Még 2005-ben a Russzkij Newsweek című lap 16. számában jelent meg egy érdekes interjú a minap elhunyt Wojciech Jaruzelsi tábornokkal, a kommunista Lengyelország utolsó vezetőjével (1981 és 1989 között a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára, 1989 és 1990 között Lengyelország elnöke).

Az interjút teljes egészében közöljük.

 

Wojciech Jaruzelski (1923). Nemesi származású. Lengyelország negyedik felosztása után, melyet a hitlerista Németország és a sztálini Szovjetunió hajtott végre, az Altajba deportálták. Ezután szovjet katonai iskolában tanult, a második világháborúban a Lengyel Hadsereg kötelékében Észak-Németországig jutott. 1956-tól generális, 1968-tól Lengyelország védelmi minisztere. A Szolidaritás szakszervezet legnagyobb befolyása idején, 1981. december 13-án Jaruzelski – mint a hadsereg, a párt, a kormány feje – hadiállapotot vezetett be Lengyelországban (1983-ban oldották fel). 1990-ben lemondott, Kelet-Európa első szabad elnökválasztásán Lengyelország elnöke a Szolidaritás vezetője, Lech Walesa lett.

Jaruzelskinek a titkárnője is beszél oroszul. Maga a genarális (őt csak így nevezik, és ez is a legpontosabb) az egész interjú alatt oroszul beszélt és egyetlen hibát sem vétett, a különösen színes kifejezéseket is akcentus nélkül ejtette ki. A volt szocialista tábor Gorbacsov után legismertebb vezetőjének egy kétszobás irodája van a lengyel hadsereg Topográfiai intézetében. Az épület folyosóin lovagi kellékek – a generális szívesen fényképezkedett hátterükben. Wojciech Jaruzelsi személyes meghívót kapott Moszkvába a Győzelem napjának 60. évfordulójára. A tiltakozások ellenére a jelenlegi elnök, Aleksander Kwasniewski is Moszkvába repül, és a saját gépén viszi magával Jaruzelskit, ami nagyon nem tetszik a lengyel jobboldalnak.

 

Generális úr, szellemi eszmélése a második világháború idejére és az azt követő évekre esik. Hogyan emlékszik vissza a háború első napjára, 1939. szeptember 1-jére, amikor Németország megtámadta Lengyelországot?

Varsóban tanultam, de akkor még tartott a nyári szünet, a birtokainkon voltam, Belosztok környékén. Biztosak voltunk benne, hogy szövetségeseink, Anglia és Franciaország harcba szállnak Lengyelországért, és a lengyel hadsereg is erős, gyorsan legyőzzük Németországot. De már az első napokban világossá vált: Lengyelországra katasztrófa vár. A családunk keletre menekült, ám keleten már támadni kezdett a Vörös Hadsereg, és akkor Litvániába menekültünk. A németekre és az oroszokra egyaránt ellenségként tekintettünk, a független és semleges Litvániában pedig apánk rokonainál akartunk letelepedni.

Ám oda is megérkezett a Vörös Hadsereg, Litvániában csak egy évig maradtak.

Nem, valamivel többet. Amikor Litvániát a Szovjetunióhoz csatolták, kezdetben nem bántottak minket. A „nem kívánatos elemeket” csak ’41 nyarán szállították az ország belső területeire. A családunkat szétválasztották: apámat egy táborba vitték a Krasznojarszki területre, a hetedik számú lágerbe, mi pedig az Altaji területre kerültünk „speciális áttelepülőként.”

„Speciális áttelepülő” – miféle élet ez?

Favágóként dolgoztam. Ugyanolyan élelmiszercsomagot kaptam, mint az oroszok, akik ott dolgoztak, akiknek az Altaj a szülőföldjük volt. Mindannyiunknak nehéz volt. Ettől kezdve kezdett megváltozni az oroszokhoz való viszonyom.

Favágás közben romlott el a szeme.

