OROSZVALOSAG.HU
Egy érdekes Ukrajna-történet
Egy érdekes Ukrajna-történet
Örvényben
.jpg)
A Strana.ua összeállítása Ukrajna 1991 utáni történetét foglalta össze érdekes írásban.
Az 1991 és 2013 közötti Ukrajna, valamint a 2013 utáni – két teljesen eltérő ország, „Alapvetően különböznek egymástól. Úgy is lehet mondani, sokban ellenségesek egymással alapvetésük, ideológiájuk, múlt- és jövőértelmezésük szerint.”
Ezért a mai Ukrajna születésnapja nem 1991. augusztus 24., hanem 2013. november 21., a Majdan kezdete.
1991 augusztus elején még kevesen gondolták, hogy Ukrajna hamarosan független állam lesz. 1991. március 17-én az Ukrán SzSzK lakosságának 70 %-a a Szovjetunió megőrzése mellett szavazott. A nemzeti függetlenségi mozgalom csak Nyugat-Ukrajnában és Kijevben volt erős. Az ukrán parlamentben masszív kommunista többség volt. Minden megváltozott három nap alatt, az augusztusi moszkvai sikertelen puccskísérlet követően. A puccs után nyilvánvalóvá vált, hogy Moszkvában a fő hatalom már nem a szovjet vezetésé (Mihail Gorbacsové), hanem Borisz Jelciné, vagyis az orosz vezetésé. Ukrajna augusztus 24-én kikiáltotta függetlenségét, amit december 1-jén népszavazás erősített meg. Ezzel egyidőben Leonyid Kravcsukot Ukrajna első elnökévé választották. A volt kommunista Kravcsuk megválasztása azt jelezte, a társadalom nem akar éles változásokat, „lényegében az Ukrán SzSzK-ra szavaztak, csak a gorbacsovi káosz nélkül.”
1992, a függetlenség első éve hatalmas megpróbáltatás volt Ukrajnának. Januártól bevezették a szabadáras rendszert. A korábbi szocialista gazdasági rendszer hamar összeomlott, de a helyén nem egy normálisan működő piacgazdaság jött létre. A lakosság rohamléptékben pauperizálódott. Sok ukrán számára a függetlenség egyet jelentett az elnyomorodással. 1992 volt az az év, amikor nyilvánvalóvá lett az életszínvonalbeli különbség Ukrajna és Oroszország között, mivel Oroszországnak a nyersanyagkincseiből sikerült valamelyest enyhítenie a sokkterápia csapását, Ukrajnának viszont semmilyen eszköze nem volt. Az 1992-ben bevezetett pénz, a karbonavec szemvillanás alatt elértéktelenedett.
A Krímben konfliktus kezdődött Ukrajna és Oroszország között a szovjet Fekete-tengeri flotta hovatartozása miatt.
A kijevi kormányzat megkezdte a függetlenné vált ország ukránosítását. A kormányzat támogatta az egyházszakadást, az Orosz Pravoszláv Egyháztól független ukrán egyház megteremtését.
1993-ban a gazdasági helyzet tovább romlott. 10 000 %-os hiperinfláció temette maga alá a gazdaságot. Júniusban a Donbassz fellázadt, követeléseik túlnyúltak a gazdasági engedményeken, „szeparatista” jellegük volt, amennyiben nagyobb autonómiát és szorosabb kapcsolatokat akartak Oroszországgal. A kijevi lapok akkor a donbasszi lázadás kemény elfojtását követelték, ami valószínűleg az ország széteséséhez vezetett volna. Akkoriban kezdtek nyilvánosan beszélni a különböző politikai klánokról, a dnyepropetrovszki és a donbasszi. Kravcsuk kompromisszumot kötött, a donbasszi klán vezetőit beemelte a hatalomba, a tiltakozásokat sikerült elcsendesíteni. Ideiglenes megállapodást kötöttek Oroszországgal a flottáról. Egyfajta sajátos munkamegosztás alakult ki: a gazdaság a keletiek, a humanitárius szféra a nacionalisták kezébe került. A keleti „vörös igazgatók” és új kapitalisták megvetően/értetlenkedve szemlélték a nyugati népviseletes nacionalistákat, akik olyan, az ő szemszögükből nézve haszontalan és felesleges dolgokkal voltak elfoglalva, mint a tankönyvek átírása, új történelemszemlélet kidolgozása.
A donyeckiek valóban átmenetileg stabilizálni tudták a gazdaságot. A Zvjagilszkij-kormány csökkentette az inflációt, meg tudott egyezni Oroszországgal, rendcsinálásba kezdtek az államigazgatásban – mindez persze nem szüntette meg a szegénységet és az elharapózó bűnözést.
1994-ben Ukrajna lemondott atomfegyvereiről cserébe az ország határainak elismerésében (Budapesti memorandum). Az idő megmutatta, hogy a memorandum valójában nem adott garanciát Ukrajnának.
1994 tavaszán előrehozott parlamenti választásokat tartottak, amelyek sokként érték a kijevi értelmiséget, hiszen a kommunista utódpártok jelöltjei arattak győzelmet. A kommunisták jelszavai, miszerint „régen legalább volt mit enni és inni”, és a barátság Oroszországgal meggyőzően hatottak az ukrán közvéleményre a totális gazdasági-társadalmi katasztrófa hátterében. A Moszkva által is támogatott Leonyid Kucsma volt miniszterelnök az Oroszországgal való kapcsolatok elmélyítését ígérte. Kucsma az elnökválasztások második fordulójában legyőzte Kravcsukot, de beiktatása után mindjárt nyilvánvalóvá tette, hogy nem lesz oroszbarát. Még 1994-ben intrikákkal megosztotta a Moszkvára tekintő krími vezetést, partvonalra tette Meskov krími vezetőt. Egészen 2014-ig a félszigeten a nyíltan oroszbarát erők marginalizálódtak. Ugyanakkor Kucsma tartózkódott az oroszellenes retorikától, jó kapcsolatokat ápolt Jelcinnel és Csernomirgyin orosz miniszterelnökkel, de egyidőben hidakat kezdett építeni a Nyugat felé is. Ez a sokvektorú külpolitika egy időre stabilizálta Ukrajna geopolitikai helyzetét.
