2014-ben jelent meg a Ruszisztikai Könyvek sorozatban „Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén” c. tanulmánykötet, mely a hasonló elnevezésű konferencia előadásait tartalmazza.

A kötet egyik legérdekesebb cikke Kurdi Krisztina, az ELTE megbízott előadójának írása az 1941-es lvovi pogromról.

Lwów (Lviv, Lvov, Lemberg, Ilyvó) a második világháború előtt Lengyelországhoz tartozott. 1931-ben az akkor lengyel többségű (64 %) város lakóinak negyede zsidó volt, és csak 11 %-a ukrán. A két világháború közti Lengyelországban nem érvényesült a kisebbségek jogainak Varsó által vállalt védelme. Az állami intézményekben zsidók nem kaptak állást (csak ha kikeresztelkedtek), a hadsereg felső vezetését elzárták előlük, korlátozták felsőoktatási tanulmányaikat. Több alkalommal is pogromokra került sor Lengyelországban (míg korábban, amíg Galícia Ausztriához tartozott, „szinte” ismeretlen volt a pogromok jelensége).

A lengyel vezetéssel szemben álltak kezdetektől fogva az ukrán nacionalisták, akik már 1921-ben merényletet kíséreltek meg Pilsudski marsall ellen (éppen Lwówban). 1929-ben Bécsben alakult meg az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN), mely Lengyelországot és a Szovjetuniót egyaránt ellenségnek tekintette. Az 1930-as években a német hírszerzés, az Abwehr és az ukrán nacionalisták egymásra találtak. Az OUN számos terrorakciót hajtott végre Lengyelországban, jónéhány aktivistája lengyel börtönökben kötött ki. Az OUN 1940-ben kettészakadt. Két pártját Andrij Melnik és Sztepan Bandera vezette. Mindketten megjárták a lengyel börtönöket.

A Szovjetunió megtámadása után 1941. június 29-én ürítették ki a szovjet csapatok Lvovot. Másnap reggel bevonult a városba a Roman Suhevics ukrán náci által vezetett Nachtigall, ukránokból verbuvált zászlóalj. Még aznap a görögkatolikus püspöki palotában kikiáltották a független Ukrajnát, mely szoros együttműködésre törekedett a III. Birodalommal. A németekkel azonban nem egyeztettek, ezért a megszállók Németországba hurcolták a kikiáltott ukrán állam vezetőit (köztük Banderát).

A németek és ukrán szövetségeseik bevonulásával Nyugat-Ukrajnában zsidópogromok sorozata vette kezdetét. A hírhedt lvovi pogromra július 1-jén került sor. Ennek során 4-8 ezer embert gyilkoltak meg. Két nappal később az ukrán nacionalisták a város lengyel többségét vették célba. 39 lengyel értelmiséget kivégeztek.

A pogrom után, július közepén arra kötelezték a zsidókat, hogy viseljenek megkülönböztető jelzést (Dávid-csillagos karszalagot). Megtiltották, hogy a tömegközlekedési eszközöket használják, korlátozták számukra az élelmiszerkiadást. Július 25-27-én egy második, a németek által koordinált zsidópogromra került sor Lvivben. Előre listákat készítettek, melyek alapján az ukrán milíciák összefogdosták az embereket, akiket a környező erdőkben végeztek ki.

A pogromok 1941 őszén értek véget, amikor a maradék zsidóság számára gettót hoztak létre Lvivben. 1942 márciusától megkezdődik a zsidók deportálása a belzeci haláltáborba. 1943 végére lényegében teljesen eltűnik a zsidóság Galíciából.

Sajnos, mint Kurdi Krisztina megjegyzi, az OUN és az UPA mítosza meghatározó eleme a mai ukrán nemzeti identitásnak. Ma már nincs olyan történész, aki kétségbe vonná, hogy az OUN népirtásban vett részt. „Napjainkban már sokkal aggasztóbb az a kérdés, hogy egy Európába törekvő és annak értékeit felvállalni akaró állam mennyiben tekintheti őket és eszméiket vállalhatónak.”