Az Obsesztvennoje Mnyenyije alapítvány felmérést készített arról, hogyan viszonyulnak az oroszok a szovjet, kommunista múlthoz. A felmérésből kiderült, a megkérdezettek kétharmada pozitívan viszonyul a kommunizmushoz, csak 7 százalék számára van negatív jelentéstartalma a kommunizmus szónak. Főként a 60 évnél idősebbek túlnyomó többsége (69 %) szerint jobb volt az élet a kommunizmusban, de a 18-30 év közötti fiatalok fele is úgy véli, jobb lehetett élni a Szovjetunióban, mint a mai Oroszországban.

Mivel magyarázhatók ezek az eredmények? – teszi fel a kérdést a National Interest amerikai lapban James W. Carden, aki 2011-2012 között Obama elnök egyik tanácsadója volt Oroszország-ügyekben.

Az 1990-es elején az ún. washingtoni konszenzus neoliberális gazdaságpolitikai modelljét ajánlották az amerikai és nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) a feltörekvő országoknak. A liberalizáció, dereguláció, privatizáció Clinton-adminisztráció által is erősen ajánlott politikája azonban katasztrofális következményekkel járt az oroszországiak számára.

1992, 1993 táján az orosz reformereknek két csoportja alakult ki, egy radikális és egy mérsékelt tábor. A mérsékeltek a piaci átalakításokkal együtt intézményi reformokat, korszerű adórendszer megteremtését, jogi változásokat tartottak szükségesnek. Úgy vélték, az azonnali privatizáció átláthatatlan korrupciót szül, amiben teljes mértékig igazuk is lett. A Jelcin körül csoportosuló fiatal radikálisok és amerikai tanácsadók viszont sokkterápiát tartottak jónak, mellyel elkerülhető a kommunizmus visszatérése és gyorsan megteremthető egy tulajdonosi réteg.

Végül a sokkterápia valósult meg, ennek három pillére volt: az árak felszabadítása, monetáris stabilizáció, privatizáció. Az árak felszabadítása azonban hiperinflációt idézett elő (1993: 800 %, 1994: 400 %, 1995: 200 %). A középosztály évtizedes megtakarításai köddé váltak. A sietős privatizáció során aprópénzért eladták az ipari vállalatokat, a munkanélküliség megnövekedett, s mindeközben nem alakult egy széles középosztályi, tulajdonosi réteg. Éppen ellenkezőleg, egy kicsiny oligarcha klikk kezében összpontosult az ország javainak jelentős része. Ők ráadásul vagyonukat külföldön helyezték el. Az Oroszországba érkező nyugati hitelek és pénzsegélyek kétharmadát egyszerűen szétlopták, ezek külföldi offshore számlákon landoltak.

Eme politika eredményeképpen Oroszország gazdasági teljesítménye 50 százalékkal zuhant, az ipari termelés kétharmaddal csökkent. 1989-ben az oroszországi társadalom 2 százaléka számított szegénynek, tíz év alatt ez 59 százalékra nőtt. Az 1990-es években az öngyilkosságok száma 60 százalékkal nőtt, az átlagos élettartam négy évvel csökkent. 1996-ban 100 szülésre 240 abortusz jutott.

A neoliberális reformok Oroszországban totális csődöt mondtak. Ennek messze ható globális következményei voltak. Megkezdődött a korábban megkérdőjelezhetetlen washingtoni konszenzus felülvizsgálata. Ma már tényszerűen tudjuk, hogy a neoliberális washingtoni konszenzus 1980-tól számítható évtizedeiben globális mértékben is alacsonyabb volt a gazdasági növekedés, magasabb a munkanélküliség, nagyobb a társadalmi egyenlőtlenség, mint a megelőző évtizedekben.

Az orosz katasztrófa arra is rávilágított, hogy a közgazdászoknak a gazdaság állítólagos mindenhatóságába vetett dogmája semmit sem ér. Jellemző, hogy 1993-ban Viktor Csernomirgyin orosz miniszterelnöknek az IMF részéről azzal akarták eladni a gazdasági reformokat, hogy a gazdaság éppen olyan mint a fizika, egzakt törvények alapján működik…

Mindez arra mutat, azok a nyugati politikusok és véleményformálók, akik Oroszországot vagy más fejlődő országokat leckéztetni akarnak, jobb, ha szerényebben viselkednek.

(James W. Carden, Why Russians still don’t  hate Communism, nationalinterest.org)