Dominic Lieven brit történész, Oroszország-szakértő, a Cambridge-i Egyetem tanára a globalaffairs.ru-n megjelent írásában az 1917-es orosz forradalom nemzetközi politikai hátteréről értekezett. Alább az írás tartalmi kivonata.

 

 

A 20. század elejére létrejött egy angolszász és egy német blokk, ami új fejlemény volt a világpolitikában, hiszen Anglia és az USA a 19. században még inkább ideológiai és geopolitikai versenytársak voltak. A brit elit jelentős része monarchista volt és úgy vélte, a demokrácia a társadalmi és világrend felforgatásának veszélyét jelenti. De Poroszország és Ausztria is riválisként tekintettek egymásra még a 19. század nagyobb részében.

Az angolszász és germán blokkok kialakulása, az angolszász és német testvériség geopolitikai megvalósulása a 19. század végén, 20. század elején új lendületet adott a rasszizmusnak, fajelméletnek.

A cári Oroszország legfőbb külpolitikai prioritása az ország európai hatalomként való megjelenítése volt. Oroszország tekintélye a napóleoni háborúk győztes befejezése után volt a legnagyobb. Oroszország európai mintákat alapul véve hozta létre saját katonai és fiskális rendszerét, s ennek is köszönhetően arathatott győzelmet az Oszmán Birodalom felett a 18. században. A törökök és a Napóleon elleni győzelem megerősítette az orosz elit európai jellegét és tartósította a fennálló rendszert, a jobbágyságot. Az 1917-es forradalom részben kultúrharc volt az oroszországi néptömegek és a westernizált elit között.

A 19. század során Oroszország vesztett korábbi erejéből. 1815 és 1918 között több katonai vereséget is elszenvedett. Ez a periódus jóval sikertelenebb volt Oroszország számára, mint az 1700 – 1815 közötti időszak.

A 18. században Anglia, Franciaország, Poroszország, Ausztria egymás ellen hadakoztak, Oroszország pedig, különösen Nagy Katalin idején ügyesen lavírozott ebben a helyzetben. 1815 után azonban Anglia és Franciaország már együtt is működött, és ezt Oroszország is megtapasztalhatta a krími háborúban 1854-1856 között. 1866 után bekövetkezett a porosz-osztrák megbékélés, 1879-ben létrejött a német-osztrák szövetség. Oroszországnak innentől kezdve egy egységes germán blokkal kellett szembenéznie a nyugati határán.

Az ipari forradalom Nyugat-Európában kezdődött és folyamatosan haladt keletre, destabilizálva a nemzetközi viszonyokat. Egyetlen kormányzat sem tudta kontroll alá vonni az ipari forradalmat mozgató erőket. A krími háborúban elszenvedett vereség szembetűnően demonstrálta Oroszország lemaradását. A nyugatiak gyorsan mozogtak és modern fegyverekkel harcoltak, Oroszországban meg nem volt elég vasút, gőzhajó, modern fegyver, pénz.

1856 után az orosz kormányzat reformokat kezdett. 1914-ig sok mindent sikerült elérni. Az orosz gazdaság gyorsan nőtt, és sok külföldi a 20. század elején úgy vélte, Oroszország a jövő Amerikája lehet. Ám Oroszország így is jelentősen elmaradt az egy főre eső jövedelem és a második ipari forradalom (elektronika, optika, vegyipar) eredményeit illetően az európai államoktól. Ám így is megjelent az orosz városokban egy középosztályi réteg, amely kritikusan viszonyult a Romanovok kormányzásához.

Az első világháború egyik legfontosabb kiváltó oka volt, hogy a német vezetés aggódva és féltékenyen figyelte Oroszország gyors fejlődését. „Meg voltak győződve arról, hogy 10-15 év múlva Oroszország domináns helyzetbe kerül, ezért döntöttek az európai háború – amit úgyis elkerülhetetlennek tartottak – azonnali megindításáról, amíg több esély van a győzelemre.” Az 1917-es orosz forradalom okai persze elsősorban politikaiak voltak. Németországban a katonai összeomlás előzte meg a forradalmat, Oroszországban a forradalom és összeomlás a hátországban kezdődött.

