A 19. század első éveiben, a napóleoni háborúk idején, amikor Ausztria és Oroszország szövetséges volt, sok orosz fordult meg Magyarországon. Katonák, diplomaták, udvarközeli emberek. A Magyarországon járt oroszok általában a Bécs – Buda útvonalon közlekedtek, majd Budáról a Felvidék felé tartottak, Galícia (és onnan Oroszország) irányába. Többen közülük emlékiratokban örökítették meg magyarországi élményeiket, benyomásaikat, ezeket a magyar múlt jeles búvára, Tardy Lajos gyűjtötte össze és adta ki (Orosz és ukrán utazók a régi Magyarországon. Közreadta, fordította, az előszót és jegyzeteket írta Tardy Lajos. Bp., Gondolat, 1988).

Magyarország „kultúrsokkot” jelentett a nyugatról érkező utazónak, még ha az orosz is volt. Az oroszok is úgy érezték, elhagyva Ausztriát, egy másik világba érkeztek. Az 1810-ben Magyarországon járt Vlagyimir Bronyevszkij katonai író ezt így fejezte ki: „Ahogy átléptük a stájer-magyar határt, minden íziben megváltozott. Festői tájak, dombok, völgyek, csinos házak, barátságos, tiszta külsejű, pirospozsgás parasztok helyett gyászos vidék, mocsok, sártól borított országút tele békákkal, legyekkel; és a lakosság bizony cseppet sem emlékeztet, nagy meglepetésemre, a híres, bátor magyarokra. Az ócska rongyokba öltözött parasztasszonyok földre szegezett pillantásában szomorú csüggedtség; alázatos görnyedésük minden találkozásnál hangosabban beszél arról, milyen régen megszokták már a megalázó rabságot. Mezítlábas asszonyok, kócos, fésületlen hajjal, sápadt arccal... [...] A felvilágosult Európa Magyarország határainál befejeződik.” Bronyevszkij megdöbbenéssel konstatálja a nagy társadalmi különbségeket, az „igazságtalan, kizsákmányoló kormányzást”. Fischer egri püspököt így gúnyolja ki: „Találkoztam Őeminenciájával a főutcán és megfigyeltem, hogy az összes őt körülvevő lények közül csakis és kizárólag a lovak tűntek jóllakottaknak.” Magyarország szerinte elmaradott ország, az utak rosszak, hidak nincsenek, „és nem ismerik a gátakat sem. Az utak csak bivalyfogattal járhatók, és micsoda utak! [...] Tedd hozzá a mostoha természet kellemetlenségeit, ismerd meg a pórnép nyomorúságát, hozzá a nemesség gőgjét, és pontos képpel rendelkezel Magyarországról, e valaha oly dicső országról.” Hasonló benyomásai vannak a Magyarországon 1814-ben járt A. M. Danyilevszkijnek (I. Sándor cár egyik udvari embere): „Gyéren lakott falvak, rosszul megművelt földek, a rongyos öltözetű lakosság szegénysége mind arról beszélt, hogy már nem a boldog égbolt alatt elterülő Germániában járok.” – írta az osztrák-magyar határt átlépve.

Az orosz utazók magyar társadalmi viszonyokat ostorozó megállapításai annak tekintetében különösen érdekesek, hogy a korabeli Oroszország sem volt éppen a szociális igazságosság világítótornya (mindenesetre a szerzők ezzel is tudatosították hazai olvasóiknak, a nagy társadalmi egyenlőtlenség rossz dolog - akinek van füle, hallja). Az akkor húsz éves, később történeti munkákat író 1804-ben Magyarországon járt Alekszandr Turgenyev megjegyzése szerint csak a nemesek és a papok számítanak a nemzet tagjainak, akik amúgy semmi adót nem fizetnek, a többiek ki vannak szorítva. „Ám itt sajnos csak a nemesember örülhet teljes mértékben az életnek, csak ő rendelkezik az emberi jogok teljességével, míg a paraszt semminővel – ezért aztán jogosan gondolhatom, hogy Kamcsatka lakosai is takarosabbak a magyar póroknál, akik lábtól fejig bezsírozzák magukat. Ha legalább el lennének látva orosz fürdőkkel!”

