtával került sor, egy telegram, ami V. M. Hrusztaljov szerint csak véletlenül kerülhette el a tudatos tisztogatást. A telegramot Grigorij Zinovjev küldte Petrográdból 1918. július 16-án este Moszkvába, Lenin és Szverdlov részére. Szövege ez: „Jekatyerinburgból egyenes vonalon közlik az alábbit: „Tudassák Moszkvával, hogy a Filippovval [ez F. I. Goloscsekin, az RKP(b) egyik jekatyerinburgi vezetője, pártnevén Filip[28]] egyeztetett bíróság katonai okok miatt nem tűr halasztást, nem tudunk várni. Ha ellenkező véleményen vannak, most azonnal közöljék, Goloscsekin, Szafarov.”[29] Meglehetősen sejtelmes szöveg, már ahogy ez az ilyen típusú dokumentumoknál lenni szokott. Érdekes, hogy az üzenet egyik küldője, Goloscsekin a szövegben egyes szám harmadik személyben pártnevén beszél magáról, miközben a feladónál eredeti nevét használja. Ez nyilvánvalóan konspirációs okok miatt volt szükséges. A szöveg szerint tehát valamiféle bírósági tárgyalásról van szó, ami a katonai helyzet miatt nem tűr halasztást. Ha abból a munkahipotézisből indulunk ki, hogy Moszkva adott utasítást a kivégzésre, a szöveg úgy értelmezhető, hogy a „bíróság” (szud) szó alkalmasint a likvidálás fedőkifejezése lehetett ebben a konspiratív szellemiségű textusban. Az utolsó mondat a legnyilvánvalóbb/legérdekesebb, egyértelműen arra utal, hogy Jekatyerinburg további instrukciókat kér Moszkvától. Ha ellenzik a halasztást nem tűrő „szudot”, jelezzék! Logikusnak tűnik Hrusztaljov következtetése, miszerint a telegramban egy előre egyeztetett akcióhoz kért végső beleegyezést, vagy az akció leállítására vonatkozó utasítást Jekatyerinburg Moszkvától. Mivel válasz nem jött, ez azt jelentette, zöld lámpát kapott az akció, hozzá lehet látni a „szudhoz”, vagyis a kivégzéshez.

Szintén a központi utasításról szóló verziót erősíti Lev Trockij 1935. április 9-éről származó naplóbejegyzése, miszerint Moszkvában hoztak döntést a cári család kivégzéséről, személyesen Lenin utasítására. Egész pontosan, Trockij visszaemlékezése szerint ő sem tudott a kivégzési parancsról, ám Szverdlov közvetlenül a gyilkosság után elmondta neki, az egész családot megölték (ami Trockij utólagos visszaemlékezése szerint csodálkozását váltotta ki), és „mi”, azaz Szverdlov és Lenin döntöttek a kivégzésről.[30]

Jermakov 1930-as években készült visszaemlékezése szerint folyamatos kapcsolattartás volt Jekatyerinburg és Moszkva között a család sorsát illetően. Az említett 1921-es , Bikov által írt jekatyerinburgi kiadvány szerint már július első napjaiban megszületett a döntés „Nyikolaj Romanov és a vele levők” kivégzéséről,[31] tehát nem valamiféle spontán, július 16-án hozott határozatról volt szó, mint az némely visszaemlékezésből kitetszenék. Érdekes viszont, hogy ugyanez a Bikov az 1930-as könyvecskében meg már azt írja, hogy a döntés július 12. után született meg. Az ítéletvégrehajtókat július 16-án jelölték ki központilag.[32] Medvegyev – Kudrin második, „őszinte”  vallomása szerint a kivégzés után Jurovszkij Moszkvába utazott, hogy személyesen Leninnek tegyen jelentést az Ipatyev-házban történtekről. Jermakov vallomása azért is érdekes, mert e szerint Szverdlov írásos engedélyt adott a cár kivégzésére, ám a „családról egy szó sem volt.” Jermakov visszaemlékezésében azt állítja, a jekatyerinburgi vezetés döntése volt az egész család kiirtása. Jermakov nem titkolt büszkeséggel említi, hogy ő késznek bizonyult e „politikailag fontos feladat” végrehajtására, és mintha kicsit „odaszúrna” Jurovszkijnak, akit állítása szerint először meghökkentett, hogy a gyerekekkel is végezni kell.[33]