A külpolitikai stabilizáció után 1995-ben az ukrán vezetés elkötelezte magát a belső fejlődési modellt illetően is. Három alternatíva mutatkozott, az egyik az az „államkapitalizmus”, amit ekkor kezdett Belaruszban Lukasenko elnök építgetni. A második, kelet-európai út a nyugati tőke és cégek beengedését jelentette volna. A harmadik, az orosz út, egy oligarchikus rendszer felépítését jelentette volna, saját nagytőkével.
Kucsma az orosz modellt választotta, de ez is tűnt akkor a leglogikusabbnak, hiszen Ukrajna gazdaságát pár éve már egy meghatározott ipari-gazdasági kör irányította.
Ennek következtében tehát létrejött egy saját nemzeti nagytőke, amely lassan kezdett életet lehelni az ukrán gazdaságba, munkahelyeket teremteni. Ukrajna ennek révén elkerülte azt a totális deindusztrializációt, ami sok kelet-európai országot sújtott az 1990-es években.
Másfelől viszont, hogy elkerüljék a versenyt az orosz és nyugati versenytársakkal, az ukrán oligarchák egy sajátos korrupciós falat húztak fel, megnehezítve a behatolást a külföldieknek, de a hatalommal összejátszva saját nyereségük maximalizálására törekedtek.
Éppen ezért, amikor ma a nyugatiak az ukrán korrupciós rendszerre panaszkodnak, valójában az ukrán nemzeti nagytőkével van bajuk, az ugyanis nem szívesen lát konkurenseket a saját vadászmezején.
1996-ban egy hajszálnyira volt Ukrajna attól, hogy létrejöjjön egy megakorporáció (Ukrajna Egységes Energetikai Rendszere, UEER), amely az egész ukrán gazdaságot a kontrollja alá vonhatta volna. A korporáció élén a dnyepropetrvoszki üzletasszony Julija Timosenko állt és Pavlo Lazarenko miniszterelnök bábáskodott felette. Az UEER legnagyobb riválisai a donyeckiek voltak. Őket azonban módszeresen „félreállították.” Még 1995-ben a donyecki stadionban felrobbantották Ahaty Bragin üzletembert, a donyecki klánhoz kötődő személyeket kitúrták az államigazgatásból, 1996-ban likvidálták Jevgenyij Scserbanyt, a donyecki klán első emberét.
A donyecki riválisok „kiszorítása” után az UEER kontrollja alá került az ukrán gázpiac, s úgy tűnt, Lazarenko immár Kucsma konkurense lehet.
Kucsma közben 1996-ban elfogadtatta az új ukrán alkotmányt, ami az államfő domináns szerepét rögzítette. Ekkor jelent meg az új ukrán pénz, a hrivnya is.
1997-re Lazarenko már akkora hatalomra tett szert, hogy az elkezdte zavarni a többi oligarchát, de Kucsma elnököt is. Nyáron Kucsma leváltotta Lazarenkót, aki ellenzékbe vonult. Ekkor tűnt fel a politikában Lazarenko társaként, a Haza pártban Julija Timosenko. 1997 a legnyugodtabb volt az 1990-es években. A hrivnya stabil maradt (1 dollár = 1,8 hrivnya), az infláció egy számjegyűre csökkent. Leonyid Kadenjuk révén a független Ukrajna első űrhajósa az égben járt. A földön a Dinamo Kijev a visszatérő Valerij Lobanovszkij vezetésével végigverte Európát (a Barcelonát, PSV-t). Andrij Sevcsenko nevét megismerte az egész kontinens.
1998-ban első ízben a parlamenti választásokat vegyes módon, párt- és egyéni listákkal rendezték meg. A tévéklipekben számos azelőtt ismeretlen párt jelent meg. A győztes mégis nagy többséggel az Ukrajna Kommunista Pártja. Az 1997-es csalóka stabilitást 1998-ban összeomlás követte. Az orosz államcsőd és összeomlás Ukrajnát is megrázkódtatta. Oroszországban a rubel árfolyama 6-ról 30-ra esett vissza (/1 dollár), Ukrajnában „csak” 2-ről 4-re a hrivnya. Lazarenko nyíltan hadat üzen Kucsmának, válaszul hajsza indul az oligarcha által kontrollált média ellen. Év végén Timosenko eltávolodott Lazarenkótól.
1999-ben Leonyid Kucsma nem éppen kedvező körülmények között (válság, szegénység) indult neki az elnökválasztásnak. Népszerűségi mutatója 10 % körül volt, épp olyan csodára volt szükség az újraválasztáshoz, mint Borisz Jelcinnek Oroszországban 1996-ban... Kucsmának a győzelemhez az kellett, hogy a második körbe rajta kívül a kommunista Petro Szimonenko jusson be. A két legnagyobb rivális, a volt kommunista, szociáldemokrata Alekszandr Moroz, és a nacionalista Vjacseszlav Csornovol.
Csornovol márciusban autóbaleset áldozata lesz. Moroz oligarchákkal akar szövetkezni, de hirtelen kifarolnak mögüle, csapata széthullik, ami megint Kucsmának kedvez. Morozt azzal is megvádolják, hogy merényletet szervezett egy politikustársa ellen. Bizonyíték nincs, de a kampány Kucsma malmára hajtja a vizet.
Kucsma – akit végül a javaikat éppen konszolidáló oligarcák is támogattak – így megnyerte az elnökválasztást.
2000-ben az ukrán gazdaság végre elkezdett nőni, összefüggésben a hrivnya leértékelésével (5,5 / dollár), és az Oroszországban, a posztszovjet térségben induló növekedéssel. A siker az 1999 végén (pletykák szerint washingtoni tanácsra) kinevezett miniszterelnök, Viktor Juscsenko nevével fonódott össze. Ő az 1990-es években az Ukrán Nemzeti Bank elnöke volt, széleskörű nyugati kapcsolatrendszerrel. 2000-ben már elterjedt, hogy az USA Juscsenkót szeretné Kucsma utódjául látni...
2000-ben Kucsma népszavazást vezényelt le. Ennek során az állampolgárok megszavazták az elnöki jogkörök szélesítését. Sokak szerint Kucsma a harmadik elnöki ciklusára készült. Az ukrán elnök jó kapcsolatokat épített ki a fiatal új orosz államfővel, Vlagyimir Putyinnal. Ugyanekkor merült fel, hogy az ukrán gázszállítási rendszer ellenőrzését egy nemzetközi konzorcium venné át...