Oroszország a 20. század elején a fejlett világ perifériáján helyezkedett el: a lakosság főleg falvakban élt, a középosztály vékony volt, a régiók közti kapcsolat nehézkes, az államhatalom sok helyen nem volt érezhető. Még a nem a centrumhoz tartozó, elmaradott Dél-Olaszországhoz viszonyítva is Oroszországban kétszer kevesebb tanító volt. Nyugaton a szakszervezetek becsatornázták a proletariátus forradalmi érzületeit, az orosz autokrácia nem tette lehetővé ezt alattvalóinak. Az orosz rezsimet gyengítette az ország soknemzetiségű jellege is a kiteljesedő nacionalizmus korában.

1914 februárban Pjotr Durnovo volt belügyminiszter arra figyelmeztette II. Miklós cárt, hogy Oroszországban nem lehetséges a liberalizmus győzelme, s hogy egy esetleges háború szocialista forradalomhoz vezet. 1905-1906-ban az orosz monarchia a bukás szélén tántorgott. Túlélése a fegyveres erők lojalitásán múlott. Ha akkor a cárizmus összeomlott volna, a forradalom elkerülhetetlenül balra sodródott volna, az európai hatalmak pedig nem nézték volna tétlenül, hogy Oroszországban győz a szocialista forradalom. Egy esetleges intervencióban nyilván Németország játszotta volna a főszerepet. II. Vilmos már 1905-ben megígérte a balti németeknek, hogy az orosz monarchia összeomlása esetén megvédi őket. Egy intervenció valószínűleg ellenforradalmi rezsim felállításához vezetett volna.

A háború idején megfordult a helyzet annyiban, hogy Berlin érdeke immár nem az ellenforradalom, hanem a forradalom volt. „Németország közreműködése nélkül Lenin, meglehet, nem is jutott volna el Oroszországba.” A bolsevikok hatalomra jutása nem volt elkerülhetetlen. Ha 1917 nyarán a mérsékelt szocialista dominanciájú vezetés nem indít offenzívát a fronton, megtarthatta volna hatalmát.

Hosszabb távon, a 18-20. század diplomáciatörténetét nézve a francia vagy német dominanciájú „mag-Európa” stratégiai szembenállása regisztrálható Nagy-Britanniával és Oroszországgal. Az első világháború idején Németország mindent elkövetett, hogy aláássa Oroszország stabilitását. A stratégia bevált, Berlinnek sikerült elérnie, kétszáz év óta először, hogy ideiglenesen kiüsse a játékból az egyik perifériális hatalmat, Oroszországot. II. Vilmos ezért közelebb került Európa meghódításához, mint Napóleon vagy Hitler. Csak Amerika belépése a háborúba vette el a nagy győzelmet Németországtól. Németországnak a stratégiai sikerhez nem kellett katonai győzelmet aratnia a nyugati fronton, elég volt az állóháború fenntartása, keleten pedig a breszt-litovszki béke. Amerika és Oroszország nélkül a franciák és angolok nem tudták volna legyőzni Németországot, különösen, hogy Caporetto után Olaszország is összeomlás szélére került, és a francia hadseregben lázadások kezdődtek 1917-ben.

Az új európai rend nagyban függött Ukrajnától, amely a breszt-litovszki béke értelmében független állammá vált. Ukrajna területén összpontosultak jelentős mezőgazdasági körezetek, szénbányászat, kohászat. Ukrajna adta az oroszországi mezőgazdasági export jelentős hányadát. 1918-ban Ukrajna azonban német bábállamként jött létre, a kijevi kormányzattal szemben álltak a bolsevikok, az oroszok, a zsidók, de az ukránok jelentős része is.

A német győzelem, és a német hegemónia nem a legrosszabb megoldás lett volna Kelet-Európa számára – állítja a szerző. Végül azonban a németek és az oroszok is vereséget szenvedtek. 

 

 

 

 

Cimkék: 19. század, 20. század, elit, Oroszország, 18. század, Anglia, Ausztria, Poroszország, 1815, krími háború, 1856, 1914, Németország, forradalom, 1917, Berlin, Napóleon, II. Vilmos, Amerika, breszt-litovszki béke, bolsevikok, németek, oroszok, Európa

Országok: Ukrajna Oroszország