2005-ben jelent meg Jekatyerinburgban Szergej Nyefjodov történész „Oroszország társadalom- és gazdaságtörténetének demográfiai-strukturális elemzése” (Демографически-структурный анализ социально-экономической истории России) c. könyve, amit röviden ismertetünk az alábbiakban. A szerző – az általa is osztott malthusiánus teóriának megfelelően - különös figyelmet fordít Oroszország demográfiai viszonyainak alakulására, és az uralkodó (állam) – elit – nép hármas érdekellentéteinek dimenziójában vizsgálja az orosz történelmet III. Ivántól II. Miklósig.

Nyefjodov szerint III. Iván reformjai során az oszmán mintákat próbálta meg utánozni. Ez érhető tetten az 1497-es, első összorosz törvénykönyvben is, amely annak bizonysága, hogy a közös, állami érdek felülkerekedik a magánérdekeken.

Az uralkodó oszmán mintákat alapul vevő modernizációs kísérlete – az etatista monarchia kiépítése - természetszerűleg konfliktust érlelt az uralkodó és az elit között, aminek a jelei már III. Iván uralma idején is érezhetők voltak (de az ellentét majd csak IV. Iván uralmakor eszkalálódott).

Az etatista kísérlet bázisát az az új elit adta, amely III. Iván idején kezdett kiemelkedni a pomesztye rendszer (szolgálati birtokok) révén. Az állam ennek kiépítése céljából igyekezett a földterület minél nagyobb hányadát kontroll alá venni, amiket szétosztva alakult ki a teljesen az államól függő szolgáló elit. Ezeket a folyamatokat természetszerűleg ellenséges szemmel nézte a régi, hagyományos elit.

A 15. századi „zavaros időszak” következtében csökkent a népesség a Ruszban/Oroszországban, nőtt viszont a földterület, ami magas jövedelmeket eredményezett. Ha ehhez hozzávesszük a viszonylag kedvező természeti adottságokat, gigászi erdőket, a kiterjedt vízhálózatot, máris hihetővé válnak a korabeli források beszámolói arról, hogy a keleti szláv földeken bőség volt a jellemző ebben az évszázadban.

Ebben az időszakban az adók alacsonya voltak, a „dany” egy parasztgazdaság bevételeinek kb. 3 %-át emésztette fel, bár a parasztok további munkálatokkal tartoztak. A 15. század második felében a népesség is növekedésnek is indult, ami a 16. század elején is tartott.

A 16. században kiéleződött az erőforrásokért vívott harc az elit és az állam között, ami 1538-ban az elit átmeneti győzelmét hozta: a „bojár kormányzás” időszaka azt eredményezte, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat az elit hasznára csoportosították át. Mindez korrupt igazgatást és igazságszolgáltatást eredményezett, ami 1547-ben népfelkeléshez vezetett Moszkvában (a lázadás kibontakozásához hozzájárultak az 1537-től gyakorivá váló tatár rajtaütések, valamint az 1543-as és 1546-os „éhes” évek is). Moszkóvia történetében ez volt az első igazán jelentős népfelkelés.

Ebben a válsághelyzetben a IV. Ivánhoz közel álló Szilveszter arra szólította fel a cárt, hogy az igazságosság érdekeit képviselje, a törvény ne különböztesse meg a gazdagokat és a szegényeket, és a cár váljon meg a korábbi „gazdag”, „potrohos” tanácsadóitól.

A cár ekkor hallatlan tettet vitt véghez, a „néphez fordult” és 1549-ben összehívta azt a gyűlést, ami később „zemszkij szoborként” lesz ismeretes. Ezen IV. Iván a bojárokat vádolta meg, miszerint a nép rovására igazságtalanságokat cselekszenek, és ígéretet tett az „igazságosság” helyreállítására. Létrehozta azt a prikázt, ahová bármely panaszos fordulhatott, ha méltánytalanság érte.

Legalább két reformjavaslat is született ezekben az években, az egyik Jermolaj-Erazmtól származik, aki a bojári földek nagyságának maximalizálását ajánlotta, s azt, hogy a cár minden ujezdben jelöljön ki egy „saját” használatú földbirtokot magának.

A másik reformterv Ivan Pereszvetové volt, aki az oszmán minták meghonosítását ajánlotta IV. Iván figyelmébe.