Ekkor robban a kazetta-ügy, egy hangfelvétel tanúsága szerint Kucsma elnök személyesen adott utasítást Georgij Gongadze újságíró kiiktatására. Ma napig sok kérdés és kétség van a hangfelvétel körül. Mindenesetre ennek következtében Kucsma izolált helyzetbe kerül, a harmadik ciklustól búcsút vehet. Felértékelődik a Nyugat által támogatott Juscsenko. Ukrajna geopolitikai konfliktuszónává válik, ami semmi jót nem tartogat lakosai számára.
2001-ben már utcai megmozdulások vannak Kijevben Kucsma ellen, ezeket a rendőrség szétveri. A tüntetések szervezőit letartóztatják. Juscsenko maga is elítélte a tüntetőket, akiket „fasisztáknak” nevezett. Áprilisban mégis a parlament bizalmatlansági indítványt nyújt be Juscsenko ellen. A Nyugat egyre hevesebben támadja Kucsmát, akit diktátornak festenek le. Válaszul Kijev egyre inkább elköteleződik Moszkva mellett. Közben a gazdaság kilő, a növekedés üteme 10 % fölött, az infláció enyhül, a lakosság reáéljövedelmei nőnek.
A 2002-es parlamenti választásokat pártlistán a Juscsenko-féle Mi Ukrajnánk nyerte meg. A kommunisták alig maradtak el tőlük. Az Elnöki Adminisztráció feje, Vlagyimir Litvin vezette Egységes Ukrajnáért párt csak a harmadik lett. A parlamenti választások ismét megerősítették, hogy Kucsma harmadik elnöki ciklusa csak álom, ki kell jelölni az utódot, aki vagy a Nyugat által támogatott Juscsenko lehet, esetleg egy új figura. Esetleg az is felmerült, hogy megint módósítani kell az alkotmányt, és parlamentáris köztársasággá alakítani Ukrajnát. Juscsenko személye nemcsak Kucsmának nem volt jó, de a sokvektorú politikát fenntartani akaró oligarcháknak sem. Kucsma eredetileg az alkotmányváltást látta jónak, ezért nevezte ki annak legfőbb ideológusát, Viktor Medvedcsukot az Elnöki Adminisztráció élére. Hogy a donyeckiek és Juscsenko esetleges összefogását megakadályozza, a donyecki Viktor Janukovicsot nevezte ki miniszterelnökké. Janukovicsot átmeneti figurának tartották, közismert volt, hogy korábban börtönben ült.
Orosz segítséggel kampány kezdődött Juscsenko diszkreditálására. Juscsenkót banderistának állították be, aki majd eladja Ukrajnát a Nyugatnak. A későbbi szembenállás körvonalai már 2002-ben kirajzolódtak: egyik oldalon a Nyugat által támogatott Juscsenko, a másik oldalon az ukrán hatalom Oroszországgal a háta mögött. Talán egy valódi politikai reform enyhítette volna a konfliktust...
2003-ban ismét csaknem 10 %-kal nőtt az ukrán gazdaság. A lakosság is elkezdi érezni a helyzet javulását, optimista hangulat lesz úrrá. Az orosz gazdaság (az ukrán termékek legfőbb piaca) bővülése lokomotívként húzza maga után az ukrán gazdaságot is, az ipar bizonyos szegmensei túlvészelték az 1990-es éveket, az energiahordozók ára olcsó hála az ukrán-orosz megállapodásoknak, a fő exportcikkek világpiaci ára nő.
Kucsma és Putyin megállapodást kötöttek, hogy az ukrajnai gáztranszportrendszer egy ukrán-orosz-német nemzetközi konzorcium ellenőrzése alá kerül (Németország kancellárja akkor Putyin barátja, Gerhard Schröder volt). Bejelentették, hogy Egységes Gazdasági Övezet létesül Ukrajna, Belarusz, Oroszország, Kazahsztán részvételével.
Végül egyik projekt sem valósult meg, és nemcsak az USA beavatkozása miatt, hanem azért sem, mert az ukrán oligarchák nem akartak elköteleződni az oroszok mellett, átengedve nekik az irányítást.
Ezért Kijev kétségbeesetten kereste a lehetőséget, hogy tetszen a Nyugatnak, ezért küldött Kucsma ukrán katonai kontingest Irakba.
2003-ban újra előjöttek a területi viták Ukrajna és Oroszország között. Oroszország gátat kezdett építeni a Kosza Tuzla szigethez, azzal az indokkal, hogy Kijev lehetővé tenné harmadik országbeli hadihajóknak is, hogy behatoljanak az Azovi-tengerbe. A tuzlai válságot gyorsan elrendezték, de az ukrán politikai elit nem szűrte le a megfelelő tanulságot, miszerint a Kreml kész elmenni a falig is, ha veszélyeztetve érzi érdekeit.
Az alkotmány megváltoztatása késett, mivel a hatalom körüli csoportok az egymással szembeni intrikákkal voltak elfoglalva.
2004 áprilisában világossá lett, hogy nem lesz alkotmányreform (akkor 7 szavazat hiányzott a parlamenti döntés során). A kudarc sokként érte Kucsma csapatát, amely gyorsan elkezdett utódot keresni. Viktor Janukovics csak azért kerülhetett előtérbe, mert éppen ő volt kéznél.
Juscsenko nem is álmodhatott jobb ellenfélről, mint a kétszeresen elítélt Janukovics, aki az ukrán elit támogatását sem élvezhette.
Viszont Janukovicsnak kedvezett a szárnyaló gazdaság, és az is, hogy orosz mintára egykulcsos, 13 %-os adórendszert vezettek be. Az ukrán GDP soha nem nőtt akkorát, mint 2004-ben, 13 %-ot. Jelentősen megemelték a nyugdíjakat. Végül Janukovics behozta Janukovicsot. Mivel a Nyugat és Oroszország is nyíltan beavatkozott az ukrán elnökválasztásba, a kisülés garantálható volt. Mindkét fél igyekezett démonizálni a másikat. Az első forduló döntetlennek végződött, a második körben az ellenzék választási csalásokra hivatkozva nem ismerte el Janukovics győzelmét. Kijevben a Majdanon majdan vette kezdetét, s ezúttal valóban óriási tömegek tüntettek. Százezres tömeg gyülekezett az utcákon, a tüntetők sátortábort vertek fel. A nyugati megyék kijelentették, hogy nem ismerik el Janukovicsot, Kijev a tüntetők kezére került, Kucsma elzárkózott attól, hogy erőszakot alkalmazzon. A Legfelső Bíróság új választási fordulót írt ki, Szeverodnyeckben Janukovics hívei elszakadással fenyegették meg Kijevet. Ukrajna a polgárháború szélére sodródott.
