A Szovjetunió felbomlása az 1991 augusztusi moszkvai „puccs” után vált visszafordíthatatlanná. A Szovjetunió alelnöke, Janajev, a belügyminiszter Pugo, a KGB vezetője, Krjucskov és mások, arra hivatkozva, hogy a krími Foroszban tartózkodó elnök, Mihail Gorbacsov beteg, 1991. augusztus 19-én kinyilvánították, hogy az ún. Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága (GKCSP) átveszi a hatalmat és rendkívüli állapotot hirdet ki a Szovjetunió területén, s példátlan módon katonaságot vezényelt Moszkvába. A GKCSP deklarált célja a Szovjetunió szétbomlásának megakadályozása volt. Borisz Jelcin orosz elnök és az utcára vonuló demokratikus (vagy inkább orosz szeparatista?) érzelmű moszkvai tömegek azonban ellehetetlenítették a puccsisták törekvéseit. A puccs néhány nap alatt kifulladt, a „puccsisták” már augusztus 21-én a Krímbe repültek, Gorbacsovhoz, a meggyötört arcú szovjet elnök augusztus 22-én tért vissza Moszkvába, és elítélte a puccsisták kalandor akcióját.

Mai napig vitatott az akkor történtek értelmezése, az viszont bizonyos, hogy a puccsisták (a dörzsölt KGB-főnökkel a soraikban), még ha komolyak is voltak a szándékaik, a világ legbénább pancserpuccsát tudták csak összehozni: legfőbb ellenfelüket, Borisz Jelcint nem izolálták; az akkor még csak éledező demokratikus sajtót nem fojtották el; s még a szovjet központi televízió is a GKCSP-vel szemben álló tüntetők melletti tudósításokat sugárzott. Meglehet, a „puccs” Gorbacsov „ravasznak tűnő” (de valójában ostoba) politikai játszmája volt. A puccs résztvevőinek visszaemlékezése szerint maga Gorbacsov kezdeményezte a rendkívüli állapot bevezetését (a GKCSP formálisan már 1991 tavaszán megalakult, mint az elnök környezetében működő testület, tagjai között az összes „puccsista” ott volt). A megjelent hírekkel ellentétben Gorbacsovot nem tartották fogva, nem izolálták Foroszon, a szovjet elnök a tengerparton sétált, fürdött, szabadon mozgott és egyszerűen a távolból figyelte az eseményeket (ilyetén módon nyilatkoztak a szovjet elnöki őrség tagjai egy dokumentumfilmben). Gorbacsov nem veszíthetett az ügyön: ha győz a puccs, ő „meggyógyul”, és visszatér az egyben tartott Szovjetunió élére (mint ahogy ezt maga a remegő kezű Janajev is kilátásba helyezte, augusztus 19-én tartott sajtótájékoztatóján) – a mesterhúzás bevált. Ha viszont a GKCSP elbukik, ő moshatja kezeit, semmiről nem tehet – és így is történt, a Moszkvába borostásan, pihenőruhában visszatérő Gorbacsovot a keményvonalas kommunisták ártatlan áldozataként látta a világ.

Borisz Jelcin is utalt arra, hogy maga Gorbacsov szervezte a „puccsot”/álpuccsot, de tekintettel Jelcin és Gorbacsov személyes viszonyára (többször is kígyót-békát kiabáltak egymásra) az első orosz elnök vádjait csak a Gorbacsovval szembeni szokásos kirohanásnak is lehetne tekinteni. A Szovjetunió első és utolsó elnökét még meg lehetne kérdezni, de rá jellemző, hogy gyakran teljesen másként emlékszik vissza a múlt történéseire...

A „puccs” mindenesetre, az első órákban, amíg még zavaros volt a helyzet, megijesztette a köztársasági vezetőket, akik – kivéve Aszkar Akajev kirgiz elnököt – gyorsan a rendkívüli állapot bevezetése mellett tettek hitet, s nemcsak a lojális közép-ázsiaiak (a kazah Nurszultan Nazarbajev, az üzbég Iszlam Karimov), de a nacionalista grúz elnök Gamszahurdia és Leonyid Kravcsuk ukrán parlamenti elnök is azok közé tartozott, akik óvatos-kétértelmű nyilatkozatban támogatták a puccsot.