Igen, az erős napsütés, a fehér hó miatt, a szemem gyenge volt, kiégett. Próbáltam tanulni, egy saját készítésű tűzhely mellett olvastam. Aztán Sztálin megállapodást kötött a londoni emigráns lengyel kormánnyal, a helyzetünk megváltozott. Apámat kiengedték a táborból, a családunk Bijszkben egyesült. Apám a táborból megrendült emberként jött ki, olyan volt mint egy csontváz, nem sokáig élt, ’42-ben Bijszkben temettük el.

Körülbelül akkor kezdődött a Szovjetunión belül a londoni kormány főségét elismerő lengyel hadsereg szervezése Anders generális parancsnoksága alatt.

Igen, a korombeli fiatalok mind be akartak kerülni. De a tajgából nehéz volt kijutni, a hadsereg szervezése hamar befejeződött, nekem pedig nem volt katonai képesítésem.

Tehát Keleten maradt, nem ment Nyugatra, és ez meghatározta a sorsát.

Sokan nem kerültek be Anders hadseregébe. Ám a Szovjetunióban egy másik lengyel hadsereget is elkezdtek szervezni – és ez lehetőség volt arra, hogy fegyverrel a kezünkben szabadítsuk fel hazánkat. Beiratkoztam a rjazanyi, Vorosilov nevét viselő katonai iskolába. Ott először egy lengyel ezred volt, aztán több is lett. Úgy gondoltuk, Rjazanyon át vezet haza az út.

A lengyel tisztek katyni kivégzéséről tudtak?

A katonai iskolában voltam, amikor kinyomtatták a TASSZ közleményét: úgymond, német provokáció, a fasiszták azt híresztelik, hogy a szovjet hatóságok lengyeleket lőttek agyon, de ez hazugság, ezt a németek csinálták. Ott volt Burgyenko akadémikus vizsgálóbizottsága, ami megerősítette: igen, a németek voltak a tettesek. Minden lengyel csapattestből kijelöltek egy küldöttet, Katynba vitték őket, és ők is teljes meggyőződéssel állították: a németek lőtték agyon a mieinket.

Mikor jelentek meg az első kétségek?

A legelsők még akkor, amikor a szovjet főügyész, Rugyenko a nürnbergi per során felemlegette Katynt, aztán, amikor a bizonyítékokkal kellett volna előállni, a kérdést levette a napirendről. Nyugaton is sokat írtak arról, hogy Katyn a szovjetek műve, és Lengyelországban tudtak erről. Katyn kapcsán magyarázatért fordultam többször is Grecsko marsallhoz, és mindig ugyanazt a választ kaptam: ez imperialista propaganda. Mit lehetett csinálni azon körülmények között? Az egyetlen, amit el tudtam érni, hogy a ’70-es évektől megengedték nekünk, hogy koszorúzzunk Katynnál. Csak Gorbacsov adta át nekem a dokumentumokat a kivégzésről.

„Azon körülmények”, az úgynevezett korlátozott szuverenitás. Mennyire volt világos a háború végén, hogy a németektől való felszabadulás együtt jár a Szovjetuniótól való függéssel?

Európa megosztottsága természetesen látható volt, erről döntöttek a jaltai konferencián. Lengyelország a szovjet érdekszférába került. De én fiatal hadnagy voltam, inkább arra gondoltunk, hogy Lengyelország mégiscsak van, nem arra, hogy milyen lesz. Hiszen mégiscsak újjáalakult a lengyel államiság, lengyel egyház, iskolák, színházak – a háború után folyamatosan nyíltak az új színházak! És a lengyel film! Az első egy-két évben úgy tűnt, lesz sajátos lengyel út.

Ám aztán a korlátozott szuverenitást Moszkva még inkább korlátozta. Rokosszovszkijt nevezték ki hadügyminiszternek. Volt egy tréfa akkoriban. „Sztálin mondja Rokosszovszkijnak: könnyebb téged egyedül lengyel egyenruhába bújtatni, mint az egész lengyel hadsereget szovjet mundérba.”

Igen? Soha nem hallottam ezt. Rokosszovszkij kinevezése – nehéz kérdés. Lengyel származása közismert volt, én például ismertem a nővérét, ő egész életében Varsóban élt. Rokosszovszkij a lengyelországi szovjet csapatok éléről lett miniszter, és sok posztra szovjet generálisokat nevezett ki, akik nem ismerték a nyelvünket, országunkat. Már kezdődött a hidegháború, és Lengyelország a Kelet és Nyugat szembenállásának részévé vált. A lengyel hadsereg Rokosszovszkij alatt persze erősebb lett, de nagyon nagy lett, és a nagy hadsereg fenntartása kolosszális erőforrásokat igényelt az országtól.

Az ön számára ez nem drámai ellentmondás? Ön nemesi származású, vallásos nevelést kapott, a magántulajdon tiszteletére tanították, aztán elvesztette a hazáját, deportálták, meghalt az apja, a front, hazája felszabadulása, új remények és aztán megint...

Tudja, a nővérem a megőrizte azokat a leveleket, melyeket én küldtem anyámnak és neki, amikor én már Lengyelországban voltam, de ők még nem települtek át. ’45 júniusában azt írtam szeretteimnek: „Sok minden amit látok, érthetetlen számomra.” Értsd, nem tetszett, de tudtam, hogy a levelet olvasni fogja a cenzúra. És tovább: „De annak a Lengyelországnak kell szolgálni, ami van.”

De egy dolog megérteni az akkori Lengyelország reális esélyeit, más kérdés, megbékülni vele.

Azt hiszi, a háború előtti Lengyelország ideális volt? A falu félfeudális volt. Apámnak a parasztok, amikor közeledtek hozzá, megcsókolták a kezét, énelőttem, egy fiú előtt, levették a sapkájukat és földig hajoltak. A Nyugat is más volt, mint ma: ellentmondásos, a gyarmatok a felszabadulásukért küzdöttek, erős kommunista párt volt Olaszországban, Franciaországban. Nem volt egyértelmű, hogy a szocialista országok rossz helyzetben vannak. Aztán, ’56-ban a helyzet komolyan megváltozott nálunk.

’56-ban a poznani diákok és munkások felkelése a szovjet és kommunista uralom ellen.

Hála Istennek, nem folyt vér, ám a sztálinista vezetést leváltották, rehabilitálták az üldözötteket és Wladyslaw Gomulka került Lengyelország élére. Ő korábban börtönben ült. Rokosszovszkijt és a szovjet generálisokat eltávolították Lengyelországból, gazdasági reformok kezdődtek.

Ön szerint attól kezdve Lengyelország megnövelte korlátozott szuverenitását?

Lengyelország és Magyarország. Gomulka és Kádár egy vonalat vitt. Megértették, hogy országaink kiválása a szovjet blokkból jugoszláv mintára nem járható út, hiszen határosak voltunk a Szovjetunióval, stratégiailag hozzá kötődtünk. A szemeink előtt volt az ’56-os Magyarország elrettentő leckéje – tényleges polgárháború Budapesten. Tehát kalandok nélkül, a reális lehetőségekből kiindulva kellett a szuverenitást szélesíteni.

Aztán jött ’68. Ön akkor már védelmi miniszter volt. A lengyel hadsereg a Szovjetunió más szövetségeseivel együtt megszállta Csehszlovákiát. A „prágai tavasz” a realitásokat meghaladó kaland volt?

Gomulka az NDK-s Ulbrichttal együtt a csapatbevonás legelszántabb támogatói voltak. Még bátorították is Brezsnyevet. Az akkori idők logikája: Csehszlovákia ki akar lépni a Varsói Szerződésből. Már leváltották a védelmi minisztert, a vezérkari főnököt, akik még a háború előtt a csehszlovák hadseregben szolgáltak. De természetesen akkor óriási hiba történt. Havel varsói látogatásakor bocsánatot kértem Csehszlovákiától, népétől, elnökétől a betörés miatt. ’68-ban egyszerűen hamis információk voltak, a Varsói Szerződés stábjából  titkos fegyverraktárokról jelentettek, valójában nem voltak ilyenek Csehszlovákiában. Emlékszem, a ’81-es válság idején felhívott Brezsnyev, káromkodott és azt mondta: miért nem „találunk” néhány, a Szolidaritáshoz kötődő titkos fegyverraktárat? Azt gondoltam, ezt már hallottam valahol.

Volt még egy történelmi esemény, amely hozzájárult a szocializmus megdöntéséhez – a lengyel pápa megválasztása. Megválasztása váratlan volt a lengyel vezetés számára?

Teljes mértékben. A Politbüró rendkívüli ülését is összehívtuk. Megértettük, hogy ez megnehezíti az egyház és az állam viszonyát. Elképzeltük, milyen negatívan viszonyulnak ehhez Moszkvában. Ugyanakkor büszkeséget éreztünk Lengyelország iránt. Örömmel vettük Lengyelország megnövekedett súlyát, s erről közleményt is kiadtunk. A pápa hivatalos beiktatására elutazott az államfő is.

Három évvel később, ’81 decemberében, hadiállapotot vezet be Lengyelországban. Mondja, mennyire volt reális akkor a szovjet csapatok bevonása?

Miért kellett volna bevonni őket? Úgyis ott voltak. ’81 tavaszától a szovjet csapatokat megerősítették. Senki nem vádolta azzal a Szovjetuniót, hogy katonai intervenciót akar, ez Moszkva számára is a legrosszabb megoldás lett volna. Nyomást gyakoroltak ránk, azzal fenyegettek, hogy leállítják az olajszállítmányokat. Még az egyház is olyan felhívást tett közzé, hogy Lengyelország testvérháború küszöbén áll, a Szolidaritás pedig december 17-re tömegtüntetést hívott össze, azt hitték, könnyen átvehetik a hatalmat. Ha lefegyvereztem volna a hadsereget és a rendőrséget, káosz és anarchia lett volna. Azt hiszem, akkor a szovjet csapatok elfoglalták volna azt a kommunikációt, ami az NDK-ban lévő csapatokkal biztosította az összeköttetést.

A hadiállapotot csak ’83-ban szüntette meg, a pápa lengyelországi látogatásakor.

A pápa júniusban látogatott hozzánk, de tudtuk, hogy júliusban megszüntetjük a hadiállapotot. Én akkor a pápával kétszer is elbeszélgettem, főleg a látogatása végén, Krakkóban. A pápa azt mondta, a szocializmus realitás és ő is támogatja a szociális igazságosságot. Felhívta a Nyugatot, hogy szüntesse meg a Lengyelország elleni szankciókat. A következő találkozásaink alkalmával Gorbacsovról kérdezett engem, kitart-e? Gorbacsovnak meg én beszéltem a pápáról. Azt hiszem, abban, hogy első ízben a pápa és a szovjet főtitkár találkoztak, én is játszottam némi szerepet.

Az ön élettörténete – paradoxok és ellentmondások sorozata. Természetesen, nagyon gazdag, de ellentmondásos.

A XX. század így rendelkezett velünk. Valóban, akár Anders hadseregébe is kerülhettem volna. Lehet, meghaltam volna Olaszországban, a Monte-Cassinónál vívott harcokban, vagy visszatértem volna Lengyelországba, ahol agyonlőttek volna 1949-ben vagy ’50-ben. Katolikus iskolában tanultam, tagja voltam egy vallásos ifjúsági szervezetnek, aztán a kommunista párt első titkára lettem. A szocialista és komszomolista Jozef Glemp meg a lengyel egyház vezetője lett. Sok lengyel ellentmondás van. Ami rossz volt, azért nem győzök elnézést kérni. De jó is volt. Az elkerülhetetlen meg elkerülhetetlen volt. 

 

Cimkék: Wojciech Jaruzelski, Lengyelország, 1981, Németország, Vörös Hadsereg, Litvánia, Altaj, oroszok, Anders, Szovjetunió, németek, Katyn, Gorbacsov, Moszkva, Sztálin, lengyel hadsereg, Rokosszovszkij, Varsó, Gomulka, Csehszlovákia, NDK, pápa,

Országok: Litvánia Oroszország