Végül sikerült kompromisszumot kötni. Kucsma és Janukovics „megadták magukat”, cserébe azért, hogy Juscsenko pártja megszavazza az alkotmányreformot, ami csökkenti az elnöki jogköröket. A kompromisszummal csak időt nyert Ukrajna, a háború 10 év múlva így is bekövetkezik...
Juscsenko kedvező környezetben kezdhette meg elnökségét. A Nyugat őt támogatta, Ukrajna mintegy divatba jött, az optimista hangulatú lakosság belé vetett bizalma nagy volt.
Juscsenko felrúgta elődei kompromisszumos politikáját, és felmondva a többvektorúságot, arról nyilatkozott, Ukrajnát a NATO-ban és EU-ban akarja látni. Belpolitikában felgyorsította a nacionalista irányvonalat, az ukránosítást. Ekkor kezdődött Ukrajnában az OUN-UPA állami dicsőítése, újabb lépések történtek, hogy az ukrán pravoszláv egyházat leválasszák Moszkváról. Ebben a légkörben az orosz-ukrán viszony rohamosan romlott. 2005 őszén, amikor Juscsenko táborában belharcok indultak, az elnök támogatottsága is rohamosan apadni kezdett.
Juscsenko elkövette azt a hibát is, hogy Julija Timosenkót nevezte ki miniszterelnöknek. Az ambíciózus és kontrollálhatatlan Timosenko elszabadult hajóágyúként ásta alá Juscsenko népszerűségét. Timosenko nem segítőként, hanem konkurensként határozta meg magát Juscsenkóval szemben. Olyan imázst alakított ki, hogy ő végzi a munka oroszlánrészét, Juscsenko inkább csak akadályozza őt. Év végére már nyílt konfliktus alakult ki Juscsenko és Timosenko között. A belviszály paralizálta az államapparátus működését, az energiák elmentek az intrikákra. 2005 végére Timosenko nyíltan átment az ellenzékhez, a narancsos koalíció széthullott.
A 2006-os parlamenti választás már tisztán pártlistás volt. Viktor Janukovics pártja, a Régiók Pártja 32 %-kal az élen végzett, Timosenko blokkja (BJUT) 22 %-ot kapott. Juscsenko Mi Ukrajnánkja 15 %-ot szerzett. Hosszas koalíciós tárgyalások kezdődtek, felmerült az is, hogy a Régiók Pártja és a Mi Ukrajnánk (MU) alkothatna egy „széles koalíciót.” Timosenko viszont „narancsos koalíciót” akart a BJUT, a MU és a szocialisták részvételével, a maga vezetésével. Végül az amerikaiak arra intették Juscsenkót, „narancsos” koalícióval próbálkozzon.
A Juscsenko és Timosenko közötti ellentétet nem sikerült áthidalni, amit a Régiók Pártja (RP) kihasznált. Végül az RP, a szocialisták és kommunisták alkottak koalíciót. Juscsenko elérte, hogy bizonyos emberei benntmaradhassanak a kormányban. Janukovics lett a miniszterelnök, nyilatkozatot fogadtak el, hogy meg kell szüntetni az ország megosztottságát. Az apparátus gyakorlatilag a RP birtokába került. Ősszel újabb válság jött, miután Janukovics miniszterelnök nem volt hajlandó támogatni Ukrajna NATO-hoz való közeledését, miközben Juscsenko tovább erősítette az oroszellenes retorikát.
2006-ban gázháború tört ki Ukrajna és Oroszország között, ami Ukrajna vereségével ért véget. Megszűnt Ukrajna számára az előnyös olcsó orosz gáz, felmondták a hosszútávú gázszerződést, miszerint Ukrajna 2010-ig 50 dollárért kapott volna orosz gázt. Ukrajna kilátásba helyezte, hogy mennie kell az orosz flottának Szevasztopolból, blokád alá vonták a Dnyeszter-mentét. Amerika azt várta Juscsenkótól, hogy közelebb viszi az országot a NATO-hoz, ami Janukovics miatt most meghiúsulni látszott.
2005-ben visszaesett az ukrán gazdaság növekedése, de továbbra is nőtt, 2006-ban pedig Ukrajna történetében először részt vett a foci vébén, és mindjárt be is jutott a legjobb nyolc közé.
2007-ben Juscsenko elnök feloszlatta a parlamentet. Alekszandr Moroz szerint a legfőbb ok az volt, hogy el kellett távolítani Janukovicsot, aki a NATO-bővítés útjában állt. Végül a politikai harc azzal végződött, hogy Timosenko visszatért a miniszterelnöki székbe egy ún. „demokratikus koalíció” élén. Akkor nem lehetett tudni, hogy valójában ez akadályozza meg őt abban, hogy 2010-ben elnök lehessen. 2007 azt mutatta meg, hogy Ukrajna könnyen eshet külső hatalmak által szőtt geopolitikai intrikák hálójába, ami a belügyeket is eluralja, folyamatosan turbulens légkört teremtve.
A Timosenko-kormány már támogatta Juscsenko NATO-törekvéseit, de a 2008-as bukaresti NATO-csúcson Franciaország és Németország nem támogatták Kijevet. Igaz, akkor még csak 20 % körül volt a NATO-pártiak aránya Ukrajnában, a többség egyértelműen elutasította a nyugati katonai szervezetet. A NATO-melletti propagandakampány sem segített ezen a mutatón.
Juscsenko geopolitikai játszmája ezzel véget ért, legfőbb feladatát, hogy Ukrajnát betolja a NATO-ba, nem tudta teljesíteni. Odahaza a béna kacsa pozíciójában volt. Már csak arról dönthetett, Timosenko vagy Janukovics mellett teszi le a voksot.