A puccs, vagy álpuccs azonban kudarcot vallott. Az emberek Jelcinért vonultak utcára, a GKCSP mellett csak az utcára kivezényelt tankok sorakoztak fel, de azok legénysége is láthatóan félszívvel. Az augusztusi események két fontos következménnyel jártak. Egyrészt meghiúsult az új szövetségi szerződés aláírása a szövetségi köztársaságok között, melyre éppen 1991. augusztus 20-án került volna sor. 1991 tavaszán és nyarán hosszas tárgyalásokon – az 1991 márciusi, a Szovjetunió fenntartását nagy többséggel támogató népszavazás után – állapodtak meg a köztársasági vezetők az új szerződésről. Az új szövetségi szerződés áprilisban és júniusban parafarálták, 1991. augusztus 15-én szövegét publikálta a Pravda. Eszerint a Szovjetunió Szuverén Államok Szövetségévé alakult volna át, értelemszerűen jelentősen megnövelve a szövetséget alkotó köztársaságok jogköreit. A Szuverén Államok Szövetségében első körben csak öt köztársaság vett volna részt, Belarusz, Oroszország, Kazahsztán, Üzbegisztán és Tadzsikisztán; Gorbacsov szavai szerint ehhez később, 1991 őszén csatlakozott volna Ukrajna, Azerbajdzsán, Kirgizisztán, és Türkmenisztán; azaz kimaradtak volna a baltiak, Moldova, Grúzia, Örményország. A pancserpuccs tehát azoknak jött jól, akik az új szövetségi szerződés aláírását akarták volna megakadályozni – és hát ide tartoztak a konzervatívok és a teljes szakítás hívei is egyaránt.

A puccs másik következménye az volt, hogy betiltották a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) működését. A majd 20 millió taggal rendelkező SZKP a szövetségi állam legfontosabb kovásza, a hadsereg mellett legfontosabb szervezeti ereje volt. Az orosz vezetés 1991. augusztus 23-án tiltotta be Oroszország területén az SZKP működését, javait elkobozták, november 6-án pedig magát a pártot is betiltották. Oroszország után, 1991. augusztus 30-án az Ukrán SzSzK-ban is betiltották az Ukrajnai Kommunista Pártot (a párt 1993-ban éledt újjá – a kelet-ukrajnai Donyeckben, majd 2015-ben ismét betiltották).

A sikertelen konzervatív puccs, az új szövetségi szerződés aláírásának meghiúsulása és a kommunista párt(ok) betiltása, vagyis 1991 augusztusa után már valóban elkerülhetetlen volt a Szovjetunió széthullása.

1991 augusztusában a Szovjetunió tagköztársaságai sorra kiáltották ki függetlenségüket, kiválásukat– amire egyébként a szovjet alkotmány szerint minden jogalapjuk meg is volt (a baltiak 1990 tavaszán, Grúzia pedig 1991 áprilisában kiáltotta ki függetlenségét). Augusztus 24-én az első volt a sorban Ukrajna: a Rada 350 képviselőjéből 346 szavazott Ukrajna függetlensége mellett, 1 ellene, 3 képviselő tartózkodott. A képiselőház tetejére felvonták a kék-sárga ukrán nemzeti zászlót, Kijev központját az utcára vonuló ünneplő tömegek kék-sárga színekbe öltöztették. Ukrajnát követte augusztus 27-én Moldova, augusztus 30-án Azerbajdzsán, augusztus 31-én Üzbegisztán és Kirgizisztán, szeptember 9-én Tadzsikisztán, október 27-én Türkmenisztán. Azaz novemberre csak Belarusz, Oroszország, Örményország, Kazahsztán maradtak a Szovjetunión belül – és napjainkban is ezek az államok Oroszország szövetségesei az egykori szovjet térségben.