OROSZVALOSAG.HU


Az orosz és ukrán történelemszemléletről

  |  2018-04-13 18:35:33  |  
Oroszvilag.hu

Az orosz és ukrán történelemszemléletről

Nem lehetséges "közös" történelem

 Az orosz és ukrán történelemszemléletről

 

Számos oka van annak, ami kizárja a lehetőségét, hogy a következő években Oroszország és Ukrajna megegyezzen egymással valamiféle közös múltról – írja Georgij Kaszjanov történész, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Ukrán Történeti Intézetének munkatársa a Globalaffairs Ukrajna-különszámában. Az okok nemcsak konjunkturálisak, de fundamentálisak is. Az alábbiakban erről lesz szó.

Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején az ukrán történésztársadalom és intellektuális elit megalkotta a nemzeti történelem egy olyan sztereotip változatát, amely tipikusnak mondható az európai nemzetépítések sorában.

A szovjet korban kialakított „közös” történelemből kiszakítva került egy saját nemzeti történeti koncepció megformálására. A történeti tér kereteit az 1991-es határok szabták meg. Kezdőpontnak az államiság szempontjából a Kijevi Rusz lett kijelölve. A történelem szubjektuma az ukrán nép. A modern Ukrajna határain belül levő tér és idő nacionalizálódott (az Ukrajnával szomszédos országokban szintén ezek a folyamatok zajlottak).

Az iskolai tankönyvekben, akadémiai kiadványokban, publicisztikákban, a médiában megrajzolásra került „a nemzet biográfiája.” Eszerint a nemzet históriája legalább ezer éves folyamatos és európai történet. Az állam jóváhagyta ezt a koncepciót, társadalmi elfogadottságát viszont nehezítette az a körülmény, hogy Ukrajna különböző régióban eltérő történelmi emlékezetek éltek. Az új ukrán nemzeti történelemszemlélet egy etnonacionalista narratíva volt, mely a vendég szerepére kárhoztatta a lakosság negyedét. Már az 1990-es években voltak, akik figyelmeztettek ezen narratíva veszélyeire.

Először is, a kisebbségek, krími tatárok, görögök, zsidók, oroszok tulajdonképpen az ukránokat megelőző őslakosok a mai Ukrajna területén. Ezeknek megvolt a saját történelmi narratívájuk, ami nem mindenben egyezett a hivatalossá váló etnonacionalista szemlélettel. Az etnonacionalista történelemszemlélet a kizárólagosság, a xenofóbia elemeit tartalmazta. A kisebbségek lakóhelyei pedig politikailag potenciális veszélyes határzónákban vannak (Kárpátalja, Bukovina, Budzsák, Krím). Vajon hogyan lehet integrálni a Mások narratíváját az ukrán nemzeteszmébe?

A regionális történelemszemléletek egy ideig nyugodtan elvoltak egymás mellett, a Donbasszban, a Krímben és Délkelet-Ukrajnában a szovjet nosztalgiára alapozott látásmód, Galíciában a nacionalista, Közép-Ukrajnában mindkettő.

2005 után a nacionalista történetszemlélet eszkalációja zajlik. Viktor Juscsenko elnöksége idején hatalmas kampány kezdődik Ukrajnában de külföldön is azzal a céllal, hogy az 1932-1933-as Holodomort genocídiumként ismertessék el. Erősen kultiválták az ukránok múltbeli harcait a lengyelek és oroszok ellen. Az OUN és UPA vezetői, Roman Suhevics és Sztepan Bandera Ukrajna hősei lettek, kultuszuk hivatalos szintre emelkedett.

Véget ért a szovjet nosztalgiájú és a nacionalista történelemszemlélet békés egymás mellett élése. A múltért vívott harc a választókért és lelkekért vívott harccá vált. Mindez újabb törésvonalakat húzott az ukrán társadalmon belül. Janukovics idején tovább folytatódott a múltért való harc: utcai összecsapások Lembergben, Kijevben, Odesszában, egyre szaporodó emlékművandalizmusok, folyamatosan átírt tankönyvek.

2014 után egyértelműen Oroszország vált az első számú ellenséggé. Ukrán hivatalosságok, így Petro Porosenko elnök szerint is Ukrajna már évszázadok óta folytatja harcát Oroszország ellen.

Oroszország is tett azért, hogy a dolgok így alakuljanak. A 2000-es évek közepétől észlelhető Oroszországban az etnokulturális és konfesszionális irredentizmus. Az orosz elit egy jelentős része szerint az ukránok tulajdonképpen oroszok, csak a sors fintora és külső ellenségek munkája, hogy léteznek. Az ukrán államiság valamilyen félreértés, és csak gátja a „közös” történelem értelmezésének.

Ez a fajta megközelítés azonban teljesen elfogadhatatlan az ukrán elit és az ukrán társadalom jelentős része számára is.

A 2000-es években az orosz vezetés integrációs törekvései a „soft power” eszközeivel kaptak megerősítést, és ott voltak sikeresek, ahol a lakosság úgyis a híve volt az Oroszországgal való szorosabb együttműködésnek. De éppen azért, mert az oroszajkú régiókban talált fogadtatásra, egyesekben az „ötödik hadoszlop” érzetét kelthette; másrészt gyakran baltával faragott módon nézte le, vette semmibe az ukrán nemzeti narratívát; harmadrészt túlságosan is kötődött meghatározott politikai mozgalmakhoz, ezzel is erősítve az ukrajnai társadalom megosztottságát.

Ukrajnában voltak akik ezt beavatkozásnak vagy neoimperializmusnak tekintették. A „közös” történelem hangoztatása azért is volt fájdalmas, mert az új Ukrajna egyik identitásának alapja a „saját” történelem. Az orosz médiában az ukrán nemzeti történelmet elvadult nacionalisták lázálmaként jelenítették meg. A 2014-es események viszont sok tekintetben igazolták az ukrán nacionalista narratívát, miszerint Oroszország Ukrajna felszámolására törekszik. 

 

 

 

 

Cimkék: Ukrajna, narratíva, Krím, tankönyvek, történelemszemlélet, Oroszország, történelem, 2014,
Országok: Ukrajna Oroszország
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat