Magam is megjelentem nézőként 2016. február 19-én a Kossuth Klubban Krausz Tamás és Ungváry Krisztián vitáján, melyet a magyar megszálló csapatok szovjetunióbeli tevékenységéről folytattak.

Eredetileg nem akartam hozzászólni a vitához, annál is inkább, mivel szerintem teljesen irreleváns, hogy az oroszul nem is tudó Ungváry Krisztián miket ír az orosz történelemről. 

Amin azonban én is megütköztem, hogy Ungváry Krisztián vitán elhangzott szavai szerint a nagy honvédő háború „sztálinista mítosz” (és valójában polgárháborúról lenne szó, mivel sok szovjet állampolgár kollaborált a németekkel). Ez csak annyiban igaz, amennyiben minden történelmi esemény emlékezete valamilyen formában „mítosz”. Egyetértve Jan Assmannal, a történelem: ars memoriae. Történelemmé az válik, amire emlékszenek (amiről megemlékeznek). Kik, miért, hogyan emlékeznek, ez már külön kérdés (és nem írja felül az egyes történelmi események objektivitását). 

Magyarországon például az 1848-49-es eseményeket forradalomnak és szabadságharcnak tekintjük, és nem polgárháborúnak (pedig utóbbira is lehetne igen erős érveket hozni).

Ami a Szovjetuniót illeti, valóban sokan kollaboráltak a nácikkal a második világháborúban szovjet területeken, főleg a Baltikumban és Nyugat-Ukrajnában. Voltak nem kevesen, akik kezdetben felszabadítókként fogadták a németeket, bár a lelkesedés azokon a területeken is gyorsan kihunyt, ahol virágot dobtak a német katonák elé (erről egy jó cikk: Sz. Bíró Zoltán: Akik meggyőződésből kollaboráltak // Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén. Szerk.: Krausz Tamás – Barta Tamás, Russica Pannonicana). A németekkel együttműködők elsősorban a Szovjetunió legnyugatibb területeiről kerültek ki, azokról a vidékekről, melyeket 1939-1940-ben hódított meg a Szovjetunió, s ahol a sztálini rezsim tömeges repressziókkal  tette le a névjegyét (éppen a német támadás előtt néhány nappal került sor deportálásokra ezekről a területekről). Dehát a világtörténelemben még nem nagyon volt háború, ahol ne lettek volna kollaboránsok; a polgárháborút pedig az különbözteti meg ettől, hogy a polgárháborúban a lakosság egyik csoportja kerül harcba a lakosság másik csoportjával, úgy, hogy ezek a csoportok önálló célokat fogalmaznak meg és önállóan tevékenykednek, nem pedig egy idegen támadó hatalom zászlaja alá szegődnek (analógiaként, 1939-ben a szovjet agresszorok is polgárháborúként próbálták beállítani a Finnország elleni támadást, mondván, a finn dolgozók tömegei a szovjethatalmat támogatják. S valóban, a finn kommunisták szavakban és tettekben támogatták is a szovjeteket, ennek ellenére semmi kétség, hogy a finnek 1939-1940-ben honvédő háborút folytattak a szovjet agresszióval szemben). A második világháborúban a Szovjetunió területén tudtommal csak az ukrán nacionalista mozgalom tevékenykedett többé-kevésbé önálló erőként, részben sikeresen realizálva programját, a Volhíniában élő lengyelek tömeges kiirtásával (a háború után pedig a baltikumi Erdei Testvérek léptek fel önálló erőként a szovjethatalom ellen).

A kollaboráció nem változtat azon a tényen, hogy a Szovjetunió nagyobb részén valóban honvédő harcnak tekintették a németekkel és szövetségeseikkel szemben való ellenállást (nagyon sokan önkéntesként csatlakoztak a Vörös Hadsereghez). A Szovjetunió 26,6 millió embert vesztett a háborúban, ezek többsége legyilkolt, éhhalálba kergetett, rabmunkára elhurcolt civil volt. Oroszországban, de azon kívül is, a volt Szovjetunió köztársaságaiban ma is (mindennek ellenére Ukrajnában is) élő, eleven emlékezete van ennek a háborúnak, melyről csak kevesen kérdőjelezik meg, hogy nagy és honvédő volt.

Érdekes lenne látni, mit gondolna az oroszországi történészszakma (és közvélemény), ha arról próbálja meggyőzni őket egy oroszul nem is tudó magyar kolléga, hogy a breszti erőd védelme, a leningrádi blokád, az óriási emberáldozattal járó moszkvai csata, a majd 27 millió halott, a több száz elpusztított település, az elevenen elégetett emberek, a végrehajtott és tervbe vett népirtás, százmilliók emléke és immáron majd három generáció emlékezete az nem honvédő háború, hanem „sztálinista mítosz”.