Mint ismert, IV. Iván terrorisztikus uralkodása, különösen az opricsnyina nyomán, teljes kudarcba fulladt. A cár ámokfutása miatt Oroszország lakossága jelentősen csökkent a 16. század második felében.

A 17. században ismét az elit növekvő befolyása érzékelhető, ami az oroszországi lakosság sorozatos lázongását vonta maga után. Az I. Péter uralmát bevezető 1682-es sztrelecfelkelés kimondottan bojárellenes színezetű volt, és a „jó cár” védelmében alakult ki. A ’80-as években az elit nyomása erősödött: 1683-ban szigorították a parasztok délre szökésének büntetését, egy 1684-es rendelkezés szerint a pomesztyebirtok használója halála után is a használó családjában maradhatott, 1688-ban lehetővé tették a votcsinaparasztok adásvételét föld nélkül is. 1690-re a pomesztye lényegében áruba bocsáthatóvá vált, úgyhogy a 17. század végére szinte minden különbség eltűnt a votcsina és a pomesztye között.

Szófia régens eltávolítása után megmaradt a bojáruralom, egészen 1698-ig, amikor I. Péter visszatért nyugat-európai útjáról. 1699-ben I. Péter energikus reformokba kezdett: leborotváltatta a bojárok szakállát, megtiltotta nekik az orosz öltözet viselését. A városok számára előírta elöljárók (burgmisztr) választását, amit erővel kellett bevezetni a lakosság közönye miatt. 1701-ben állami ellenőrzés alá helyezte a monostori és egyházi földbirtokokat, melyek csak hasznuk 10 %-át tarthatták meg (azaz elkobozta bevételeiket).

Háborút indított Svédország ellen (már 1699-ben kezdetét vette a hadsereg toborzása, amelybe holopok is beléphettek). A narvai kudarc (1700) után, melynek során az orosz tűzerő jelentős része elveszett, kiépült Tulában az első nagy fegyvergyár, amely a háború végére már évi 14 ezer tűzfegyvert tudott előállítani a korábbi pár ezer helyett. I. Péter uralkodása alatt kb. 50 kohászati üzem és 200 manufaktúra létesült Oroszországban. Az orosz export 1,4 millió rubelről (1710) 2,2 millió rubelre emelkedett, amelynek ráadásul 72 %-a késztermék volt.

I. Péter idején tehát az állam került fölénybe az elittel szemben. Erzsébet idején azonban visszaállt az elit uralma. Az etatista monarchia bukását jelenti III. Péter nemesség számára kiadott manifesztuma  1762-ben. Eszerint a nemességet felmentették a kötekező szolgálat alól. Az  uralkodó elkobozta az egyházi javakat, megtiltotta a kínzásokat, porosz egyenruhára hajazó mundérba öltöztette az orosz hadsereget, és tárgyalásokat folytatott Frigyessel – akivel szövetségre lépett a hétéves háborúban – a protestantizmus bevezetéséről Oroszországban.

II. Katalin folytatta láb alól eltett férje politikáját. Uralma idején mintegy 850 ezer paraszt került a nemesek birtokába. Az adminisztráció fizetései megugrottak. A reformok révén az alsófokú közigazgatás is a nemesek kezébe került. Az 1785-ös nemesi adománylevél lényegében az elit összes kívánságát teljesítette. II. Katalin korának viszonyait mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy ebben az időben az állam összbevételeinek 11 %-át az udvar fényűző kiadásaira fordították.

A parasztok eleinte a „lábukkal szavaztak”, a ’60-as években például Szmolenszk környékén tömegessé váltak a parasztok szökései a Rzeczpospolitába. Számos paraszti megmozdulás után 1773-ban kezdetét vette a Pugacsov-felkelés, melynek vezetője III. Péternek adta ki magát.

Pugacsov 1774. július 31-én szabadságot adományozott a parasztoknak, és arra szólította fel őket, hogy végezzenek uraikkal (100 rubelt fizetett egy pomescsik fejéért, 10 pomescsik kivégzéséért pedig generális rang járt). A birodalmat megrázkódtató felkelés idején mintegy 1600 pomescsiket, ezer tisztet és 200 papot koncoltak fel családtagjaikkal együtt.

A század legvégén I. Pál kísérletet tett az etatista monarchia restaurációjára. Lehetővé tette a parasztok számára panaszok benyújtását, eskütételt (az igazságszolgáltatásban való részvételt), megszüntette a kormányzósági nemesi gyűléseket, megtiltotta a vasárnapi munkavégeztetést, három napban maximálta a nemesek számára a parasztokkal végeztethető ingyenmunka (barscsina) mennyiségét. Csökkentette az udvar és adminisztráció költségeit, ehelyett a hadsereg és a flotta fenntartására fordított több pénzt (27,7 millió rubelről 41,7 millió rubelre – Nyefjodov szerint nem kis részt I. Pál befektetéseinek köszönhető, hogy 1812-ben az orosz hadsereg sikeresen ellen tudott állni a napóleoni agressziónak).

I. Pált egy palotapuccs során megölték, ezzel az etatista kísérlet is kudarcot vallott. A problémák azonban nem múltak el. Ezt jelezték azok a parasztfelkelések is, melyek 1847-1848-ban robbantak ki, főleg Ukrajnában.

Az elit korrupciójának és nepotizmusának eredményeképpen a 19. század közepére valóságos kasztja alakult ki a hivatalnokrétegnek.

A válsághelyzetet a hatalom is érzékelte. Ennek jele volt, hogy 1853-ban I. Miklós egy titkos ukázban visszaállította I. Pál rendelkezését arról, hogy az ingyen jobbágymunka legfeljebb három nap lehet.

A krími háború kudarca után mindenki számára nyilvánvalóvá vált a reformok elkerülhetetlensége. Lehetőség adódott az állam számára, hogy kikerüljön az elit zsarolásából. A II. Sándor által kezdett reformok, a jobbágyfelszabadítás felemás eredménnyel jártak. Oroszország középső területein a paraszti földbirtok nagysága 20 %-al csökkent. A pomescsikok megkapták a földterület egyharmadát, délen felét. 1861-ben majd 800 parasztmegmozdulás „üdvözölte” a jobbágyfelszabadítást, ami a legkiterjedtebb parasztmozgalom volt Pugacsov óta. A parasztok célja a pomescsik-földek felosztása volt.

A reformok mégis megindultak. Az egyre gyorsuló vasútépítések révén felgyorsult az export, intenzíven nőtt a mezőgazdasági termelés. 1865 és 1869 között például 38 kopejkáról 57 kopejkára nőtt a rozs ára (pudonként). A föld értéke is növekedett, új technológiák jelentek meg. Az orosz gabonaexport az 1850-es évek 57 millió pudjáról 1880-ra 257 millió pudra emelkedett. Az összes orosz export 56 %-át a gabona tette ki. Igaz, az exportból származó bevételek legfőképpen a pomescsikokat gazdagították, akik elsősorban drága nyugati importáruk vásárlására fordították bevételeiket (többnyire bérbe adták földjeiket a termény felééért).

A parasztok két fajtája különböztethető meg ebben az időben, azok, akik állami földeken éltek, ők általában nyertesei voltak a változásoknak. A volt magánföldesúri jobbágyok viszont szegénységre is kiszolgáltatottságra voltak ítélve. Ez utóbbiak voltak többségben Oroszország középső területein - Délen, keleten és a Urálban viszont az előbbiek.

A fejlődést lassította az obscsinák fennállása: a parasztok csak a közösség engedélyével hagyhatták el az obscsinát, és megváltást kellett fizetni utánuk. Mégis megindult a parasztok beármalása a városokba, ahol munkát keresve magányos, fiatal, falusi férfiak tömegei jelentek meg. Ezek az alacsony keresetű bérmunkások általában csak egy „sarkot” (azaz egy függönnyel elkerített ágyat) tudtak bérelni maguknak a nagyvárosokban, de sokan laktak közülük folyosókon, vagy éppen a földön. Jövedelmük nem volt elegendő arra, hogy családot alapítsanak. Azaz a munkásosztály növekedése csakis kívülről, faluról volt lehetséges, nem a városi lakosság természetes növekedése által. A magányos, fiatal és frusztált férfiak tömegeinek megjelenése a városokban a bűnözés elterjedéséhez vezetett: a „romlott” nagyvárosokban a bűnözés mértéke sokszorosan felülmúlta a falvakban észlelhető mutatókat (Szentpétervárnak különösen riasztó bűnügyi statisztikája volt a 20. század elején).