Másfelől 2008 után az Ukrajna körüli forró geopolitikai légkör enyhült, látszólag úgy tűnt, a nagyhatalmakat kielégíti Ukrajna semlegessége.
Mindez ahhoz vezetett, hogy ismét a többvektorúságra állt át az ukrán politikai elit (kivéve Juscsenkót), s Janukovics mellett Timosenko is elkezdett kapcsolatokat keresni Moszkvával.
A 2008-as grúziai háború idején Juscsenkóval szemben Timosenko nem ítélte el Oroszországot, szeptemberben szétszakadt a BJUT és MU koalíciója. 2008-ban az ukrán lakosság többsége úgy ítélte meg, az ország legyen semleges, és törekedjen jó kapcsolatokra Oroszországgal és a Nyugattal is. Ne legyen olyan belpolitika, amely sebeket tép fel és megosztja a társadalmat (a nácikkal kollaboráló OUN-UPA heroizálása), ne legyen erőszakos ukránosítás, a kisebbségek nyelve (különösen az orosz) regionálisan kapjon hivatalos státuszt.
A 2008-as válság ismét telibe kapta Ukrajnát, az addig is lassuló gazdasági növekedés kifulladt, Ukrajna gyakorlatilag csődbe jutott, a hrivnya összeomlott (5-ról 8-ra romlott az árfolyama a dollárhoz képest), ipari létesítmények, bankok mentek csődbe. A 2000-es évek elejének bummja után a remények is elvesztek, hogy Ukrajna gyorsan talpraáll. Az álmok kimúltak, helyükre lépett a frusztrált csalódottság. Az ukrán gazdaságban a stagnálás időszaka következett, amit 2014-ben egy újabb brutális összeomlás követ. A válság aláásta Timosenko elnöki ambícióit.
A 2009-es év ismét ukrán-orosz gázkonfliktussal kezdődött, egész pontosan Ukrajnának nem volt szerződése a Gazprommal. Timosenko önhatalmúlag, a kormány hozzájárulása nélkül Moszkvána utazott, és új gázszállítási megállapodást írt alá. Eszerint Ukrajna elképesztő összegért, 450 dollárért vásárolt orosz gázt, de 2009-re árengedményt kapott (232 dollár).
Janukovics népszerűsége rendíthetetlen volt, már 2009 végén nagyjából világos volt, hogy a 2010-es választáson ő fog győzni. Így is történt, Janukovics pedig hozzálátott, hogy visszahozza a régi kucsmai alkotmányt erős elnöki jogkörökkel. A kormányt kivette a parlament kontrollja alól, ami bizonyos oligarchák érdekköreit sértette. Már ezzel megnyílt egy újabb frontvonal az ukrán eliten belül, ami 2014-ben nyílt összecsapássá fajult.
A Timosenko-kormány 2009-ben számos hitelt vett fel, amiket törleszteni kellett, ráadásul 2010-től életbe lépett az extra magas gázár. Janukovicsnak sikerült rendeznie ezt a helyzetet, 2010-ben Harkovban ukrán-orosz megállapodás született, miszerint Ukrajna 100 dollár engedményt kap az orosz gázból, cserébe 2042-ig maradhat Szevasztopolban az orosz flotta. Ősszel letartóztatták Julija Timosenkót, mert Ukrajna számára rendkívül előnytelen gázmegállapodást kötött Oroszországgal.
A 2011-es az egyik legnyugodtabb év volt Ukrajna történetében. Az ország készült a futball Eb-re, a gazdaság szolidan nőtt, a fizetések emelkedtek. Ugyanakkor az ukrán-orosz kapcsolatok rosszul alakultak, az olaj árának növekedése miatt a Harkovi megállapodásban foglalt kedvezmények semmivé váltak. Janukovics engedményeket kért Moszkvától, de a Kreml csak abban az esetben tartotta ezt lehetségesnek, ha Ukrajna csatlakozik a 2011-ben indult belorusz-orosz-kazah Vámunióhoz. Oroszország gyorsan kilábalt a 2008-as válságból, a lakosság jövedelmei nőttek, miközben az európai országok még mindig a válságot nyögték.
Moszkva úgy érezte, most megteheti, hogy erőhöz nyúl, és betuszkolja Ukrajnát a Vámunióba. Oroszország és a Nyugat kapcsolatai gyorsan romlottak, miután 2012-ben Vlagyimir Putyin visszatért az elnökségbe.
A 2012-es Európa-bajnokság a független Ukrajna történetének „legszebb momentuma.” Ukrajna kiváló rendezőnek bizonyult. Ősszel azonban jöttek az újabb parlamenti választások. Meglepetést okozott a szélsőjobboldali Szabadság párt 10 %-os eredménye. Összeesküvéselmélet szerint Janukovicsék a háttérből támogatták a neonácikat, hogy vezetőjük, Tjahnibok kerüljön a következő elnökválasztás második fordulójába, és ezzel Janukovics könnyen győzzön. A neonáci párt bekerülése a parlamentbe radikalizálta a politikai közhangulatot. A politikai közbeszédben megjelent a xenofóbia, a fizikai erőszak, a más vélemények erőszakos elfojtásának gondolata.
A Régiók Pártja mégis meg tudta tartani többségét. A választások után a háttérbe szorították a RP „régi gárdáját”, fiatalabb technokratákat előtérbe helyezve (ami sérelmeket szült). Megjelent az ún. Család, vagyis Janukovics elnök közvetlenebb környezete átvette az irányítást.
2012 végén Janukovics az utolsó pillanatban lemondta moszkvai útját. Állítólag az ukrán elnök elkötelezte magát az orosz orientáció mellett, ám az Európai Bizottság vezetői felhívták, és beígértek neki minden földi jót, ha nem csatlakozik a Vámunióhoz, de aláírja a társulási megállapodást az EU-val.
Tény, hogy 2013 elején Kijev aktivizálta együttműködését Brüsszellel. Lehet, hogy Janukovics, emelve a tétet, merész pávatánccal akart minél jobb feltételeket kicsikarni Brüsszeltől és Moszkvától is? 2013 első felében az orosz-ukrán kapcsolatok intenzitása csökkent, nyárra úgy tűnt, Kijev az EU-val írja alá a társulási megállapodást, ami Brüsszel geopolitikai győzelmét is jelentette volna, hiszen ez esetben Ukrajna előtt becsukódnak a Vámunió kapui. Pletykák szerint Janukovicsnak hatalmas pénzeket ígértek be az európai vezetők, az ukrán elnök ezért forgott jobbra-balra. De az is lehet, hogy Janukovics csak Oroszországot akarta zsarolni. Akárhogy is volt valójában, az orosz reakció hihetetlenül keményre sikerült. Oroszország gyakorlatilag kereskedelmi háborút kezdett Ukrajna ellen, bunkósbottal fenyegetve, mi vár rá, ha nem őt választja.
Időközben hatalmas propaganda folyt Ukrajnában a társulási megállapodás mellett. Sok emberrel sikerült elhitetni, hogy az EU-Ukrajna társulási megállapodás gyógyír Ukrajna minden bajára.
Amikor azonban a kijevi vezetés konkrét számokat várt azzal kapcsolatban, hogy Brüsszel mivel kívánja enyhíteni az orosz piac elvesztéséből fakadó sokkot, csalódást keltő választ kapott. Aprópénzzel szúrták ki volna Janukovicsék szemét, és valódi pénzeső helyett IMF-hiteleket ajánlottak, és persze ezzel együtt megszorításokat, a fizetések csökkentését, a gázár megemelését, a hrivnya gyengítését. Janukovics ebben adott helyzetben nem mehetett bele. Közgazdász vélemények szerint a társulási megállapodás kifejezetten előnytelen volt Ukrajnának.
A kijevi vezetés hirtelen megint fordult egyet, Janukovics egyre gyakrabban találkozott Putyinnal, Brüsszeltől pedig konkrét milliárdokat vártak. Novemberben információk jelentek meg arról, hogy Putyin kedvezményt ad a gáz árából, kedvezményes hitelt ad, és Ukrajnának nem kell csatlakoznia a Vámunióhoz sem.
November 21-én Azarov miniszterelnök bejelentette, hogy Ukrajna nem írja alá a társulási megállapodást az EU-val, egy hónappal később pedig Oroszország jelentős engedményt tett Ukrajnának a gáz árából (268 dollár) és 15 milliárd dolláros hitelkeretet nyitott meg számára.
Lehet, hogy Janukovics ebben a pillanatban zseniális stratégának gondolta magát, hiszen valóban nagy engedményeket sikerült kicsikarnia Oroszországtól. Most már van olcsó gáz és pénz is van, amit be lehet dobni a kampány során.
Az ukrán ellenzék már 2013 elejétől „felkelésre” szólította fel a népet. Ezek az akciók kezdetben kis létszámúak és jelentéktelenek voltak, mégis, tovább radikalizálták a politikai közhangulatot.
2013. november 30-án a Berkut alakulatai szétkergették Kijev központjában az ott tüntető fiatalokat, ami után hatalmas tömegtüntetés volt az ukrán fővárosban december 1-jén. Az oligarchák egy része csatlakozott a tüntetésekhez, a hozzájuk közeli tévécsatornák Majdan-barát propagandába kezdtek.
Már december 1-jén erőszakba fulladt a tüntetés. Szélsőségesek megostromolták az Elnöki Adminisztrációt (Petro Porosenko akkor provokátoroknak nevezte a szélsőséges tüntetőket). Utólag a támadók azt mondták, lépéseiket valójában egyeztették az ellenzéki vezetőkkel... Mindez megalapozta azt az aggodalmat, hogy ellentétben 2004-el, most nem sikerül elkerülni az erőszakot.
A várakozásokkal ellentétben a hatalom nem omlott össze. December végére úgy tűnt, a Majdan kifullad. Még az aktivisták is úgy vélték, a tüntetés ereje kimúlóban.
2014 januárban azonban az ukrán parlament elfogadta az ún. „diktátori törvényeket.” Január 19-én utcai harcok törtek ki Kijevben, miután az akkor még kevéssé ismert Jobboldali Szektor nacionalista szervezet huligánjai rendőrökre kezdtek támadni. Az ukrán ellenzék elhatárolódott a futballhuligánoktól, „provokátoroknak” nevezve őket, de később fokozatosan mégis összeértek álláspontjaik.
Január 22-én furcsa módon életét vesztette három tüntető. Az ellenzék természetesen a hatalmat vádolta. A halálesetek miatt megrendült Janukovics tárgyalásba kezdett az ellenzéki vezetőkkel. Látva a hatalom gyengeségét, január 23-án Nyugat-Ukrajnában a tüntetők elkezdték elfoglalni az adminisztratív épületeket. Felgyorsult az elit átáramlása az ellenzékhez, a Régiók Pártjából elkezdtek menekülni az emberek. A társadalom megosztottsága mélyült, az ellenzékiek számára a berkutosok ördögök voltak, Dél- és Kelet-Ukrajnában a „nácikkal” szembeszálló hősök. Janukovics leváltotta Azarovot, felajánlotta a miniszterelnöki pozíciót Arszenyij Jacenyjuknak, nyugati diplomatákat vont be a tárgyalásokba.
Február közepére úgy tűnt, megszületik a kompromisszum.
Február 18-án azonban ismét összecsapások törtek ki Kijevben. A Majdan önvédelmi alakulata az ukrán parlament épülete előtt támadásba lendült, amit visszavertek a rendőrök, akik elkezdték „megtisztítani” a Majdant. Végső roham azonban nem következett, Janukovics tovább tárgyalt, február 20-án Kijevbe várták a német, francia, lengyel külügyminisztert. És ezen a reggelen valakik elkezdtek lövöldözni, egyszerre a rendőrökbe és a tüntetőkbe, ami után elszabadult a pokol.
Hogy kik lőttek, ma sem lehet tudni.
A tömeggyilkosság után mindenesetre minden kompromisszum lehetősége elesett, bár február 21-én aláírtak egy megállapodást az ellenzéki vezetők Janukoviccsal a német, francia, lengyel külügyminiszterek közvetítése mellett. Ez a megállapodás talán megmenthette volna még Ukrajnát az utolsó pillanatban a háborútól. Sikorski lengyel külügyminiszter február 21-én azt mondta az ellenzékieknek: „Ha nem írják alá a megállapodást, háború lesz.” A szöveg szerint visszatér a 2004-es alkotmány (parlamentáris köztársaság), ősszel elnökválasztás lesz, addig Janukovics marad az államfő. A megállapodás értelmében a rendvédelmi szerveket kivonták Kijev központjából, ezután a Majdan fegyveresei akadálytalanul elfoglalhatták a középületeket.
