Mint történész, kissé távolról kezdeném. A kora újkori Európában két szélsőséges típusa volt az akkori idők parlamentjének, a lengyel szejm és az orosz zemszkij szobor. Mindkettő jelentősen eltért a nyugati típusú parlamenttől, amely – mint tudjuk – eredetileg királyi bíróságot jelentett a középkori Franciaországban. A magyar rendi képviseleti országgyűlések a lengyelhez álltak közelebb, nem véletlenül kapta a nevét a lengyel nemesi zendülés, a rokosz a magyar rákosi országgyűlésekről. Mégis a szejm híresült el a liberum vétó miatt – amelynek értelmében egyetlen nemes ellenszavazata is elegendő volt a határozatképtelenséghez – és vezetett a nemesi köztársaság anarchiájához, majd az államiság megszűnéséhez. Ezzel szemben az orosz zemszkij szobort a cár hívta össze, ő határozta meg a megtárgyalandó témákat, a meghívottak körét és nem ismerte az ellenszavazat intézményét. Csúfolták is emiatt a korabeli lengyel pánok az orosz bojárokat, akik viszont azzal vágtak vissza, hogy mit ér az ő nagy szabadságuk, ha ahány ember, annyi szabadság. És hát az is igaz, hogy a végén nem a lengyelek osztották fel Oroszországot, hanem az oroszok Lengyelországot (az osztrákokkal és poroszokkal karöltve).

Mindebből azt a csalóka retrospektív következtetést lehetne levonni, hogy történelmileg nézve az a parlament a hasznosabb, amelyben kevesebb a demokrácia. Nem gondolnám azonban, hogy utólag le kellene becsülnünk a rendi képviseleti országgyűlések szerepét, mert térségünkben ugyan csak a nemesség számára, de kétségkívül a modern országgyűlések előiskoláját jelentették, ahol megtanulhatták a diszkurzív vélemény nyilvánítás tudományát és megtapasztalhatták annak társadalmi erejét. A modern polgári jogállam ethosza valahol itt kezdi átlengeni a vélemény formáló elitet. Úgy is fogalmazhatnánk tehát, hogy a középkorban fokozatosan kifejlődő rendi-képviseleti intézmények elengedhetetlen és pótolhatatlan előzményei voltak az organikusan fejlődő jogállami parlamentnek.

Oroszország esetében másként fejlődtek az autokratikus hatalmat ellensúlyozni, korlátozni, perspektívájában pedig leváltani hivatott intézmények. A 20. század eleji parlamentarizmus erőtlenségének egyik legfőbb oka – a társadalmi okokon, a kapitalizálódás felemás, perifériális módján, a 3. rend tulajdonképpeni hiányán kívül – éppen a középkori, kora újkori előzmények hiánya. Hiba lenne ugyanakkor e tény jelentőségét abszolutizálni. A közösségiség eszménye és eszméje ugyanis túlélte a Kijevi Rusz és a Novgorodi Köztársaság korát és a vecse-remineszcenciák kritikus történelmi helyzetekben búvó patakként előtörtek (legyen elég itt csupán a 2. népfelkelésre és a 16. és 17. század közepi városi felkelésekre utalni). A zemszkij szobort szintén nem lehet egyszerűen csak a cár engedelmes hatalmi eszközeként látni és láttatni, hiszen akkor semmit nem értünk meg abból, hogy IV. Iván miért rettent meg úgy tőle, vagy, hogy Alekszej Mihajlovics miért nem hívta össze soha 1653 után. Ebben a gondolatmenetben érdemes elhelyezni a cári hatalom korlátozásának más „pszeudo-alkotmányos” kísérleteit is (mint pl. a lengyelekkel kötött 1610-es egyezményt vagy Anna Ivanovna eltépett „kondícióit”).

Mindezekből a történelmi példákból pedig az olvasható ki, hogy Oroszországban az önkényuralomnak nem eleve elrendeltetésszerűen csak a mindent elpusztító lázadás, a népakarat volt az alternatívája. Ha nem számolunk a kora középkortól fellelhető orosz közösségi élménnyel, úgy a szovjet korszakkal sem tudunk mit kezdeni. Jól tudjuk ugyanis, hogy az egyenlősítés, a kollektivizmus eszméje a szovjet ember számára nem egyszerűen lózung volt – persze, az is volt, még pedig alaposan manipulált lózung -, tehát a demokrácia iránti igény egészen sajátosan kapcsolódott össze a vezérkultusszal. Ebben az értelemben teljes a folyamatosság és folytonosság a cári Oroszország jó cár-hitével, illetve a hatalom és a nép természetes szövetségének szlavofil eszméjével.

Demokrácia és parlamentarizmus ugyanakkor egymást feltételező, egymással szorosan összefüggő, de nem okvetlenül egymástól elválaszthatatlan fogalmak.  Jó példa erre a két világháború közötti Horthy-Magyarország, amely többpárti parlamentáris rendszer volt, ám nélkülözte a demokráciát. A Kádár-rendszer idején viszont egypárti parlament működött, az 1968-as reformokkal kezdődően azonban jóval nagyobb demokratikus élettérrel.

A historikusok számára fontos történelmi analógiát mutat a mai neoliberális világválságból való néhány nemzeti kitörési kísérlet, amely azt példázza, hogy parlamentáris keretek között, szabad választások útján, jelentős társadalmi támogatottság mellett lehet ideig-óráig sikeres rendpárti, autoriter válságmenedzselést folytatni. A sajátos közép-kelet-európai fejlődés eredményeként a térség polgárai számára ugyanis a demokrácia nem öncél és hajlandóak annak korlátozását is akceptálni, amennyiben a „gondoskodó” állam receptet ígér a társadalmi bajok orvoslására.

Tehát a korlátozott parlamentarizmusnak is meglehet a maga társadalmi legitimációja. Feltéve, ha a társadalom – a szavazó polgárok – többsége egzisztenciálisan jobban jár vele. Ha azonban ez a feltétel tényleg megvalósul, akkor a demokrácia sem megfizethetetlen luxus és kétségtelen jobban illik a római-barbár, zsidó-keresztény szimbiózisból kifejlődött és a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció és a felvilágosodás által kikristályosított európai értékrendhez.

* Elhangzott az Orosz Állami Duma Nemzetközi Parlamenti Fórumán, 2013. november 14-én.