Ha igaz amit Jermakov mond, akkor a cár kivégzésére valóban Moszkva (Szverdlov, és nyilván Lenin) tudtával és jóváhagyásával került sor, de az egész család lemészárlásának bűnét a moszkvai vezetés nem alaptalanul hárította az uráliakra. Megállapítható módon a gyilkosságért a következő személyeket terheli a felelősség: Alekszandr Beloborodov területi pártvezető (1938-ban agyonlőtték), Georgij Szafarov uráli pártvezető (1942-ben agyonlőtték), Filipp Goloscsekin (1941-ben agyonlőtték), Pjotr Vojkov, a jekatyerinburgi forradalmi bizottság tagja (1927-ben Varsóban egy fehér orosz emigráns lelőtte), Fjodor Lukojanov, az uráli CseKa vezetője (meghalt 1947-ben), Iszaja Rodzinszkij (1987-ben halt meg), esetleg Jakov Jurovszkij (meghalt 1938-ban), bár arra vonatkozóan, hogy ő döntéshozó vagy csak végrehajtó volt, eltérő utalások olvashatók.

 

Jakimov állítása szerint a résztvevő oroszokat és letteket sokkolta a látvány, a mészárlás után letörtek voltak. Medvegyev-Kudrin második, halála előtt elmondott „őszinte” visszaemlékezése (ami egészen vérfagyasztó és letaglózó módon beszéli el a cári család tagjainak kínkeserves halálát) szerint (1963) Pavel Medvegyev a kivégzés után halálsápadt volt, reszketett és okádott. A vörösgárdisták a hullákat fosztogatták.[34]

Ehhez képest Jurovszkij és Jermakov későbbi visszaemlékezéseikben egymással vetélkedve büszkélkednek a cári család kivégzésével. Büszkék arra, hogy őket bízták meg egy ilyen fontos feladattal, és ellentétben másokkal, nekik nem remegett meg a kezük (Jermakov még Jurovszkijt is puhánynak tartotta). Grigorij Nyikulin 1964-es vallomásában egyenesen azt mondja, „humánusak voltunk”, és helyesnek tartotta a kivégzést, örül, hogy részt vehetett benne. Gyengének és puhánynak mondja azokat a „letteket”, akik megtagadták a kivégzésben való részvételt, ő viszont „megtette, ami a kötelesség.”

Alekszandr Sztrekotyin, aki a kivégzés éjszakáján őrszolgálatot teljesített, de a lövések hallatán lement a pincébe megnézni, mi történik ott, 1928-ban a múzeum számára írt visszamlékezésében (ami nagyon naturalisztikus részletekkel beszéli el, hogy a lányok nem haltak meg azonnal, és szuronyokkal döfködték őket agyon) így összegez: „Boldog és büszke vagyok, és büszke is leszek arra, hogy bár véletlenül, de mégis szemtanúja lehettem II. Miklós és családja halálának.”[35]

 

1920-ban Moszkvában, amikor Rákosi Mátyás, saját szavai szerint, személyesen találkozott a cár gyilkosaival, ezek az emberek teljesen nyíltan beszéltek neki a történtekről. Valóban, az 1920-as években nevezett gyilkosság büszkeség tárgyának számított Szovjet-Oroszországban. 1977-ben viszont már lebontották az Ipatyev-házat, hogy eltüntessék a nyomát is annak, ami 1918 nyarán ott történt. Ez a szovjet társadalomban és legfőképpen elitben végbemenő jelentős morális változásról tanúskodik. Ami az 1920-as években még a büszkeség tárgya volt, az 1970-es évekre szégyellnivaló titokká vált. Nem minősülhetett többé nők és gyerekek legyilkolása bátor forradalmi tettnek. Az Ipatyev-ház lerombolása erős szimbóluma a forradalmi hagyományokkal való szakításnak. A történelem fintora, hogy a ház lerombolásának feladata Borisz Jelcin szverdlovszki párttitkárnak jutott, aki később főszerepet játszik a szovjet állam lebontásában is.

 

 

Cimkék: cári család meggyilkolása, Pravda, Jekatyerinburg, Diterihszk generális, Iaptyev-ház, Szverdlovszk, múzeum, Bikov, Jermakov, 1918, Lenin, Hruscsov, Munk Aladár, Moszkva, Szverdlov

Országok: Oroszország