Kit érdekel már manapság Lenin? Voltak olyan idők, amikor Lenint – legalábbis a világ néhány táján – a Szovjetuniónak, a világ első forradalmi országának az alapító atyjaként, a kapitalista kizsákmányolást felszámoló és jobb világot teremtő szocializmust építő úttörőként tisztelték. A Szovjetunióban néhány évtizedre elhomályosította őt Sztálin, miközben hűséges tanítványnak hazudta magát. De később, Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálát követően Lenint újra felfedezték, mint aki helyreigazítja a sztálini túlkapásokat, és mint olyan embert, aki a valódi szocialista modellt kínálja.

A Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett összeomlása azt jelentette, hogy Lenin – és vele együtt Sztálin – időlegesen eltűntek a történelemből. A posztszovjet oroszok kezdtek úgy beszélni, mintha a szovjet hatalom 74 éve afféle fekete lyuk lett volna az orosz történelemben, megpróbálva ezáltal jelenüket a cári múlttal összekapcsolni, és új hősöket felfedezni, így például az utolsó cárt, II. Miklóst és reformminiszterét, Pjotr Sztolipint. Nem kellett azonban sok idő ahhoz, hogy Sztálin visszatérjen a színpadra. Mint a második világháborús orosz győzelem irányítója és az ezt követő hidegháborúban a szovjet nagyhatalom vezetője, óriási szükség volt rá a rendszerváltás után, hogy használható múltat teremthessenek. Leninre ehhez hasonló módon nem volt szükség. Ő forradalmat irányított, amely következtében egy számkivetett nemzet született. Mit is lehetett volna ezen ünnepelni? Így esett, hogy Sztálin ragyogó eredményeket ért el a Nagy emberek a történelemben elnevezésű népszerűségi közvélemény-kutatásokban, míg Lenin az árnyékban maradt. A világ többi fertálya is hasonló érdektelenséget mutatott. A szocializmust vagy annak szovjet verzióját teljesen értéktelennek, halva születettnek minősítették. Mint azt Fukuyama kifejtette, a kapitalizmus és a liberális demokrácia egyértelmű győzelmével a történelemnek vége lett.

Ám a hírnév ciklikus valami, és újra felragyoghat Lenin csillaga –legalábbis ezt reméli néhány "meg nem újult" szocialista. A fegyelmezetlen szlovén marxista, az intellektuális provokátor, Slavoj Zizek 2007-ben kiadott tanulmánygyűjteményének a Lenin Reloaded címet adta, és néhány évvel korábban azt állította, hogy Lenin még mindig példakép, nevezetesen azon eszme iránt tanúsított türelmetlensége miatt, hogy a marxistáknak ki kell várniuk, amíg "az objektív feltételek' megérnek, mielőtt forradalmat robbantanánk ki. Krausz Tamás: Reconstructing Lenincímű könyve józan tudományos elemzés, nem forradalmi felhívás, de Zizekkel és a többi Lenin-újraértelmezővel érzett szimpátiája nyilvánvaló. Lenin nem lesz jelentéktelen, állítja Krausz, amíg a szocializmusnak van jelentősége; és a szocializmus még mindig az egyetlen életképes alternatívája a kapitalizmusnak.

Krausz a régi szocialista világból jön; magyar marxista, a budapesti ELTE professzora, antisztálinista, aki a szovjetek uralta Kelet-Európában nőtt fel. Foglalkozására nézve orosz-szovjet történész – ami mindig is kockázatos pozíció volt a szovjet tömb egyetemein az oroszoknak való behódolás gyanúja miatt -, az 1970-es években végzős hallgatóként Moszkvában tanult (ahol kisebb kalamajkába keveredett, mert volt egy Trockij-könyve), majd az 1980-as években annyira megbízhatónak látták, hogy azért kutatóútra engedték az Egyesült Államokba. Számára ma is tekintély a magyar marxista Lukács, akárcsak Gramsci, Zizek és a magyar Mészáros István, de ismeri a nyugati kutatási eredményeket, és tudja, mit csinál, amikor vitázik velük. Antisztálinizmusa kitetszik az 1990-es években írt, a sztálinizmus és a Thermidor (azaz a forradalom elkorcsosulása) témakörében írt doktori értekezéséből. Egyidejűleg politikai aktivista is volt, aki kritikusan szemlélte a posztkommunista magyar rendszert annak nacionalista és fasiszta tendenciái miatt, illetve bírálta a polgárosodás folyamatát. Nem félt a marginalizálódástól, egy orosz riporternek 2004-ben elég kihívóan azt mondta: az 1960-as, 1970-es és 1980-as évek minden ellenzéki marxistája természetesnek tekinti a marginalizálódást. Én is érzékeltem valamit ebből az attitűdből az 1990-es években, amikor meghívtak előadást tartani Budapestre, a CEU-ra, ebbe az új és nagyszerű posztkommunista intézménybe, amelyet történetesen a (kapitalista) Soros György alapított. Krausz megszervezett nekem egy előadást saját egyetemén is, de láttam, milyen kellemetlen volt neki és ELTE-s kollégáinak – korábban ez volt Magyarország legjobb egyeteme -, hogy CEU-ban dolgozó (történetesen amerikai) barátaim mellett ők a másodhegedűs szerepét voltak kénytelenek játszani.

