OROSZVALOSAG.HU


1849: oroszok Galíciában

  |  2016-06-17 11:51:11  |  
Gyóni Gábor

1849: oroszok Galíciában

Kultúrsokk

 1849: oroszok Galíciában

1988-ban jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, Rosonczy Ildikó válogatásában, Katona Tamás által szerkesztve A magyarországi hadjárat. 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról című forráskötet.

A könyv a Magyarország elleni 1849-es orosz agresszióban részt vevő császári tisztek beszámolóit, visszaemlékezéseit tartalmazza. Elsősorban természetesen Magyarországra koncentrál: a beszámolók érdekesen taglalják a magyarok és oroszok között 1849-ben kialakult bonyolult viszonyrendszert. Ez volt a történelemben az első alkalom, amikor magyarok és oroszok (oroszországiak) tömegesen találkoztak, szembesültek egymással. S noha a háborúban történtek „atrocitások” (Pavel Grabbe seregei kirabolták és felégették Losoncot; Tokajban is zavargások törtek ki az oroszok bevonulása után); összességében az oroszok megpróbáltak korrekt módon viselkedni (már amennyiben ez a fogalmazás nem tűnik blaszfémiának egy háború esetén – vajon egy agresszor mennyire lehet „korrekt”?): fizettek a kosztért, szolgáltatásokért; nem hajtottak foglyokat (egész pontosan: foglyaikat átadták az osztrákoknak); és kétségtelen, hogy az orosz és magyar tisztek, de még a közkatonák között is egyfajta személyes, az orosz vezetést is nyugtalanító, időnként már-már baráti viszony kezdett kialakulni („Az osztrákok iránti ellenszenv a tisztekről a katonákra is átragadt, mert közben ők is megbarátkoztak a magyarokkal, a kocsmákban együtt pálinkáztak és boroztak, és gyakran egymás vállát átkarolva jártak az utcákon.” – írja az egyik legjobb megfigyelő, Pjotr Alabin. Hasonló értelemben számolt be a magyar-orosz viszonyról a többi visszaemlékező is). Ezt a magyar-orosz viszonyrendszert bizonyos időkben igyekeztek idealizáni.

Az 1849-es hadjáratra visszaemlékező orosz tisztek többnyire racionálisan, időnként elismeréssel írtak a magyarokról, még azok is, akik kezdetben leplezetlen ellenszenvvel viseltettek hazánk iránt (pl. Mihail Lihutyin). Katonai értelemben nagy tisztelettel nyilatkoztak elsősorban Görgey Artúr hadászati teljesítményéről. A visszaemlékezők túlnyomó többségében negatívan ítélték meg, elhibázottnak tartották a magyarországi beavatkozást, főleg annak fényében, hogy néhány évvel később, a krími háborúban Ferenc József cserben hagyta korábbi megmentőit. Az oroszok joggal panaszolhatták, hogy odaadtak több ezer emberéletet, rengeteg pénzt, azért, hogy megmentsenek egy uralkodót, aki elárulja őket (a korlátolt I. Miklós elég nagy baleknak bizonyult, bár Ausztria esetleges széthullása – a lengyelkérdés miatt – Oroszországnak sem állhatott érdekében).

Az alábbiakban nem Magyarországgal foglalkozunk, hanem az 1849-ben (1772-től) Ausztriához tartozó Galíciával (mely az első világháború után Lengyelországhoz került, a második világháborúban a Szovjetunióhoz, ma pedig ugye ez Nyugat-Ukrajna), a galíciai-orosz viszonnyal. Az orosz tisztek publikált visszaemlékezései ugyanis Galíciát is érintik. A visszaemlékezésekből azonnal látszik, hogy valóságos „kultúrsokkot” okozott az oroszok számára az orosz-osztrák határ átlépése 1849-ben.