A pánikba esett Janukovics Harkovba menekült. Állítólag azt tervezte, hogy Harkovba helyezi át a kormányt és az államkincstárt, ám a kelet-ukrajnai vezetők (Kernesz, Dobkin, Ahmetov) nem támogatták volna. Ekkorra már legközelebbi hívei is belefáradtak Janukovics állandó manővereibe.
Február 22-én Kijevben a parlament új vezetőket nevezett ki a Rada és a Belügyminisztérium élére, és megfosztották Janukovicsot az elnökségtől, mondván, hogy képtelen ellátni hivatalát. Az alkotmány szerint ez nem lett volna lehetséges, és megsértette a február 21-i megállapodást is. A Nyugat azonban elismerte a nem éppen törvényes hatalomváltást. Most először Ukrajna történetében a hatalom transzformációja erőszakos úton valósult meg.
Janukovics nem állt ellen, orosz katonai fedezettel a Krímbe távozott, majd onnan Oroszországba.
Február 23-án a Régiók Pártja árulónak nyilvánította Janukovicsot, a korábbi hatalom emberei siettek megegyezést keresni az újakkal. Ennek az lett a következménye, hogy a Dél- és Kelet-Ukrajnában élő milliók, akiknek nem tetszett az erőszakos és törvénytelen hatalomváltás, politikai érdekképviselet nélkül maradtak. Ennek végzetes következményei lettek Ukrajna számára. „Ki tudja, ha a régiósok nem ilyen kishitűek, ha a harkovi gyűlésen alakítottak volna egy stábot, Janukovics nélkül, mely ellenáll a Majdannak, lehet, hogy nem került volna sor a Krím megszállására, a szeparatizmusra, a háborúra.”
A Nyugat talán nem ismerte volna el az önjelölt Turcsinov elnököt, és mérsékletre hívta volna fel az új hatalmat, „és így megakadályozhatta volna a soron következő katasztrófát a Krím elvesztésével és a donbasszi háborúval.”
Ukrajna legnagyobb politikai ereje, a Régiók Pártja azonban pár nap alatt elpárolgott. A Majdan nyomán hatalomra került emberek, Turcsinov, Porosenko, Jacenyjuk, Avakov szintén a régi Ukrajnában szocializálódtak, morális-erkölcsi értelemben alig különböztek Janukovicstól. Hatalomra jutva újjáépítették a régi jó korrupciós sémákat.
Az új vezetők viszont „az emberek vérén” kerültek hatalomra, egy olyan helyzetben, amikor megszűnt az állam erőszakmonopóliuma.
Moszkva számára övön aluli ütés volt, ami Kijevben történt. A Kreml a Nyugat álnokságaként értékelte a történteket, mondván, büntetlenül puccsolják meg Moszkva orra alatt a saját szövetségeseit.
Már február 23-án Szevasztopolban nyugat-ukrajnai és kijevi mintára úgymond a nép átvette a hatalmat, a rendőrség, a Berkut, a közigazgatás „a nép oldalára állt.” Ez jelzés volt Oroszország számára. Moszkva megkísérelte a krími parlament tagjait felbujtani, hogy forduljanak szembe az új kijevi vezetéssel, de a próbálkozás kudarcot vallott.
Ezért február 27-én orosz különleges alakulatok foglalták el a krími parlamentet, a képviselők csak ezután voltak hajlandóak népszavazást kiírni a félsziget autonómiájának növeléséről, valamint nyilatkoztak arról, hogy továbbra is Viktor Janukovicsot tekintik Ukrajna legitim elnökének.
Másnap jelzés nélküli orosz katonák megszállták a Krím stratégiai pontjait, blokád alá vonták az ukrán laktanyákat. Egy hét múlva a krími parlament már az Oroszországhoz való csatlakozásról írt ki népszavazást.
Március 1-jén az orosz parlament, úgymond, lehetővé tette Putyinnak, hogy csapatokat vezényeljen Ukrajna területére. Dél- és Kelet-Ukrajnában egymás után zajlottak az oroszbarát tüntetések.
Mivel a Régiók Pártja megsemmisítette magát, Oroszországból pénzelt marginális alakok kezébe került az irányítás. Áprilisban kikiáltották az ún. Harkovi és Donyecki Népköztársaságokat. Harkovban egy nap alatt szétkergették a lázadókat, Donyeckben viszont az ukrán különleges alakulatok a lázadók mellé álltak. Szlavjanszkot orosz fegyveresek szállták meg Sztrelkov-Girkin vezetésével.
Rinat Ahmetov, a legnagyobb ukrán oligarcha kétségbeesetten arra kérte az új kijevi hatalmat, tárgyaljon a donbassziakkal, a kijevi kormányzat azonban a háborút választotta. Kijevben sokaknak kapóra jött Sztrelkov-Girkin akciója, úgy vélték, egy sikeres katonai csapás feledtetheti a krími szégyent. Miután a kijevi vezetés meghirdette az ún. antiterrorista operációt, május 11-én Luganszkban és Donyeckben „népszavazást” tartottak az ottani „köztársaságok” megalapításáról. A háború azonban elhúzódott, a Donbasszba özönlettek az önkéntesek és fegyveresek Ukrajna és Oroszország minden részéből.
Ilyen körülmények között került sor az új ukrán elnökválasztásra május 25-én. A győztes mindjárt az első fordulóban Petro Porosenko lett. Sokak meglepetésére Moszkva elismerte Porosenkót, Kijevbe visszatért az orosz nagykövet, Zurabov, Porosenko régi ismerőse. Pletykák szerint Porosenko megígérte, hogy (nem nyilvánosan) szemet huny a Krím felett, sajátos jogokat ad a Donbassznak, cserébe Oroszország visszahívja a fegyvereseit Ukrajnából.
Porosenko mindjárt a megválasztása után tűzszünetet hirdetett, és találkozott Putyinnal Normandiában. Kinevezte Kucsma volt elnököt tárgyalónak a Donbassz kérdésében. Kucsma el is utazott Donyeckbe, és találkozott a lázadó vezérekkel. Állítólag a Donbassz valamiféle autonómiát kapott volna. Akkor még volt némi esélye a kompromisszumnak, hiszen a Donbassz lázadó részein továbbra is működtek az ukrán közigazgatás maradványai.
Másfelől viszont Kijevben a szélsőségesek nyomás alatt tartották Porosenkót, és gyalázatosnak tartották a tárgyalást. Ingadozás után Porosenko a háborút választotta. Július 1-jén újraindította az „antiterrorista operációt.” Kijevben úgy vélhették, könnyen elbánnak a szedett-vedett lázadókkal, Oroszország meg úgysem mer beavatkozni.
Az ukrán hadsereg elfoglalta Donyeck megye északi és Luganszk megye nyugati részét, azonban a határ mentén a lázadók orosz segítséggel vereséget mértek a kijevi kormányzat csapataira. Az ilovajszki katlanban az ukrán hadsereg déli szárnya katasztrofális vereséget szenvedett.
A kétségbeesett Porosenko hajlandó volt tárgyalni a fegyverszünetről, amit szeptember 5-én Minszkben kötöttek meg. Eszerint a Donbassz sajátos státuszt kap, amnesztiával. Porosenko és Turcsinov átnyomták a parlamenten a Donbassz sajátos státuszáról szóló törvényt. Igor Kolomojszkij dnyepropetrovszki kormányzó egy kiszivárgott beszélgetéséből úgy tűnik, 2014 őszén az ukrán elitben valóban volt hajlandóság kompromisszumra, különösen, hogy a Nyugat is a minszki megállapodás betartására szólította fel Kijevet.
Ősszel azonban fordult a helyzet, amennyiben Oroszország is válságba került. Az olaj ára csökkent, a rubel beomlott. Harcok törtek ki a donyecki repülőtérért, a repülőteret védő „kiborgok” heroizált alakja a háborús mítoszokat erősítette. A 2014-es parlamenti választásokon jól szerepelt a háborúpárti Népi Front, és szélsőségesek is bekerültek a törvényhozásba. Porosenko háta mögött tehát egy harcias, háborúpárti közvélemény állt, amely árulásnak tekintette volna a kompromisszumot.
2015 elején kiújult a harc a Donbasszban. A donyecki repülőtér és Debalcevo állt a harcok központjában. Mindkét helyen vereséget szenvedtek az ukrán alakulatok. Ebben a helyzetben kezdődött meg a minszki tárgyalások újabb fordulója, immáron Putyin, Porosenko, Merkel, Hollande részvételével.
Porosenko kénytelen volt aláírni az Ukrajna szempontjából megalázó megállapodást, amely konkrét ütemtervet is előirányzott. Így eszerint először kell helyi választásokat tartani a Donbasszban, módosítani az ukrán alkotmányt, és csak ezt követően vehetik át a kontrollt az ukrán fegyveres erők az ukrán-orosz határon. Éppen ezért az ukrán vezetés az első naptól kezdve szabotálni igyekszik a minszki megállapodást.
Porosenko köreinek megfelelhet a status quo, amikor különösebb harci cselekmények nincsenek, de a háborús hangulat mégis alkalmas a közvélemény megfelelő befolyásolására. A frontvonalon sajátos korrupciós zóna alakult ki, aminek megvannak a haszonélvezői. A háborús célokra fordított milliárdok az elnök környezetének cégeinél landolnak.
2015 nyarán, amikor az ukrán parlament első olvasatban elfogadta a Donbassz sajátos státuszáról szóló törvényt, összecsapások bontakoztak ki a Rada előtt halálos áldozatokkal. 2016-ban Kijev már azt követelte, hogy először álljon helyre a határok ellenőrzése, és csak utána lehet szó választásokról és alkotmánymódosításról.
Közben az országban 2014 után beindult a totális ukránosítás. A másvéleményűeket elhallgattatják. A jövő Ukrajnájban nincs hely azoknak, akik másként gondolkodnak Ukrajna múltjáról, mint a jelenleg hatalmon lévők.
A jelenlegi állapot nyilvánvalóan átmeneti. Kérdés, hogyan alakul Ukrajna jövője? A Kucsma idején felépített ukrán elit, az oligarchák nyilván azt akarják, hogy maradjanak a dolgok változatlanul, Ukrajna továbbra is az ő vadászmezejük legyen, ne engedjék be a konkurenseket.
Jelenleg azonban objektív okok miatt nehéz ezt a politikát tovább vinni. Az oroszokra többé nem számíthatnak az ukrán oligarchák. A Nyugat befolyása viszont megsokszorozódott Ukrajnában. Elég egyetlen telefonhívás Washingtonból, és Porosenko panamai offshore számláit azonnal zárolják. Porosenkónak ráadásul nincs is hova menekülnie, ellentétben Janukoviccsal, de ez igaz az ukrán elit többi képviselőjére is. Az orosz kapcsolatok lenullázása teljesen függővé tette őket a Nyugat jóakaratától.
Igaz, a jelek szerint az ukrán oligarchikus elit, élén az államfő Porosenkóval, még folytatja az ellenállást. Nekik kedvez, hogy a nyugati nagy cégek számára legfeljebb csak piacként érdekes Ukrajna, de aligha merészkednek tömegesen e vadkeleti földre üzemeket létrehozni. Ennek kedvez a háború lebegtetése is. A háború eltántorít Ukrajnától minden épeszű befektetőt.
Viszont hosszútávon mégis elkerülhetetlen, hogy az oligarchák befolyása gyengüljön. A Nyugat ragaszkodik a korrupcióellenes intézkedésekhez, amik aláássák az korrupt-oligarchikus elit pozícióit. Hosszútávon az ipar maradványai és a földkincs nyilvánvalóan nyugati és kínai befektetők kezébe kerülnek majd. Az oligarchák egy része börtönben fog kikötni. Mit tehet az elkerülhetetlen ellen az ukrán oligarcha elit?
Egy variáns lehet a további sovinizálódás. Lemondani a szabadságjogok maradványairól is, fokozni a repressziót, így konzerválni a jelenlegi helyzetet.
Egy másik variáns lehet a sokvektorúság helyreállítása, ami viszont a nacionalista tábor ellenez...
