Az Uralszkij Isztoricseszkij Vesztnyikben (2013/4) jelent meg Jevgenyij Artyomov (Orosz Tudományos Akadémia, Uráli Osztály, a Történeti és Régészeti Intézet igazgatója) tanulmánya a szovjet atomprojekt kezdeteiről, melyet az alábbiakban röviden ismertetünk. 

Az atombomba előállításának terve már a ’30-as évek végén napirendre került egyes államokban.

1938-ban jelentős felfedezést tettek német kutatók (Fritz Strassman, Otto Hahn, Lise Meitner, Otto Frisch), akik elméletileg bebizonyították, hogy lehetséges az urán maghasadásának mesterséges előidézése, melynek során óriási energia keletkezik.

A ’30-as években a Szovjetunióban, Leningrádban, Moszkvában, Harkovban is zajlottak atomfizikai kutatások, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája koordinálásban. A kutatásokat Sz. Vavilov akadémikus irányította. Azonban a szovjet akadémikus körökben ekkor még az a nézet volt uralkodó, miszerint az atomenergia felhasználása legfeljebb csak a távoli jövőben lehetséges. Például, A. Ioffe akadémikus szerint az atomenergia felhasználása nem lehetséges további fundamentális kutatások lefolytatása nélkül. P. Kapica akadémikus úgy vélte, hogy az atomenergia felhasználására még hosszú ideig nem kerülhet sor.

Fordulat még akkor sem következett be, amikor V. Vernadszkij akadémikus (filozófus) 1940-ben rábukkant egy cikkre a New York Timesban. A cikk szerint minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy fel lehet használni az uránt egy nagyerejű bomba megalkotására, s már csak a technikai részletek kidolgozása van hátra. Vernadszkij tájékoztatta a cikkről V. Hlopin és A. Ferszman akadémikusokat, majd együtt fordultak a Szovjetunió Tudományos Akadémiájához, sürgetve az atomenergia „praktikus felhasználásra” vonatkozó kutatásokat.

A vezető akadémikusok, a legnagyobb tudományos tekintélyek azonban lehúzták a javaslatot. A. Ioffe bírálatában azt írta, Vernadszkijék beadványa „dilettáns munka”, tele hibával és megalapozatlan elvárásokkal. Sz. Vavilov úgy vélte, semmi szükség egy külön urán-kutatócsoport felállítására, mivel a fennálló akadémiai struktúra minden szükséges kutatást lefed.

Így aztán a vezető akadémikusok átmenetileg sikeresen megfúrták kollégáik ambícióit. Mint Artyomov is írja, az akadémikusokat elsősorban a tudományos féltékenység vezérelhette, amikor megpróbálták ellehetleníteni kollégáik munkáját.

Fordulat csak 1942-től következett be. Ekkor G. Florov és I. Kurcsatov fizikusok, megkerülve az akadémiai elöljárókat, levelekkel kezdték bombázni a szovjet politikai vezetést, magát Sztálint is, azzal a kéréssel, hogy azonnal indítsanak be a Szovjetunióban atomprogramot. Florov már 1941-ben egy kazanyi konferencián elmondott előadásában fontosnak tartotta az atomprojekt beindítását, azonban Ioffe és Kapica azonban ekkor még sikeresen „vágtak alá” Florovnak és Kurcsatovnak.

A szovjet politikai vezetés csak azt követően tartotta fontosnak foglalkozni az atomenergiával, miután Moszkva 1941 őszén hírszerzési információkat kapott arról, hogy a brit kormányzatot értesítették, lehetséges az atombomba előállítása. Az NKVD ekkor azt javasolta Sztálinnak, „neves tudósokból” hozzanak létre egy tudományos bizottságot, mely az atombomba előállításával foglalkozik.

1942 tavaszán már Németországban is előrehaladott kutatások folytak az atombomba előállítására vonatkozóan, Sztálin csak ezt követően, áprilisban hagyta jóvá elvben az atomprojekt beindítását a Szovjetunióban. Az Állami Védelmi Bizottság hivatalosan 1942. szeptember 28-án indította be az atomprogramot.

A Szovjetunió Tudományos Akadémiája 2. Számú Laboratóriuma foglalkozott az atombomba előállításával. Ez a műhely, bár nevében akadémiai szerv volt, valójában közvetlenül a kormánynak volt alárendelve. Az intézetet Igor Kurcsatov vezette, de munkát kapott benne Hlopin és Florov is. A Szovjetuniónak végül 1949-re sikerült megalkotnia a saját atombombáját.

(Je. Ty. Artyomov: U isztokov szovjetszkogo atomnogo projekta: akagyemicseszkije inyiciativi // Uralszkij Isztoricseszkij Vesztnyik 2013/4 (41))