Budát és Pestet minden utazó érintette. Az oroszokra legfőképpen a budai fürdők gyakoroltak erős hatást, és mindegyikük megemlékezett Alekszandra Pavlovna (I. Pál cár lánya, József nádor 1801-ben elhunyt felesége) Buda környékén erős kultuszáról, elsősorban a helyi szerbek, de a magyarok részéről is. Alekszandr Turgenyev, akinek az útja idején még Szentendre szerb többségű és Üröm is szerb lakosságú volt, megjegyzi, hogy Budán a szerbek és a magyarok imádják Alekszandra Pavlovnát. Pest szerinte a jövő Londona lesz. A budai fürdőkről elismeréssel szól, de kiemeli, hogy a nemesi fürdő és a közfürdő el vannak választva egymástól. Buda és Pest érdekes leírását adja Bronyevszkij. Kiemeli az élénk kávéházi életet, a korzózást, a sok kurtizánt Pesten. Pesten inkább kereskedők (szlávok, németek, zsidók), Budán nemesek és hivatalnokok laknak.

Budáról általában elismeréssel szólnak a 19. század elején odatévedt oroszok, de a többi magyar településről sokszor lesajnálóan beszélnek. Bronyevszkijnak a világhíres Tokaj is csalódást okoz, egy sötét, piszkos fogadóba kerül, ahol „nagyszerű tojaki bor helyett valami savanyú lőrét szolgáltak fel.” Miközben egyébként a hazánkban járt orosz utazók egymástól függetlenül többnyire elismeréssel beszélnek a magyar lányok szépségéről, Bronyevszkij lefitymálóan ír a magyar nőkről is. Konklúziója azonban figyelemre méltó: „...a magyar semmit sem szeret, ami osztrák. A németek Magyarországon ellenségnek számítanak, a magyarokat pedig Bécsben – mint hallottam – idegennek tekintik.” Bécsben Magyarországgal úgy bánnak, mint legyőzött tartománnyal. Az ország legnagyobb problémája mégis, koloncként húzza le a nemesség (mint rend): „nem vesz részt a legkisebb mértékben sem a közterhek viselésében, az ínség enyhítéséhez nem járul hozzá, régóta nem teljesít hadiszolgálatot és minden teher viselése a népre szakad, mely semminemő jogot nem élvez és semmi befolyással nem rendelkezik a kormányzásra.”

Érdekes, hogy az orosz utazóknak is feltűnő a katolikusok és protestánsok közötti ellentét. Alekszandr Turgenyev szerint a protestánsok „értelmesebbek” és munkaszeretőbbek, felvilágosultabbak: „azt mondják, elegendő egy pillantást vetni a protestáns és a katolikus által megművelt földre, az ember máris látja a különbséget.” Bronyevszkij 1810-ben megfordult Emődön is. A falu egyik fele kálvinista, a másik pápista. A reformátusok „házai hasonlatosak a svájciakéhoz; felvilágosultságuk és munkaszeretetük élénken különbözik Magyarország egyéb lakosságáétól.”

A 19. század első éveiben Magyarországon járt orosz utazók tehát hazánkat összességében kimondottan szegény, elmaradott országnak látták, ahol kolosszális társadalmi különbségek, egyenlőtlenségek vannak, a nép nagy többsége nyomorog, még orosz szemmel nézve is rosszul él. Ez azért is érdekes, mert az 1849-es, Magyarország elleni invázió idején született orosz beszámolók már Magyarország, s különösen a magyar Alföld népének gazdagságáról szólnak. Ebből is látszik, 30-40 év alatt, a reformkor idején Magyarország jelentősen fejlődött, míg Oroszország I. Miklós cár konzervatív uralma idején lemaradt Európától.