Nem csoda, hogy a forradalmi hangulat jelentős volt ezen társadalmi csoport körében, és a faluba hazatérő városba szegődöttek közül sokan lettek agitátorok.

Megjelent az „értelmiség” is Oroszországban, amely – mivel a polgári osztály csekély volt – a progresszív mozgalmak élére állt. A forradalmárok túlnyomó többsége az elitből származott és fiatal volt. 1873 és 1879 között 1665 forradalmárt tartóztattak le Oroszországban, ezek közül 28 % volt nemesi származású, 17 %-uk egyházi, 13 % katonai körökből jött, és mindössze 14 % származott a parasztok és városi polgárok közül. A narodnyikok majd 90 %-a 30 évnél fiatalabb volt. A Narodnaja Volja vezetésének 35 %-a volt nemesi származású, 10 %-a az egyházból érkezett. Kétharmaduk felsőfokú végzettségű volt, vagy egyetemre járt.

1880 és 1900 között megduplázódott az egyetemre járók száma Oroszországban (az egyetemisták fele nemesi származású volt), viszont az államapparátus nem duzzadt olyan mértékben, mint a hallgatók száma. Ezért az egyetemisták közül sokaknak nem volt esélyük elhelyezkedni „jó” állami állásban. Az elszegényedéstől félő, de forradalmi hangulatú elithez köthető 1899-ben a szentpétervári diákmozgalom kibontakozása, amely idővel országossá terebélyesedett.

A 19. század második felében a hatalom erőltetett ruszifikációs politikát folytatott, az idegeneket igyekeztek eltávolítani a vezető pozíciókból (1853-ban még protestáns, lutheránus vallásúak tették ki az Államtanács tagjainak 16 %-át – messze-messze meghaladva a lutheránusok országos arányát - , 1903-ban már csak 2 %-át).

A 20. század eleji forradalomnak demográfiai okai is voltak. John Goldstone kutatásai arra mutattak rá, hogy a forradalmakat megelőzően jelentős népességrobbanás figyelhető meg. Így volt ez 1848 előtt Franciaországban és a német területeken is (31 ill. 40 %-os népességnövekedés a század első felében). A túlnépesedő falvakból az agrárnépesség a városokba vándorolt megélhetést keresve, a technikai lehetőségek nem tudták követni a népességrobbanást, az élelmiszerek megdrágultak, a felduzzadó városok nem tudták felszívni a felesleges munkaerőt, a reálbérek a munkaerőfelesleg miatt lecsökkentek, sok munkanélküli fiatal csatangolt az utcákon, az elitnek számító helyek pedig beteltek, a társadalmi mobilitás csatornái bedugultak. A forradalom kitörése innen kezdve már csak idő kérdése.

Hasonló dolog történt Oroszországban is 1905-ben, kiegészítve a japánoktól elszenvedett megalázó vereséggel. A II. Miklós a Duma létrehozásáról nyilatkozott és alaptörvényt adott az országnak. Ősszel a város után a falu is bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba, minekutána a megrettenő liberálisok kihátráltak a forradalomból. Az elit és az állam ismét egymásra talált.

1906 elején a Moszkvában tartott nemesi gyűlés a következő programot javasolta a földkérdés rendezésére: támogassák az obscsina helyén egyéni farmergazdaságok kialakítását, hozzanak létre Parasztbankot a paraszti földvásárlás megkönnyítésére, orosz parasztokkal kolonizálják a birodalom perifériát.

Ez a programtervezet valósult meg a későbbiekben, amit a kormányfőről sztolipini reformokként váltak ismertté. Orosz Birodalom fennállása utolsó éveiben az individuális parasztgazdaságok megteremtésébe fogott, ami felemás eredménnyel járt és sok feszültséget eredményezett. Valóra vált viszont Miljutyin 1865-ben megfogalmazott figyelmeztetése, miszerint, ha Oroszországban a hatalom megszűnteti az obscsinát, „24 óra alatt összeomlik”, mert a paraszti világ az utolsó és egyetlen konzervatív társadalmi réteg Oroszországban.

 

 

 

 

 

 

Cimkék: nyefjodov, társadalom, állam, elit, cár, parasztság, demográfia, föld, gabona, pomesztye, nemes,

Országok: Oroszország