Különösen két visszaemlékezés érdekes, az elsőként idézett Pjotr Vlagyimirovics Alabiné és az utolsóként szereplő Mihail Dormidontovics Lihutyiné. Ez a két orosz főtiszt kiemelkedik éleslátásával és a reflexivitás igényével (bár Lihutyin érezhető unszimpátiával ír a „szlávokat elnyomó” Magyarországról, annak ellenére is, hogy ő maga jó személyes kapcsolatot alakított ki néhány magyarral, akikről pozitívan nyilatkozott).

Átlépve az orosz-osztrák határt, az oroszokat megdöbbentette, hogy ugyanolyan tájon járva, lényegében ugyanazon nép által lakott vidéken, mégis más világba érkeztek. Ahogy Abalin írta, Galíciában ugyanolyanok a parasztházak, ugyanolyan ruhában járnak az emberek, ugyanolyan a nyelvük, ugyanolyan a vallásuk, mint mondjuk Podóliában, a Zsitomiri kormányzóságban, de mégis... Az osztrák területen „a szántóföldek kitűnően meg vannak művelve, ebben különbözik tehát a szomszédos podóliai tájaktól. Hatalmas területeket bejárhat az ember, és nem talál egyetlen táblát sem, amelyen ne látszana a türelmes emberi munka nyoma...”(Alabin).

A városok is mások, mint Oroszországban. Tarnopol: „Többségünk életében ez volt az első külföldi város, amelyet módunkban volt megtekinteni.” A városban katolikus templomok, a gótika stílusjegyei. Ausztriában a települések tiszták, takarosak, rendben tartottak, az utcák kövezettek: „Amint megállapíthattam, Tarnopol a szépségével, tisztaságával és rendezettségével felülmúlja a mi orosz városainkat...” A pánszláv érzületű, és Ausztriát, Magyarországot nem különösebben kedvelő Lihutyin szintén rácsodálkozással állapítja meg, hogy Galícia jóval jobbmódú, mint a határsorompó túlodalán fekvő orosz kormányzóságok: „Egyáltalán, Galícia, nekünk oroszoknak, összehasonlíthatatlanul gazdagabbnak, rendezettebbnek és szebbnek látszott, mint a vele szomszédos kormányzóságaink. Jól kiépített településeinek, városainak utcái kövezettek, az országrészt kiépített utak szelik át. A falvak házacskái tágasak, tiszták, s mindegyik fehérre meszelt. A parasztok ruházata tisztább, s ők maguk láthatóan tehetősebbek, mint a mieink. Mindez különös hatással volt rám, s önkéntelenül felvetődött a kérdés, hogy nálunk miért rosszabb a helyzet.” Tényleg vajon miért? Ha ugyanaz a nyelvű, vallású, ugyanolyan földrajzi-természeti körülmények között élő nép a határ egyik oldalán takaros házakban, településeken él, tiszta ruhákban jár, viszonylag jómódú, a határ túlsó oldalán miért kevésbé jellemzőek ezek a tulajdonságok? Elsőre arra gondolhatunk, hogy a magántulajdoni viszonyok kiterjedtebbek, széles körben elterjedtebbek voltak Ausztriában, mint Oroszországban (mert a házak, otthonok általában ott tiszták, a kertek, udvarok ott takarosak, a földek ott jól megműveltek, ahol magántulajdonban vannak).

Délebbre vonulva, már Magyarországon is rendszeresen leírják az oroszok benyomásaikat az „életszínvonalról”, láthatóan erősen foglalkoztatta őket, hogyan élnek az emberek az oroszországi viszonyokkal összehasonlítva. Az erdős, ruszinlakta Kárpátalját szegénynek és elmaradottnak találják, délebbre ereszkedve, az Északi-középhegység, és a magyar Alföld falvait és városait viszont már kimondottan gazdagnak írják le: a házak a hegyvidéken kőből épültek, vannak kétszintesek, a házak szépen fehérre meszeltek, tiszták, a kertekben gyümölcsfák, virágoskertek. Az otthonok belülről ápoltak, takarosak, a jobbmódúaknál szőnyegek, drága bútorok, tükrök, sok jószág. Még a szegényebbek otthonai is legalább kétosztatúak és pince tartozik hozzájuk. Furcsák a „török típusú” kerek, kitéglázott kutak. Az orosz beszámolókból különösen az Alföld kapcsán addig számukra soha nem látott jólét képe bontakozik ki.

Galícia lakosságát zömmel az akkor ruténnak (vagy ruszinnak) nevezett népesség alkotta, tehát azok, akiket ma ukránnak mondunk (bár akkor még az ukrán nemzettudat csak formálódóban volt, de ez a folyamat még ma is tart), a nagyobb városokban, Tarnopolban és Lembergben viszont akkor még zömmel katolikus lengyelek éltek. Az oroszok beszámolója szerint Galícia (ukrán/rutén) népe jóindulatúan, és legfőképpen kíváncsisággal fogadta a bevonuló orosz csapatokat. Akkor még – legalábbis az orosz tisztek beszámolói alapján – nyoma sem volt oroszellenességnek Galíciában (a mai Nyugat-Ukrajnában), inkább valami távoli, furcsa rokonként tekintettek a „rutének” a „muszkákra.” Az események nem jelentéktelen történelmi hátterét jelenti, hogy 1846-ban egy nagy lengyel- és nemesellenes felkelés bontakozott ki Galíciában, melynek során tömegesen koncolták fel a lengyel nemeseket és katolikus papokat (a galíciai véres rutén/ukrán felkelést a háttérből az osztrák kormányzat is támogatta a veszélyesnek ítélt lengyel törekvések sakkban tartása érdekében – a krakkói lengyel felkelés, a galíciai lengyelellenes megmozdulás, majd Krakkó Ausztriához csatolása között logikai összefüggés állapítható meg).

Ahogy Alabin írta: „...minél messzebbre járunk határainktól, a galíciaiak annál szívesebben fogadtak bennünket, és nemcsak a parasztok, hanem az értelmiséghez tartozó lakosság is. Vendégszeretetük legfőbb ösztönzője talán a kíváncsiság volt.” A furcsa oroszokra úgy néztek, mint valami ritka vadakra, Tarnopolnál „egész tömeg vett bennünket körül (tizenháromezer lakosa van a városnak), s úgy megbámultak, mint valami csodát...” (bár a 19. század elején egy rövid ideig Tarnopol is az Orosz Birodalomhoz tartozott). Az orosz katonákat a helyi lakosság között kvártélyozzák el (Lemberg). Mindenki meg van elégedve, a katonák a galíciaiak jóindulatáról és készségességéről nyilatkoznak, panasz nem érkezik a katonák viselkedésére, „A tiszteknek jobb házaknál biztosítottak kvártélyt, s befogadván őket a családba, a gazdák külön szobákat kínáltak fel nekik, gazdagon terített asztallal várták őket, a város megtekintésére hintót rendeltek.” Lembergben azért nem volt egyöntetű az oroszok fogadtatása. A város ekkor még főleg lengyelek és zsidók által lakott, rutének (ukránok) alig élnek benne: „Lemberg lakosai különbözőképpen fogadtak bennünket: némelyek lelkes felkiáltásokkal, virágot és konfettit szórva elénk; mások mintha tudomásul sem vennék, hogy ünnepélyesen bevonultunk a városukba; végül némelyek sötét gyászruhát öltöttek, s zord, keserű arccal jártak az utcákon.” Lemberg gyönyörű város, ezt szinte minden beszámoló kiemeli („szebb, mint Varsó”). Nem nehéz kitalálni, hogy a gyászruhát öltő lembergiek lengyelek lehettek – az 1846-os események továbbra is meghatározták a galíciai viszonyokat („ellenzéki lengyelek”, „osztrákpárti ruténok”). Ahogy maga Alabin is írja: „igazából a Galícia lakosságának harmadát kitevő ruszinok pártja várt bennünket, ők lelkesedtek értünk, dicsekedtek velünk, s ujjongó örömmel várták bevonulásunkat.” Különösen Lihutyin visszaemlékezéseiben jelenik meg a galíciai rutén parasztok lengyelellenessége és osztrákbarátsága, szerinte „A galíciai parasztok voltak a mi előretolt őrseink. [...]A lengyelek szomorúak voltak. Az egyszerű nép, a ruszinok az orosz katonaságot barátságosan fogadták, örültek érkezésének, és harsányan fejezték ki abbéli reményüket, hogy a magyarokat mihamarabb leverjük. Arcuk sugárzott az elégedettségtől. Ha odamentem egy parasztokból összeverődött csoporthoz vagy beléptem a kocsmába, előttem mindannyian levették fejfedőiket. De ha egy földesúr közeledett feléjük, sapkájukat rögtön fejükbe nyomták, és kezüket kihívóan csípőre tették. Kérdésemre, hogy miért viselkednek ilyen tiszteletlenül az urak irányába, azt válaszolták, hogy ezek nem urak már, és semmilyen tiszteletet nem érdemelnek. Ha beszélgetés közben az osztrák uralkodó került szóba, a parasztok lekapták fejfedőjüket, és nevét alázattal, áhítatosan ejtették ki.” Voltak tehát idők, amikor a galíciai („nyugat-ukrajnai”) rutén/ukrán nép még örömmel és lelkesedéssel várta az oroszokat („lelkesedtek értünk, dicsekedtek velünk.”). Paradox módon viszont a konzervatív I. Miklós serege Galíciában legalábbis a „progresszív” erőket támogatta az Ausztria melletti beavatkozással, amennyiben a ruténok lengyelellenes magatartásában és érzelmeiben osztályharcos elemeket kívánunk felfedezni (a szegényparasztság a nemesek ellen; bizonyos értelemben azok a galíciai rutén parasztok is forradalmárok voltak, akik nem akarták megsüvegelni a – lengyel – nemesurat).