Leninről szóló könyvében, amelyet 2008-ban publikált Magyarországon, Krausz komoly tanulmány írására vállalkozott, ami sem nem expozé, mint a Nyugaton született elemzések, sem nem apológia. Intellektuális életrajz ez, nem biográfia: Lenin utolsó éveiben bekövetkezett idegösszeomlásai, amelyekről Robert Service Lenin: A Biography (2000) című művében számol be, Krausz számára érdektelen jelenségek; Krausz egyébként kiterjedt lábjegyzet-apparátusában állandóan szembesíti Service-t a tényekkel vagy az interpretációval. Témájának ismerete, valamint érzelmi elkötelezettsége ténylegesen sokkal mélyebb, mint Service-é, noha Service könyve könnyebben olvasható.

A Krausz által megjelenített Lenin korántsem áll kritikán felül. Ha 1917 októbere igazolni látszott is Lenin számos jóslatát, "októbert követően…egyetlen prognózisa sem vált be, illetve ha igen..,, akkor formáikat és folyamataikat előre nem látható katasztrófák kísérték". Lenin nem volt az intézmények embere, és az 1917 utáni, a hatalomban követett politikájának változatos elméleti igazolásai (így például a hadikommunizmus és a NEP, az 1920-as évek elejének új gazdaságpolitikája) "vagy bevezetésükkel egy időben öltöttek alakot, vagy csak később". Lenin reménye, hogy a lengyel munkások szolidaritásból fellázadnak, és a Vörös Hadsereg mellé állnak 1920-ban, és nem újabb orosz imperialista kísérletet látnak a hadjáratban, dőre vágyakozásnak bizonyult; és amikor nem sokkal később katonai erőt kellett alkalmazni a Kaukázusban a forradalmi rendszer létrehozása érdekében, akkor "forradalmi internacionalizmusa már az új, potenciális nagyhatalom szuperhatalmi politikájához kötődött". Lenin sohasem érzett "lelkifurdalást" a hatalom megragadásának következményei miatt, és könyörtelen is tudott lenni az erő alkalmazásában. "Amit a bolsevikok tettek, arra valószínűleg mindenféle hatalom fenntartásához szükség lett volna", mondja Krausz, de ugyanakkor arról ír, hogy a bolsevikok "szinte pszichotikusan féltek a hatalom elvesztésétől", és ez alól Lenint sem menti fel. Egyfelől Krausz elutasítja azt (a sok nyugati szovjetológus által kedvelt) elméletet, hogy a sztálinizmus, különösen a sztálini megtorlások, Lenin tevékenységének meghosszabbításai voltak. Az ő Leninje, eltérően Moshe Lewinnek a Lenin' Last Struggle című, az 1960-as években született nyugati revizionista marxista munkájától, nem tér meg élete végén a demokratikus fokozatosság elvéhez. Krausz azonban, úgy tűnik, azon a nézeten van, hogy Lenin a bevallottan kedvezőtlen, de nem konfrontáló NEP-keretek között semmiféle, a sztálini nagy ugráshoz hasonló, annak elnyomó következményekkel járó lépéshez nem próbált volna fordulni, amit pedig Sztálin az 1920-aas évek végén elindított.

Amit Krausz csodál, az Lenin "módszere" és az, ahogyan a dialektikát alkalmazta; ez amúgy kedvelt marxista elv, melynek felidézése általában a nem marxistáknak torkára fagyasztja a szót. Azt hiszem, a szerző arra gondol, hogy Leninnek, noha szilárd marxista elméleti keretek között gondolkodott, ez nem kötötte meg a kezét és meg tudta ragadni a megfelelő alkalmakat, és alkalmazkodni tudott a gyakorlatban menet közben mindig felmerülő ellentmondásokhoz.

A könyv legérdekesebb része – legalábbis számomra – az a húsz egynehány oldalas elemzés Lenin fokozatosan kialakuló álláspontjáról a zsidókérdésben, amiben Krausz nagyon otthonosan mozog, és számomra meggyőzően érvel; kétségbe vonja Richard Pipe felvetését, hogy Lenin közömbösen viszonyult az antiszemitizmushoz, és feltárja a bolsevik-zsidó viszony néhány bonyolult összefüggését. Krausz – aki 1948-ban született egy olyan országban, amely zsidó állampolgárainak többségét elvesztette a holokausztban, és amelyet akkoriban a szovjetek által támogatott zsidó vezető (Rákosi Mátyás) irányított – máshol részletesen foglalkozott az antiszemitizmus, a holokauszt és a szocializmus kérdéseivel.

A könyv Zizek egyik mondatával ér véget: "Lenint megismételni nem azt jelenti, hogy azt kell megismételnünk, amit ő elért, hanem inkább azt, amit nem tudott elérni". Ez meglehetősen kétélű elismerés, és kettősségét jól tükrözi Leninnek a címlapon látható fényképe, amely élete végén, betegen ábrázolja, amint szigorúan és aggódva néz a világra, amelynek átalakításában tovább már nem tudott részt venni.

The Australian Book Review, 2015. június