OROSZVALOSAG.HU


Szűcs Jenő Oroszországról

  |  2016-06-28 17:16:17  |  
Gyóni Gábor

Szűcs Jenő Oroszországról

Kölcsönhatások

 Szűcs Jenő Oroszországról

A minap újraolvastam Szűcs Jenő, Vázlat Európa három történeti régiójáról c. esszéjét. Az (1981-ben) 1983-ban megjelent könyvecske a 20. századi magyar történetírás egyik legjelesebb műve, mint ahogy Szűcs egész életműve a magyar historiográfia egyik legeredetibb megnyilvánulása. Mint minden igazán jó történetírói munka, ez is mindig „aktuális,” inspiráló, és hasznos (akár a Brexit-pánik kapcsán is: „Mélyen igaza van Bibó Istvánnak, aki a nyugati modellt a „mozgással”, a tőle való eltérést a „mozdulatlansággal” azonosítja.” Vagy: „Az alapelemeiben dezintegrált Nyugat stabilitását hosszú távon éppen az biztosította, hogy nem lehetett „felülről” integrálni. Az integráció erővonalai „alulról” kezdtek kibontakozni...”).

Én még egyetemista koromban váltam Szűcs tisztelőjévé, bár azóta sok mindent másként látok írásaival kapcsolatban. Van, ami továbbra is feltétlen ámulatot vált ki belőlem (az 1514-es magyarországi „parasztfelkelés” ideológiai hátterére vonatkozó feltárásai), de olyan tézisei is vannak, melyeket mára meghaladott az idő, vagy talán akkor sem voltak elfogadhatóak, amikor papírra vetette őket.

A korai magyar történettel foglalkozó könyve, A magyar nemzeti tudat kialakulása (ami kiadatlan maradt a szerző életében, kérdés tehát, hogy ő maga mennyiben tekintette véglegesnek?) például számos eredeti és jó megfigyelése mellett abból a görcsös-erőltetett prekoncepcióból indul ki, hogy a honfoglaló magyar törzsek ún. gentilis tudata a néhány évszázaddal korábbi germán törzsi képletekkel hozható párhuzamba. Ez a konceptuálisan abszurd, és végül is torzóban maradt felvetés (ugyan mi köze a 9. század első harmadáig a Volga-Urál vidéken élt magyaroknak az európai/germán „barbár” törzsi képletekhez és identitásformákhoz?) persze bizonyos fokig illeszkedik a magyar történetírás azon hagyományaiba, melyek a magyarokat mindig is, kezdetektől fogva hangsúlyozottan európai népként láttatták (aki ismeri a magyar őstörténet historiográfiáját, számos példát hozhat erre vonatkozóan), főleg csak a szó geográfiai értelmében, Szűcs azonban igyekezett a teret „szerkezettel” is kitölteni (jelen esetben nem túl meggyőző módon).

Szűcs szerint tehát az Urálból érkező magyarok már a Volga és Fekete-tenger környékén is európaiak voltak, s a Vázlat Európa három történeti régiójáról egyik fő mondanivalója a szerkezeti értelemben Nyugat-Európához és Kelet-Európához (értsd: Oroszország) sem besorolható „Közép-Kelet-Európa” elkülönítése - ide tartozna Magyarország is. Szűcs könyvének talán legfontosabb ideológiai vezérmotívuma, különösen az 1980-as évek viszonyainak figyelembevételével, hogy Magyarország nem része a Keletnek. A könyv értelemszerűen sokat foglalkozik Oroszországgal is, annál is inkább, mert „Közép-Kelet-Európa” mintha nem is önmagában, hanem csak a Nyugathoz és Kelethez viszonyítva lenne megragadható: „sokkal nagyobb figyelmet kell majd fordítanunk a határ két túlsó oldalára, mint magára a kérdéses régióra. Nemcsak nyugati, hanem keleti irányban is.”

Ami a Nyugatot illeti, a modern Nyugat részben a hűbériség világából nőtt ki, a közhatalom szétfoszlásával a társadalomszervezés alulról indult meg, a szerződéses viszonyok kibontakozásával. A szerződés kötelezte a vazallust és a hűbérurat is, megteremtve a jogok (az emberi méltóság), jogrendszer konstitutív funkcióját. Ezzel szemben keleten „a szolgálóember földig hajolt”, az „ortodox földreborulás és szentek lábainak csókolgatása a „szolgálóember” refelexének meghosszabbítása.” – állítja Szűcs. Nyugaton a szerződést felrúgó uralkodókat el lehetett kergetni, ami a „néphatalom” egyik bázisa (dehát lényegében ez volt a helyzet a középkori Novgorod történetének egy bizonyos szakaszában is: kontraktusokkal pontosan behatárolták az alkalmasint konkrét feladat végrehajtására szerződtetett fejedelem jogkörét, és bizony sokszor el is kergették az uralkodót).

A Kijevi Rusz Szűcs szerint felvillantotta a lehetőségét egy „későantik-barbár szimbiózisnak, ami a megelőző századokban Nyugaton római-frank relációban játszódott le.” Ez a szimbiózis azonban külső okok, elsősorban a tatárjárás miatt nem következett be (megjegyzendő, az oroszországi történetírásban sokan nem tulajdonítanak jelentős szerepet a tatár hódításnak a „sajátos orosz út” evolúciójában). Szűcs nézetrendszerében Kelet-Európa megfelel Oroszországnak: Oroszország „három évszázados kikerekedése egyben Kelet-Európa belső kolonizációja”. A „kelet-európai modell” a centrum (Moszkva) alá gyűrt saját „világgazdaságon”, a politikai autonómiák felszámolásán, saját birodalmi ideológián („harmadik Róma”), és a jobbágyság prolongálásán (illetve az egész társadalom államnak való alávetésén) alapult. „A Nyugat az állam alá rendelte, a Kelet mintegy államosította az egész társadalmat.” A nyugati rendszerek legitimációjának alapja a jogrendszer, Oroszországban az „igazságosság.” Oroszországnak csak azért volt szüksége a Nyugatra, hogy fel tudja vele venni a versenyt. Lemondott saját világgazdaságáról, civilizálta alattvalóit, de úgy, hogy azok megmaradjanak alattvalónak (I. Péter). Egészen röviden talán ez a legfontosabb, amit Szűcs Jenő írt az orosz modellről (megjegyzem, hogy természetesen más elképzelések is léteznek az orosz fejlődés jellegéről). A bibliográfiát lapozgatva egyébként szembetűnő, hogy Szűcs Jenő nem használt orosz történeti munkákat, amit Oroszországról írt, nyugati szerzőktől merítette.

Annál érdekesebb, hogy hogyan hatott az orosz modell Szűcs Jenő szerint Közép-Kelet-Európára. Véleménye szerint az újkori porosz állam kialakulásában is kimutatható az orosz hatás: a porosz katonai-bürokratikus szerkezet „valamennyi abszolút állam közül legközelebb állt a keleti modellhez – jóllehet azt nyugatias precizitással valósította meg.” A porosz állam agresszív terjeszkedése, „a rendi mechanizmus szisztematikus leépítése, a nemesség következetes becementezése a bürokráciába és hadseregbe” mind a keleti modellt testesítik meg. Sőt, Bibó István nyomán arra céloz, hogy végső soron a náci Németországba forrott ki a német fejlődés keleties irányultsága: „Németország végeredményben a fasizmussal és következményeivel fizetett azért, hogy egységét „felülről” és egy „keleties” iniciatíva jegyében, a demokrácia belső akadályaival és tévútjaival sikerült megvalósítania; ez Bibó kéziratba maradt művének, a Német hisztériának (1942) a vezérmotívuma.” Súlyos gondolat.

Magyarországot és a Habsburgok államát is elérte a 16-17. században a Kelet halálos ölelése. Magyarországba egy „keleti despotizmus”, az Oszmán Birodalom döfte bele a kést. Közép-Kelet-Európa egyaránt produkál keleties és nyugatias viselkedésformákat. Csehországon 1620-ban „keleties brutalitással” (???) tesznek erőszakot, viszont a 18. század elején olyan kompromisszum születik a birodalmi központ és Magyarország között, „amely természetesen elképzelhetetlen volt Keleten,” Oroszországban, a „népek börtönében.” Ezeken az oldalakon Szűcs Jenőt tőle szokatlan módon láthatólag elragadták az érzelmei: vajon miért „keleties” az 1620-ban Csehország ellen megnyilvánuló császári brutalitás; és miért lenne lehetetlen a kompromisszum gyakorlata Oroszországban?

 

Akárhogy is, Szűcs Jenő műve arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyugat-kelet közti áramlás nem egyoldalú volt, nemcsak a Nyugat hatott Oroszországra, de időnként Oroszország is Európára (mint ahogy ez most is látható Európa politikai rendszerén).  

Cimkék: Szűcs Jenő, Oroszország, Vázlat Európa három történeti régiójáról, Nyugat, Kelet-Európa, Kelet, Közép-Kelet-Európa, orosz modell, Bibó István, Magyarország, Európa
Országok: Oroszország
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat