A Szovjetunió gárdahadseregei

A Waffen SS és a Vörös Gárdahadseregek összehasonlításához nélkülözhetetlenek egyes adatok, melyek a Magyarországon csak hiányosan vagy sehogy sem fellelhető szakirodalom okán nehezen hozzáférhetőek. A Vörös Hadseregről magyar nyelven mind a mai napig csak egy átfogó mű, Gosztonyi Péter munkája látott napvilágot, míg a Waffen SS történetét, leszámítva a téma sokszínűségét jellemző - Guido Knopp találó kifejezésével élve -„aluljáró-irodalmat”, egy mű sem kísérelte meg bemutatni. Így a szovjet gárdahadseregek történetének megismeréséhez elsősorban a volt parancsnokok (Batov: Égő földek lángoló folyók, Jeremenko: Sztálingrád, Grecsko: Harc a Kaukázusért.; A Kárpátokon át.; Rotmisztrov: Az idő és a harckocsik, Gorbatov: Évek és háborúk, Moszkalenko: A délnyugati irányban, Jakubovszkij: Égő föld, és mindenek előtt Csujkov: Az évszázad ütközete, A harmadik birodalom bukása) visszaemlékezéseire kell építenünk, míg a harcoló SS alakulatok tetteinek feltárásához a tengernyi, második világháborúval foglalkozó szakirodalom mélyéről kell kiásni az elsődleges információkat. Sokkal jobb a helyzet az orosz illetve az angol nyelvű szakirodalmat illetően (néhány a legutóbbi évek munkáiból: Walter S. Dunn: Hitler's Nemesis: The Red Army, 1930-45, Stackpole Military History Series; Catherine Merridale: Ivan's War: Life and Death in the Red Army, 1939-1945; Boris Gorbachevsky, Stuart Britton, David M. Glantz: Through the Maelstrom: A Red Army Soldier's War on the Eastern Front, 1942-1945), de az átfogó munkák itt is sok esetben hiányoznak vagy mára már elavultak. 

A 8. gárdahadsereg katonái ünneplik Berlin elestét                                 A 9. hadsereg gárdistája a felszabadított mauthauseni koncentrációs tábor bejárata előtt

A Vörös Hadsereg már a polgárháború idején rendelkezett elit alakulatokkal, gondoljunk csak Bugyonnijra, az első lovashadsereg parancsnokára. Azonban utóbbiakat ekkor még nem tűntették ki a gárdajelvénnyel. A gárdahadseregek közvetlenebb és jobban megfogható elődje a cári gárda volt, mely az uralkodó személyes védelmét látta el. A porosz mintára alapított Leib Guard (Лейб-гвардия) Nagy Péter találmánya volt az 1690-es években. Az első világháború előtt komoly átszervezéseket hajtottak végre a gárdán belül, és az alakulatok a fronton is megjelentek. A cári birodalom elit alakulatait egyenruhájuk is megkülönböztette a reguláris csaptoktól Az utolsó, 1914-es felosztás szerint a következőképpen alakult az egységek szerkezete és elnevezése:

Az első és a második gárda gyalogoshadosztály illetve az első és a második gárda lovashadosztály főhadiszállása Pétervár, a Fontanka volt. A 3. gárda gyalogoshadosztály a varsói katonai körzet, azon belül a 23. hadsereg törzséhez tartozott, szálláshelye és vezérkari állomása Varsó volt.

A Preobrazsenszkij regiment harcai Párizs alatt 1814-ben                         A fiatal Muszorgszkij az ezred kadétjaként 

Bár szigorún véve minden oroszok cárja egyben a gárda (~ testőrség) parancsnokaként is szolgált, így csak a dinasztia tagjai viselhették a gárda ezredese fokozatot; valójában gyakorló, hivatásos katonák is betölthették ezt a funkciót, még ha hivatalosan nem is nevezték így őket. A „régi” gárdaalakulatok többsége 1917 folyamán, a Kerenszkij-offenzíva kifulladása után feloszlott, a néhány talpon maradt ezred a rákövetkező, 1918-as évben tette le a fegyvert. Az arcvonalról hazatérő Volinszkij gárda kulcsszerepet játszott a polgári forradalomban. A februári forradalom nyomán létrejött Ideiglenes Kormány által életre hívott népi milíciák (народная милиция), önvédelmi csoportok (отряды самообороны) illetve a munkástanácsok szervezete osztagok (отряды самообороны) többsége később beolvadt a vörös gárdák rendszerébe.

