Egy korábbi írásunkban már foglalkoztunk a Szovjetunió nyugati részének kollaboránsaival, akik kisebb részben kényszer miatt, nagyobb részben önkéntesként harcoltak a Wehrmacht, vagy éppen a Waffen-SS kötelékeiben a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió ellen. A balti államokban és Nyugat-Ukrajnában mind a mai napig megemlékezéseket tartanak az ilyen alakulatokról, ahol igyekeznek honvédő szerepben feltüntetni őket, ami teljesen hibás értelmezése a történelemnek. (Ráadásul kegyetlenségük néha még a német tiszteket is megdöbbentette.) Mostani összeállításunkban a szovjetunióbeli náci kollaboránsok egy kevésbé ismert, de létszámban ugyanakkor jelentős csoportjával, a németek által „Osttruppen”-nek nevezett egységekkel foglalkozunk.

A nyugati történeti irodalomban már számos kiadvány jelent meg a témában (Joachim Hoffmann: Die Ostlegionen 1941 - 1943. Turkotartaren, Kaukasier, Wolgafinnen im deutschen Heer; u.ő.: Kaukasien 1942/43. Das deutsche Heer und die Orientvölker der Sowjetunion; Johnson, Claudia Campisi: A Mosque in Munich, nazis, the CIA, and the Muslim Brotherhood in the West), de Magyarországon alig, vagy egyáltalán nem foglalkoztak még ezzel.

Az első légiók

Amikor 1941. június 22-én a III. Birodalom megtámadta a Szovjetuniót, a helyi lakosság sok helyen – Baltikum, Ukrajna – felszabadítóként üdvözölte a német hadsereget. Nem volt ez másként a muzulmánok által lakott Kaukázusban és a Volga mentén sem. A Szovjetunió muzulmán lakossága a forradalom után számos helyen idegenkedve fogadta az új hatalmat. A Kaukázusban még a polgárháború után is nehezen stabilizálódott a szovjethatalom.

A Wehrmacht gyors előretörésével 1941/42 folyamán 3.000.000 szovjet katona esett német hadifogságba. A foglyok között számos kaukázusi, türkmén és egyéb, muzulmán hitű szovjet katona volt, akik az éhhalál vagy a kivégzés miatti félelemből, vagy oroszellenességből hajlandóak voltak Hitler seregeihez csatlakozni. A német hadvezetés már 1941 folyamán felismerte a lehetőséget, így az első a „Turkesztáni Légió” (Turkestanische Legion) volt, melyet már 1941 decemberében létrehoztak Lengyelországban, s tagjai között türkméneket, üzbégeket, kazahokat, kirgizeket, karakalpakokat és tádzsikokat találunk. Mellettük elkezdték a mohamedán légió megszervezését, melybe csecseneket, ingusétokat, dagesztániakat és azerieket kívántak besorozni. A növekvő hadifogoly-létszám miatt 1942-ben a tatárokat már külön a „Volgai-tatár légió”-ba (Wolgatatarische Legion) sorozták be.

(Közép-ázsiai és volgai-tatár légiósok, illetve egy német propagandaplakát a Kaukázus népeinek)


Németek a Kaukázusban

Hitler természetesen propagandacéllal hozott létre tisztán muzulmán egységeket, hiszen tudta: ha elnyeri a közel-keleti országok bizalmát, azok német segítséggel megszabadulhatnak a brit-amerikai protektorátustól, Hitler pedig hozzájut a számára oly fontos közel-keleti olajkincshez. 1942-ben a német hadsereg már „magával vitte” ezeket a friss légionáriusokat a kaukázusi hadszíntérre, hogy biztosítsák a helyi lakosság támogatását. A németek igyekeztek tiszteletben tartani a muzulmán vallási ünnepeket, hogy ezzel is alátámasszák: ők a „felszabadítók” az „elnyomó” szovjetek után. 1942-ben német hegyivadászok még az Elbruszra (a Kaukázus legmagasabb csúcsa) is eljutottak. A német hadvezetés egyre elégedettebben tekintett a Kaukázus irányába, így el is kezdték a „Reichskommissariat Kaukasus” (Kaukázusi Birodalmi Kormányzóság) megszervezését, aminek Tbiliszi (Tiflis) lett volna a központja.

 
(Német hegyivadászok az Elbruszon, türkmén önkéntesek Wehrmacht egyenruhában - Bundesarchiv.
A Sonderverband Bergmann jelvénye.)
 

Különleges hegyi erők (Sonderverband Bergmann)

1942-ben Theodor Oberländer vezetése alatt létrehoztak egy „Sonderverband Bergmann” (Felföldi Hegyi Alakulat) névre keresztelt különleges hegyi alakulatot. Jelvényük egy stilizált kaukázusi pajzs és kard volt. Az első öt század grúz, észak-kaukázusi (csecsen, dagesztáni, adige, ingusét), azerbajdzsáni, örmény katonákból állt, a tisztek mindenütt németek voltak. Az 1200 fő nagy részét (900 fő) így is a kaukázusiak tették ki. A német hadseregnek nagy segítséget jelentett, hogy az alakulat egyik parancsnoka, az Oroszországban felnőtt von Kutschenbach folyékonyan beszélt oroszul és azeriül. Feladatuk – mint a többi, a németek oldalán harcoló külföldi légiónak – a partizánok utáni hajszára és diverzáns feladatok végrehajtására korlátozódott. Csupán érdekesség, hogy az alakulat nem a Wehrmacht, hanem közvetlenül az Abwehr, azaz az elhárítás alá tartozott. A kaukázusi hadjárat befejeztével a Krímbe vezényelték őket, majd onnan Görögországba. Az azeri század az 1944-es varsói felkelés leverésében még részt vett. Végül az egész kaukázusi légió Dánia nyugati partjain kötött ki, ahol a nyugati szövetségesek előtt tették le a fegyvert 1945 tavaszán.

(Örmény katonák valahol Európában.)

Kollaboránsok végnapjai

A normandiai partraszállás és a Szovjetunió előrenyomulása miatt egyre több közép-ázsiai és kaukázusi kollaboráns gondolta úgy, hogy túlélésének egyetlen esélye, ha a nyugati szövetségeseknek adja meg magát. Így fordulhatott elő, hogy a Rajna-mentén, de még az Atlanti Falnál is tömegével estek amerikai vagy brit hadifogságba. (Az „Osttruppen”-ek teljes létszáma a háború során elérte a 70.000 főt.) A nyugati szövetségesek döntő többségüket a Szovjetunióba küldték, ahol halálra ítélték, vagy egyenesen a GULAG-ra deportálták őket. Sztálin haragja mindenekelőtt öt népet sújtott igazán, akiket hazaárulással, a németekkel való barátkozással vádoltak, s megbízhatatlannak bélyegezték őket. A csecsenek, balkárok, ingusétok, karacsájok a háború után területeiken maradhattak az Észak-Kaukázusban (igaz, sokukat deportálták), de a deportált krími tatárok csak a Szovjetunió összeomlása után térhettek vissza a Krím-félszigetre.