A második világháború végén a Baltikumban fegyveres felkelés tört ki a szovjethatalommal szemben. A balti felkelőket „erdei testvéreknek” nevezték – Je. Ju. Zubkova az Otyecsesztvennaja Isztorija 2007/2-3-as számaiban megjelent cikkei a felkelés történetét foglalták össze röviden.

Ami a kérdés historiográfiáját illeti, az erdei testvérek történetét már a szovjet korszakban elkezdték feldolgozni. 1959-ben a litván kommunista párt Központi Bizottsága hozott határozatot a felkelés történetének megírásáról.

A téma azonban csak az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején vált igazán népszerűvé. A balti függetlenségi mozgalmak, a korábban titkos anyagok megnyílása a levéltárakban kiváló hátteret biztosítottak a kutatóknak. Az éllovas újra Litvánia volt, ahol már 1990-ben megjelent egy dokumentumkötet az erdei testvérek tevékenységéről. 1999-ben közös, reprezentatív balti kiadvány született az erdei testvérek mozgalmáról, mely mára historiográfiai jelentőségre tett szert. Ebből is nyilvánvaló, hogy a balti történetírás szabadságharcosokként tekint az erdei testvérekre, akik, úgymond, az egész nép függetlenségi harcát testesítették meg. Eközben a balti történetírásban az erdei testvérek kapcsán a polgárháborús narratíva szinte teljesen háttérbe szorult.

Kétségtelen tény, hogy a balti ellenállási mozgalom válasz volt a szovjethatalom korábbi represszív politikájára. A balti fegyveres mozgalom 1944-ben vette kezdetét. 1940-ben, amikor a balti köztársaságok szovjet fennhatóság alá kerültek, még nem volt fegyveres ellenállás, 1944-ben viszont sokan fegyvert ragadtak a szovjetekkel szemben. Ennek oka az 1940-1941-ben tanúsított elhibázott sztálini politika volt: a tömeges repressziók, kitelepítések gyakorlata, melyek jelentősen aláásták a szovjethatalom korábban alkalmasint ténylegesen létező  támogatottságát.

Másrészt a háború következtében egyfajta „fegyverbőség” is kialakult a frontvonalakon. A háború idején nem volt nehéz fegyverhez jutni. A litvániai erdőségekben egyébként nemcsak litván fegyveresek, hanem a lengyel Honi Hadsereg alakulatai, sőt, német harcoló alakulatok is megbújtak 1944-ben, nem is beszélve a dezertőrökről, a valamilyen hatóság elől bújdosók ezreiről. 1945 elején mintegy 30 ezer litván fegyveres gyűlt össze az erdőkben, Észtországban kb. 10 ezer, Lettországban 10-15 ezer ember kívánt aktívan (fegyveresen) ellenállni a szovjethatalomnak. Jelentős részük kezdetben „dezertőrként” nyilván tartott személyekből került ki, vagyis azokból, akik nem kívántak a Vörös Hadseregben harcolni, inkább az erdőkben rejtőztek el. Az 1940-1941 közötti szovjet represszív politika tapasztalataiból kiindulva a baltiak joggal voltak bizalmatlanok a visszatérő szovjethatalommal szemben. Amikor például Lettországban egy járásban kihirdették, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi jelentkezzen a gyűjtőpontokon, az a szóbeszéd terjedt el, hogy a férfiakat Szibériába szállítják, megismétlődik az 1941-es deportálás...

A szovjetek már 1944 őszén azzal szembesültek, hogy a Baltikumban váratlan és erős ellenállásba ütközik a szovjet rendszer restaurálása. Különösen Litvániában bontakozott ki erős ellenállás: 1944-ben 1826 ellenállót öltek meg a szovjet hatóságok Litvániában, Lettországban 37, Észtországban 14 fegyverest. Litvániában több mint ötezer embert tartóztattak le a szovjet hatóságok, Lettországban 992, Észtországban 1378 embert. Eközben a szovjet hatóságok 93 embert veszítettek Litvániában, huszonnégyet Lettországban, ötöt Észtországban.

1945-ben véget ért a háború. A Kreml számára természetesen elfogadhatatlan volt, hogy a Baltikumban a szovjethatalommal szembeni fegyveres ellenálló csoportok tevékenykedjenek. Szovjet jelentések szerint 1945 nyár elején Litvánia területének mintegy felét a fegyveres felkelők tartották ellenőrzésük alatt. A szovjet bíróságok nagyüzemben tevékenykedtek 1945-ben a Baltikumban (is). Litvániában hazaárulás és banditizmus miatt 8675 embert ítéltek el, ebből 468-at halálra. Mihail Szuszlov, a későbbi szovjet főideológus, aki ekkor a litvániai ügyeket koordinálta, túlságosan enyhének és liberálisnak ítélte meg ezt a büntető politikát.

Az erdei testvérek szintén a terror politikáját alkalmazták a civil lakossággal szemben. Egy 1946-os felhívásuk szerint agyon kell lőni nemcsak azokat, akik szervezői az 1946-os szovjet parlamenti választásoknak, de azokat is, akik önként elmentek szavazni... A parasztokat arra szólították fel, ne engedelmeskedjenek a szovjethatalomnak, de adjanak kenyeret; a gyári munkásokat és az adminisztrációban dolgozókat sztrájkra hívták fel; az iskolákat arra, hogy zárjanak be. „Minden litvánnak teljesítenie kell ezeket az utasításokat, mint szent kötelességet. Az, aki nem engedelmeskedik ezen utasításoknak, a nép ellensége és ennek megfelelően lesz megbüntetve.” – üzenték az „erdei testvérek”.

1945-ben 9672-re emelkedett a Litvániában megölt ellenállók száma. A szovjet hatóságok 214 embert veszítettek. Az erdei testvérek 575 szovjet pártfunkcionáriust öltek meg Litvániában, továbbá 1630 más, nem párttag civilt, akiket azzal vádoltak, hogy együttműködnek a szovjethatalommal. Ezek az adatok már inkább polgárháborús állapotokat vetítenek elénk.

Végül a szovjethatalomnak csak 1949-ben sikerült áttörést elérnie az erdei testvérek elleni harcban (az 1948-as berlini válság megmutatta, hogy a nyugati országok nem fognak nyílt konfliktusba lépni a Szovjetunióval).

Sajnos a szovjethatalom konszolidációja ezúttal is tömeges deportálással járt a Baltikumban. 1949-ben újra kitelepítéseket hajtottak végre a szovjet hatóságok: Litvániából 33, Lettországból 41, Észtországból 21 ezer embert telepítettek ki. A szovjet represszív politika következtében a Baltikum lakosságának jelentős része bizalmatlan vagy ellenséges maradt Moszkvával szemben a Szovjetunió fennállásának egész ideje alatt.

(Зубкова Е. Ю., «Лесные братья» в Прибалтике: война после войны, Отечественная история 2007/2-3.)