1917 márciusában alakították meg az első vörös gárdákat (Красная Гвардия) mint a formálódó bolsevik hatalom leendő fegyveres támaszait.  Alapításuknál a helyi üzemi és gyári bizottságok bábáskodtak illetve a bolsevik párt sejtjei (a kettő sokszor megegyezett egymással). A petrográdi Vörös Gárda 30 ezer fősre duzzadt 1917 vége felé közeledve, míg a az októberi forradalom idején a vörös gárdák összlétszáma már elérte a 200 ezer főt is. A Vörös Hadsereg (1918. január 28.) létrejöttéig félkatonai szervezetként rendfenntartói munkákat láttak el, és részt vettek a cári hadsereg több alakulatának lefegyverzésében. A kifejezést először Lenin használta, de a vörös gárdisták már 1918-1919 folyamán betagozódtak a Vörös Hadsereg egységei közé, és fokozatosan elveszítették addigi különállásukat.   

A szovjet gárdahadseregek reneszánsza ellenben a második világháború idejére esett, ekkor is, leginkább a sztálingrádi fordulat (Csujkov és a 62. hadsereg!) után vittek meghatározó szerepet a hadműveletekben. Állományukat tekintve vegyesek voltak, kiválóságukat más harcokban, tehát előzőleg bizonyították. Sosem gárdahadseregként kerültek felállításra, azaz egy szovjet hadsereg csak érdemei elismeréseként kaphatta meg a gárdajelvényt és zászlót. Ez persze magasabb ellátást és presztízst jelentett, azaz, ezentúl nem ők harcoltak az első vonalban, de kritikus helyzetben mindig őket vetették be a front bármely szakaszán.  Ezzel együtt egy gárdahadsereg-parancsnok viszonylagos önállóságot élvezett a front törzsén belül, azaz sokkal inkább függött a vezérkartól, mint a front parancsnokától. Erre jó példa Csujkov esete, aki 1944-től 8. gárdahadseregével a Zsukov vezette harmadik belorusz front állományába tartozott mégis lehetőségei szerint szabadon mozgatta csapatait és önálló döntéseket hozott (Ahogy tette ezt a sztálingrádi ütközetben, ahol szintén külön állt a doni valamint a sztyeppei front, melyek bekerítették Paulus csapatait és a várost védő 62. hadsereg - későbbi 8. gárdahadsereg.), kiváltva ezzel Zsukov haragját és haláláig tartó ellenszenvét. Más részről az első gárdahadsereg parancsnokaként Grecsko is, ha tehette, operatív elképzeléseit valósította meg és kevéssé működött együtt Konyev első ukrán frontjával.

A 62. hadsereg (későbbi 8. gárdahadsereg) harcai Sztálingrád romjai alatt           Csujkov a 62-esek parancsnoki harcálláspontján 

1941. szeptember 18-án a 100.; a 127.; a 153. és a 161. lövészhadosztályokat 1-4. gárda lövészhadosztályokká nevezték át a honvédelmi népbiztos döntése értelmében. A vörös gárdák újbóli felállítása megfelelt a szovjet vezetés azon törekvésének, hogy a múlt dicső katonai tetteit felidézve buzdítsa a honvédeket a szülőföldjüket védő háború vívására. A júniusi német támadás után augusztus végén, szeptember elején kísérleték meg először stabilizálni a frontot – kevés sikerrel, így végül Kijevet is fel kellett adniuk. Erre később Zsukov a következőképpen emlékezett vissza:

„- No és Kijev? – szegezte nekem az újabb kérdést Sztálin.

 Megértettem, hogy ez a két szó: »feladni Kijevet«, mit jelent a szovjet emberek, és természetesen Sztálin számára. De nem engedhettem az érzelmeknek, és mint a vezérkar főnöke, köteles voltam a vezérkar álláspontja, és az én véleményem szerint az adott helyzetben egyetlen lehetséges és helyes hadászati megoldást javasolni.

-          Kijevet fel kell adni – mondtam határozottan.”  

Az újonnan alapított kitűntetések és érmek mind a honvédő háború fensőbbségét hivatottak hirdetni. Az újonnan születő szovjet militáris kozmológiába több, egykori cári tábornok, admirális is bekerült, akik hasonlóan a náci támadással szembeszálló egyszerű vöröskatonákhoz, a szülőföldjüket, Oroszország-anyácskát védték a betolakodóktól – igaz, egy teljesen más ideológia és rendszer nevében. Kutuzovról, Szuvorovról, Hmelnyickijról, Usakovról valamint Nakimovról érmeket és érdemrendeket neveztek el. Mind többen kapták, kaphatták meg a Vörös Csillag, a Vörös Zászló és az újonnan alapított Honvédő Háború érdemrendeket is. A gárda jelvény és zászló megítélése a Vörös hadsereg keretein belül meglehetősen tág keretek között zajlott – elnyerhették egész hadseregek (mint a Sztálingrádot védő 62-esek), de kisebb zászlóaljakat is kitüntethettek vele. Kivételt képeztek az alól a katyusák, azaz a rakéta-sorozatvetők, mivel utóbbiakat gárda aknavető ezredekként vették nyilvántartásba, így különböztetve meg őket a többi, „hagyományos” tüzér alakulattól. Szintén gárda elnevezéssel illették a tíz deszantos hadosztályt, melyeket elsősorban rohamosztagként, és nem ejtőernyős elitalakulatként vetettek be a háború folyamán. A korábbi, reguláris hadseregek miután zubbonyukra tűzhették a gárdajelvényt, új számot kaptak (l.: 62. hadsereg → 8. gárdahadsereg, 1943. április 8.). Ha állományuk jelentős része elesett a súlyos harcokban, a létszámot fel is tölthették más egységek veteránjaival. Az előzőleg viselt számot pedig sok esetben, más, újonnan felállított hadsereg kapta meg. Külön kasztot képeztek a tankhadseregek, melyeket ebben az időben (részben német minta alapján) önálló (a gyalogságtól leválasztott) harci alakulatként állítottak fel, így őrizve meg mozgékonyságukat a hadszíntéren. Amennyiben egy közülük gárda rangot vívott ki magának, minden esetben megtartotta korábbi számát (l.: 1. tankhadsereg → 1. tank gárdahadsereg).

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gárdahadseregek nem minden esetben bírtak nagyobb harcértékkel a reguláris csapatoknál, ezért a kitüntetés inkább egy komolyabb harctéri hőstett elismerésének volt betudható. A tankhadseregek ellátása a hagyományos alakulatok esetében is jobb volt a Vörös Hadsereg átlagánál, nem beszélve a légierőről. A gárda lövészhadosztályok némileg jobb ellátást és felszerelést kaptak, illetve az arra érdemes tiszthelyettesek maguk választhatták meg gárdaalakulatukat. A szovjet gárda lövészhadosztályok többsége 1941, 1942 folyamán, valamint 1943 elején kapta meg a kitüntetést, az utolsó lövész alakulat 1943 októberében érdemelte ki azt. Tank, tüzér és egyéb egységeket még néhány hónappal később is gárdává avathattak, de 1944 (az 1941-es határok elérése és átlépése) után már egy új alakulat sem büszkélkedhetett vele. A lövészezredek 20 százaléka, míg a tank és egyéb motoros alakulatok 30 százaléka vált gárdává a háború évei során. Miként a fentiekben már utaltunk rá, az ejtőernyős-deszantos, tüzér, műszaki, légi és egyéb alakulatok meglehetősen kötetlen, szabad normák alapján öltözhettek gárdává. Minden gárdaalakulat katonája a gárdista megnevezést viselte, melyet akkor is megtartott, ha egy másik, nem gárda rangú egységhez került. A nagyobb gárdák, így a címet viselő hadseregek nem csak gárdaegységekből álltak, de felépítésük során ügyeltek arra, hogy elsősorban ezekből alakítsák ki a sereg törzsét. A kiválóságot hirdető gárdajelvényt nem csak egy formában ítélték oda, hiszen létezett kiváló lövész, tüzér, felderítő, de szakács kitüntetés is. Az adott egység több esetben az elfoglalt/felszabadított város nevét vette fel gárdává alakulása alkalmával, így történt a 115. „Krasznográd” harckocsivadász gárdaezred esetében is. Mindkét lovashadsereg elnyerte a gárda rangot.

A gárdajelvényt el is lehetett veszteni. Erre okot adhatott a harctéri magatartás, megfutamodás az ellenség elől de adott esetben az egység tisztjeinek hadbírósági ügye, vagy ha az alakulatot egyszerűen feloszlatták, átnevezték. Minden más esetben megtarthatták és meg is tartották az elnevezést és a vele járó attribútumokat.

Az alábbi táblázatok a legfontosabb gárdahadseregek történetét mutatják be.

Az alábbi ábrán a hidegháború korában Európában állomásozó szovjet gárda és tank gárdahadseregek elhelyezkedése látható 

A legjelentősebb gárdahadsereg-parancsnokok rövid életrajza

(Forrás: SZTE online hadtörténeti gyűjtemény)

Batov, Pavel Ivanovics. (1897-1985) Szovjet hadseregtábornok (1955). Harcolt a spanyolországi polgárháborúban. 1939-ben Lengyelország ellen, 1940-ben Finnországban vezetett lövészhadtestet. 1941-ben a 3. hadsereg parancsnoka lett. 1942-tõl a háború végéig a 65. hadsereg vezetője volt. Harcolt Sztálingrádnál és a kurszki csatában, majd Rokosszovszkij parancsnoksága alatt szolgált egészen 1945-ig. A háborút követően több katonai körzet, majd a déli hadseregcsoport parancsnoka. 1962 és 1965 között a Varsói Szerződés tagállamainak egyesített haderejének törzsfőnöke volt.

Jeremenko (~ Jerjomenko), Andrej Ivanovics. (1892-1970) Szovjet tábornok, a háború után (1950) marsall. Az első világháborúban a cári hadsereg közkatonája, a polgárháborúban a Vörös Hadsereg tisztje. 1939-ben részt vett Lengyelország megszállásában. 1940-ben a Távol-Keleten volt hadseregparancsnok, de a németek támadása után a brjanszki front parancsnoka lett. 1941 októberében megsebesült, egy évi lábadozás után a sztálingrádi front parancsnoka lett, ő kerítette be a 6. német hadsereget a városban, de Sztálin utasítására a babérokat Rokosszovszkij aratta le, Jerjomenko csapatait a Manstein vezette ellentámadás elhárítására rendelték. 1943-ban a kalinyini front parancsnoka, 1944-ben a tengermelléki front vezetőjeként a Krím felszabadítója, majd áprilistól 1945 márciusáig Popov utódaként a második balti front parancsnoka. A háború végén a negyedik ukrán front vezetője, az ő csapatai szabadították fel Prágát. 1945-től több katonai körzet parancsnoka, majd a védelmi minisztérium munkatársa.

Grecsko, Andrej Andrejevics. (1903-1976) Szovjet tábornok, a háború után (1955) marsall. A második világháború során hadseregparancsnok. Harcolt a Kaukázusban, majd a 4. Ukrán Front alárendeltségében az 1. Gárdahadsereg parancsnoka. Csapataival átkelt a Kárpátok hegyláncain, és javarészt az egykori Csehszlovákia területén küzdött a németekkel. 1953-tól 1957-ig a Németországban állomásozó szovjet megszálló erők parancsnoka. 1960-tól a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek parancsnoka, majd 1967-tõl haláláig honvédelmi miniszter. Főszerkesztője a 12 kötetes „hivatalos” világháború-történetnek.

Rotmisztrov, Pavel Alekszejevics. (1901-1982) Szovjet harckocsizó tábornok, 1962-tõl marsall. 1919-tõl harcolt a Vörös Hadseregben, kezdetben közkatonaként, később tüzérként. A szovjet-finn háborúban már tankokat irányított. Részt vett Moszkva védelmében, majd a sztálingrádi csatában, ahol visszaverte Manstein ellentámadását. A kurszki ütközetben az 5. harckocsihadtestet vezette, nagy szerepe volt a győzelemben. 1944 augusztusában a páncéloserők helyettes parancsnoka lett. 1964 és 1968 között honvédelmi miniszterhelyettes volt. A harctéren mutatott kiváló teljesítménye mellett tudományos munkássága is kiemelkedő volt, elnyerte a hadtudományok doktora címet is. Sokan az „orosz Guderian”-ként emlegetik.

Gorbatov, Alekszandr Vasziljevics. (1891-1973) Szovjet tábornok. 1912-ben sorozták be a cári hadseregbe, az első világháború végén altiszt volt. 1919-tõl párttag, a Vörös Hadsereg katonája, lovasparancsnok. Az 1937-es tisztogatások során letartóztatták, 15+5 éves kényszermunkára ítélték. 1941-ben szabadlábra helyezték, ezután hadosztályparancsnok, 1942-tõl hadseregparancsnok-helyettes, 1943-tól a 3. hadsereg parancsnoka. Részt vett Berlin ostromában, egy ideig Berlin városparancsnoka, majd körzetparancsnok a megszállt Németországban. A háború után különböző egységek vezetõje, később katonai körzetparancsnok.

Moszkalenko, Kirill Szemjonovics. (1902-1998) Szovjet tábornok, 1955-től marsall. 1922-től szolgál a Vörös Hadseregben mint tüzérüteg-, osztály-, ezredparancsnok, illetve gépesített dandár tüzérparancsnok. A Dzserzsinszkij Akadémia után kerül az 51. lövészhadosztályhoz, ennek tüzérparancsnoka a finn-szovjet téli háborúban. A Szovjetunió elleni támadás idején az 1. gépesített páncéltörő tüzérdandár parancsnoka. A 15. lövészhadosztály, majd a 6. lovas-gépesített csoport parancsnokaként részt vesz a Délnyugati Front rovnói, kijevi, csernyigovi védelmi, illetve moszkvai támadó hadműveletében. 1941 végétől a 6. hadsereg parancsnokhelyettese. 1942. márciustól a 38., az 1. harckocsi-, az 1. gárda-, illetve a 40. hadsereg parancsnoka, 1943. októbertől a II. világháború végéig ismét a 38. hadsereg parancsnoka, vezérezredes majd hadseregtábornok rendfokozatban. A 40. hadsereg élén fontos szerepe van a Voronyezsi Front 2. német és 2. magyar hadsereg ellen indított osztrogozsszk-rosszosi, voronyesz-kasztornojei és belgorod-harkovi hadműveletében. A 38. hadsereg élén részt vesz az 1. magyar hadsereget is érintő proszkurov-csernovici, lembergsan-domierzi, kárpátaljai hadműveletekben. Harcol továbbá a Felvidéken és Szlovákiában. A II. világháború után a moszkvai katonai körzet, majd a polgári légoltalom, később a hadászati rakétacsapatok parancsnoka, végül 1960-1962 között a honvédelmi miniszter helyettese.

Jakubovszkij, Ivan Ignyatevics. (1912-1976) Szovjet harckocsizó ezredes, a háború után (1967) marsall. A Vörös Hadsereg azon tisztjei közé tartozott, akik karrierjüket a második világháborúban alapozták meg. A 9. harckocsidandár parancsnokaként egységével Sztálingrádnál esett át a tűzkeresztségen. Ezután megfordult a kurszki csatában, majd végig harckocsizó egységeket irányított szovjet területeken és Lengyelországon át egészen Berlinig. A háború után 1957-tõl Németországban szolgált, mint a szovjet megszálló csapatok főparancsnok-helyettese, majd parancsnoka. 1967-tõl a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek főparancsnoka.

Csujkov, Vaszilij Ivanovics. (1900-1982) A Szovjetunió marsallja. A polgárháború kezdetén beállt a Vörös Hadseregbe. 1926-tól 1937-ig Csang Kaj-sek katonai tanácsadója. 1939-ben részt vett Lengyelország megszállásában, majd a szovjet-finn háborúban. 1941-42-ben a honvédelmi minisztériumban szolgált. 1942-43-ban a 62. hadsereg élén Sztálingrád védőjeként jelentős érdemeket szerzett. Ezután csapatait átszervezték, az immár 8. gárdahadseregnek nevezett alakulat parancsnoka maradt a háború végéig. Harcolt Ukrajnában és Lengyelországban is. Berlin ostromakor ő tárgyalt Hitler küldöttével, Krebs tábornokkal a békekötés feltételeiről. 1946-tól a németországi szovjet megszálló erők parancsnoka. 1955-ben marsallá nevezték ki. 1960-tól a szárazföldi erők főparancsnoka, a honvédelmi miniszter helyettese. A második világháborúról több könyvet is írt, munkáit a nyugati történészek is objektív, olvasmányos írásoknak tartják.