Halicsban egy öreg fogadja az oroszokat. „A tisztes öreg lelkes orosz patriótának bizonyult. Családjukban, mint mondotta, nemzedékről nemzedékre öröklődik Oroszország szeretete. Valamiféle félig lengyel, félig orosz nyelven beszéltünk [ukrán?], és tökéletesen megértettük egymást.”

A galíciai ruténok oroszok iránti lelkesedése azonban nem lépett át egy bizonyos határt. Szó szerint határt. Amikor Lihutyin arról kérdezte a körülötte ujjongó rutén („ukrán”) parasztokat, akarnának-e Oroszországhoz csatlakozni, a válasz egyöntetű nem volt. Hogy miért nem? „Nálunk jobb. Maguknál az uraknak és a rendőrfőnököknek mindent szabad.” Nincs új a Nap alatt, úgy látszik, a hatalmi önkényről kialakult képzet már akkor sem tette vonzóvá Oroszországot Galíciában.

Hasonló lelkesedés fogadja majd az oroszokat a magyarországi Kárpátalján is. Ez az erdős-hegyes vidék érezhetően szegényebb, mint Galícia. Az emberek, a ruszinok szegényes faházakban élnek (ez már jobban emlékeztet Oroszországra); a magyarok ügye iránt közömbösek (de igen erős köztük a Rákóczi-kultusz, erről a jó megfigyelő Alabin ír), a bevonuló oroszokat szilvapálinkával, sajttal és süteménnyel várják, és igyekeznek saját, az oroszok számára többé-kevésbé érthető nyelvükön biztosítani őket szimpátiájukról. Aztán tovább, a német-szlovák Eperjesen ünneplő tömeg, a boldogságtól sikoltozó, az erkélyekről virágot hányó szépasszonyok fogadják a bevonuló oroszokat, délebbre, a magyar Kassán már fekete gyászruhába öltözve várták a nők és férfiak az agresszorokat.

 

 

 

Cimkék: 1849, orosz tisztek, oroszok, Lihutyin, Magyarország, orosz-osztrák határ, Alabin, Galícia, Nyugat-Ukrajna, Ausztria, Oroszország, Tarnopol, galíciaiak, Lemberg, lengyelek, rutének, ukránok, 1846, ruszinok, magyarok, Kárpátalja, I. Miklós,
Országok: Ukrajna Oroszország
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat