OROSZVALOSAG.HU


Halk szavú szovjet professzor 

  |  2013-04-14 10:44:03  |  
Kvász Iván

Halk szavú szovjet professzor 

Ruszlan Szkrinnyikovról

 Halk szavú szovjet professzor 

„Volt egyszer egy halk szavú szovjet professzor, aki sosem tekintélyelvi alapon, hanem mindig a dokumentumokra és tanítványai eszére apellálva, őket partnerként elfogadva, a szokásos tanári kompetenciákon messze felül emelkedve kutatói tartást és tudósi tisztességet tanított. A szovjet korszakban is őrizte a forradalom előtti értelmiségi lángot, élő példaként bizonyítva hallgatóinak, hogy a Szovjetunióban sem lehetetlen a tudományt tisztességesen szolgálni és még ráadásul tisztességes embernek is maradni. Ezzel egyszersmind a posztszovjet historikusok, de tágabb értelemben az egész mai orosz értelmiség is sokat köszönhet neki: az új generációkat megóvja attól, hogy megfosszák magukat közvetlen előtörténetüktől, hogy hetven évet egyszerűen csak kiszórjanak a történelem szemetes ládájába.”

Ez a hagiografikus ízű értékelés tőlem származik és volt aspiráns vezetőmről, Ruszlan Szkrinnyikovról szól. Egy szakcikkből való, amelynek ugyan buzgón igyekeztem szétfeszíteni a műfaji határait, de amely mégiscsak kizárja a bevallottan szubjektív elemeket. Ruszlan Grigorjevics ugyanis nem csak ennyi volt.

Ő volt az az ember is, aki mindig meghívott otthonába, ha a szombat Leningrádban köszöntött rám. Orosz volt, nem zsidó, tán még hívő pravoszláv is, de a szombat számára a családot jelentette. Értette-érezte annak hiányát is, az idegenben, szeretteitől távol lévő másik ember magányát. Nem kerített ennek nagy feneket, nem volt ebben semmi ünnepélyesség, felesleges verbalitás. Felesége, ez a nagyregényekből ismert gyámolító orosz asszony-típus, Ligyija Nyikolajevna főzött nekünk, megebédeltünk, ezalatt kamaszgyerekei szégyenlősen szobájukba húzódtak, majd dolgozószobájába vonultunk és beszélgettünk. Mindig a szakmáról. És mindig gyümölcslé, sosem alkohol mellett.

Nem a sztereotípiákból ismert orosz férfi volt. Ha Magyarországra jött – márpedig sokszor hívtam –, akkor mindig kását keresett, annak híján valami halfélét. Vodkát, sört, de még kvászt sem fogyasztott soha. Az evilági örömök nem vonzották. Aszkétikus emberként az örökkévalóságnak dolgozott. Az egyetlen általam ismert szenvedélye a könyvírás volt. Hihetetlen mennyiségű könyvet publikált, szerette őket, attól sem riadt vissza, hogy ugyanazt a témát többször is megírja, a legkülönbözőbb műfajokban.

Legendás, szinte már feszengésre kényszerítő szerénysége csak egy-egy újabb kötete esetén változott sóvárgó vággyá: igen ambicionálta ugyanis, hogy műveit a lehető legtöbb nyelvre lefordítsák, büszkén mutogatta az idegen nyelvű kiadásokat és ezzel szelíden presszionált is engem. Végül két könyvét sikerült megjelentetni Magyarországon.

A három évtizednyi ismeretség alatt közel kerültem hozzá, de mégsem eléggé. Szemérmes ember lévén, nem engedte érzelmeit a felszínre. Egyszer sem ölelt például meg, pedig az oroszoknál a miénknél felszínesebb kapcsolat is elég jogcím arra, hogy az embert legalább háromszor arcon csókolják. E tekintetben inkább az európai viselkedésmintát követte, amúgy is európai értékeket vallott. Kerülte ugyanakkor a konfliktusokat, távol tartotta magát a munkahelyi intrikáktól, sosem akart semmilyen főnök lenni, nem szenvedett rangkórságban, bár azt például nagy megtiszteltetésnek vette, hogy szovjet írószövetségi tag lehetett.

Mindazonáltal volt benne valami keleties vonás is. Irtózott a nyílt konfrontációtól, oly mértékben tartotta tiszteletben a másik – lett légyen az a diákja – integritását, hogy kritikáját mindig az elismerés sztaniolpapírjába csomagolta. Kis kezű, kistermetű, dús hajú ősz tudós volt. Zenét kedvelő és művelő, lágy és finom ember, aki óvakodott attól, hogy direkt módon hozza a másik tudomására esetleges negatív véleményét, vagy, hogy közvetlenül előhozakodjon valami kéréssel. Kicsit köhécselve, időnként még a kezét is tördelve, hihetetlen hosszú körmondatok és áttételek után bökte ki végül, amit akart. Talán még japán módra enyhén meg is hajolt.

Egy időben minden nekem írt levelébe beletett egy régi magyar bélyegét. Családi örökségként maradt rá a nagy gyűjtemény. Aztán beütött az 1998-as orosz pénzügyi krach, amely az amúgy is sovány orosz középosztályt teljesen tönkretette. A régóta szívproblémákkal küszködő Ruszlan Grigorjevics sem volt kivétel. Finom célzást tett arra, hogy eladná a „családi ékszert”. Innen gondoltam, hogy baj van. Hogy mekkora nagy a baj, azt nem is sejthettem. A világhírű orosz tudóst saját háza előtt kirabolták és majdnem halálra verték. Szívrohamot kapott, amelyet már soha nem hevert ki. Az utolsó években csak e-mailen érintkeztünk, úgy is egyre ritkábban, majd egyáltalán nem válaszolt. Felesége már sok éve meghalt, gyerekei külföldön próbáltak szerencsét, a telefonkagylót egy idegen női hang vette fel és tette le. Nem sokkal halála előtt mégis tudtam vele pár szót váltani, de már két perc után megszakadt a vonal.

Nyolcvanadik születésnapját régi tanítványai emlékkötettel ünnepelték. Én lehettem a szerkesztője.

 

(Részlet a Klió, a csalfa széptevő/Klió, a tanító c. könyvből) 

Cimkék: Ruszlan Szkrinnyikov
Országok: Oroszország
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat