Az 1917-es orosz forradalom 100. évfordulója jó lehetőséget adott, hogy áttekintést nyerjünk arról, hogy is áll a történettudomány az akkori események értékelésében – írja Alekszej Miller.

Az orosz politikai elit távolságtartása 1917-től már az 1990-es években megkezdődött, amikor megszűntek az ünnepélyes felvonulások a Vörös téren. 1996-ban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepét átnevezték az Egyetértés és Megbékélés Napjává. Arra nem történt kísérlet, hogy a februári forradalom köré valamilyen történelmi mítoszt építsenek. 2004-ben végleg eltörölték a november 7-i ünnepnapot.

2017-ben az orosz állam támogatta anyagilag tudományos konferenciák és kiállítások megrendezését. Az állami vezetők azonban tartózkodtak a megnyilvánulásoktól, ellentétben például a második világháborús győzelem 70. évfordulóján tartott megemlékezésektől. A hatalom képviselői tartózkodtak attól, hogy minősítsék az 1917-es eseményeket. Ennek pozitív hozadéka, hogy megmaradt a szabad diszkusszió lehetősége.

A kommunisták emlékezete a szovjet tradíciót követi. Eszerint tehát a liberális februári forradalom az ország széteséséhez vezetett, az októberi forradalom viszont megmentette az országot. A hangsúlyt a kommunisták nem az osztályharcra, hanem az állam történetére helyezték.

A szovjet narratíva ma is elterjedt. Eszerint Oroszország 1917 előtt elmaradott, írástudatlan ország volt, csak Október nyitotta meg a modernizáció lehetőségét. Az oroszországi lakosság több mint 40 %-a pozitívan ítéli meg az októberi forradalmat.

A profeszionális történészek szintén megosztottak 1917 értékelésében. A fő vitapontok: 1) a forradalom okai, 2) Oroszország fejlettsége a 20. század elején, 3) a forradalom előtti és utáni Oroszország közötti folytonosság kérdése, 4) a februári forradalom értékelése, a demokratikus alternatíva életképessége, 5) a forradalom kronológiai keretei.

A forradalom okait illetően egyes álláspontok egyetlen elemet emelnek ki. Az összeesküvéselméletek és a szociális-gazdasági determinizmust valló nézetek ma marginálisnak tekinthetők. Ezzel szemben a történészek több figyelmet fordítanak a „szubjektív” tényezőkre, vagyis egy társadalom közérzete adott esetben fontosabb, mint a tényleges realitás. Egyetlen ok kiemelése helyett ma már elterjedtebb a többfaktorú elemzés.

A jubileumi év egyik legfontosabb eredménye Borisz Kolonyickij Kerenszkij elvtárs című könyve. Kolonyickij rámutat, Kerenszkij személyi kultusza a februári forradalom vezéreként már 1917 tavaszán megkezdődött. Leonyid Borodkin munkáiban arra mutat rá, a társadalmi-gazdasági összeomlás már 1916-1917 fordulóján megindult, a februári forradalom után a folyamat felgyorsult. 1917-ig nagyjából sikerült tartani az életszínvonalat, a forradalom után a pénzromlás (pénznyomtatás) üteme felgyorsult. Az 1913-as árindexet 100 egységnek véve 1917 januárban ez 294-nek felelt meg, decemberben 1545-nek. Ha 1916-ban az átlagos reálfizetés 278 rubelnek felelt meg, 1917-ben 220 rubelnek, 1918-ban 27 rubelnek. 1916 végéig Oroszországban nem voltak élelmiszerjegyek (kivéve az 1916-ban bevezetett cukorjegyet), miközben az összes európai harcoló állam már 1915-ben kénytelen volt élelmiszerjegyeket bevezetni. Az állami szervek háborús összeomlását kompenzálta az 1870-ben bevezetett városi önkormányzati rendszer, amit majd a szovjethatalom semmisít meg.

Miller szerint a 20. század elején minden esély megvolt arra, hogy Oroszország vezető világhatalom legyen. Az ipari növekedés, a mezőgazdaság átalakulása, az infrastuktúra fejlődése a tudományos-technikai innováció alapozták meg a későbbi sikereket.

Mindez egy hosszú fejlődés eredménye volt, mely Pjotr Sztolipin reformjaiban érte el csúcspontját. Erről szól Mihail Davidov könyve: Húsz év a nagy háborúig. Vitte és Sztolipin oroszországi modernizációja.

1916 őszéig Oroszország jól boldogult a háborús helyzettel. Az 1915-ös összeomlás után 1916-ban a hadiipari termelés elérte a német szintet. Miller szerint a forradalom fosztotta meg Oroszországot a győzelemtől.

Ami a folytonosságot illeti, nem nehéz felfedezni a kontinuitást a Szovjetunió és az Orosz Birodalom között. A Szovjetunió az Orosz Birodalomtól örökölt gazdasági, intellektuális, demográfiai erőforrásokat vette igénybe. Az új hatalom persze törést is jelentett, megváltozott a jogrend, a gazdasági rendszer, megszűnt a magántulajdon korábbi rendszere, idővel ismét megvalósult a parasztság röghözkötése. A forradalom és a polgárháború következtében az intellektuális elit jelentős része elhagyta az országot. A szovjethatalom teljesen új nemzetiségi politikát valósított meg.

A forradalom megértése szempontjából szükséges annak időkereteinek kitolása, belefoglalva az indusztrializációt, kollektivizációt, nemzetiségi politikát.

Összességében, az emlékév sikeres volt. Szabad, a politikától mentes vita folyhatott az 1917-es eseményekről. A viták során nem alakult ki egységes szakmai vélemény. További új könyvek megjelenése is várható még. Bizonyára nagy érdeklődés kíséri majd Jurij Szljozkin hamarosan megjelenő könyvét, (A kormány épülete) amelyben a bolsevikokat egyfajta millenáris, világmegváltó szektaként ábrázolja. Máris nagy vita kíséri Dominic Lieven Cambridge-i professzor frissen megjelent könyvét: Birodalom, háború és a cári Oroszország vége.