Az elmúlt napokban a magyarországi médiában szenzációként tálalták a Lenin "zsidó származására" vonatkozó információt. A tény, miszerint Leninnek egyik nagyapja zsidó volt, már jó ideje ismert a kutatók előtt, s az is, hogy Vlagyimir Iljics felmenői között voltak német, kalmük, svéd, orosz származásúak (bár ő önmagát nagyorosz nemzetiségűnek vallotta). Ennek kapcsán mégis érdemes szót ejteni Lenin és a zsidók viszonyáról, hiszen az 1918-ban kibontakozó oroszországi polgárháború egyik nem jelentéktelen témája volt a „zsidókérdés.” Az alábbiakban Krausz Tamás professzor 2008-ban megjelent könyvéből idézünk (Lenin – Társadalomelméleti rekonstrukció) részleteket.

 

Az ún. zsidókérdés: a problémakör gyökere

Lenin első elvtársai és barátai között, az Iszkra szerkesztőségében is számos zsidót vagy zsidó származású forradalmárt találunk, a legismertebbek közöttük talán Martov és Trockij, később legközelebbi politikai tanítványai, Kamenyev és Zinovjev, az illegális pártharcosok között Taratuta és Rozalia Zemljacska, Jakov Szverdlov és Urickij, Litvinov, vagy később a történész Jaroszlavszkij és még sorolhatnánk.[1] Ugyanakkor ellenségei között is szép számmal találunk zsidókat, gondoljunk csak mindenekelőtt a merénylő Fanni Kaplanra. Noha a bolsevik pártban kevesebb zsidó forradalmár volt, mint a mensevikeknél, Lenin éppen eléggé, igen közelről megismerhette a zsidó értelmiségi forradalmárok képességeit, szokásait, életmódjukat, gondolkodásukat.

Ha Lenin a „zsidó tematikában” nem is végzett önálló kutatásokat, számos reflexiójából egy összefüggő, noha belsőleg bizonyos változásokon átmenő és differenciálódó elméleti és politikai álláspont körvonalazódik. Már fiatalon ismerte a zsidókra vonatkozó értelmiségi irodalmat és a hivatalos statisztikai adatokat, ami kiderül néhány korai írásából. A statisztikai évkönyvek Lenin kutatói munkásságának alapvető forrásai voltak már az 1890-es évektől. Mindenekelőtt természetesen az 1897-es népszámlálási adatokkal volt tisztában, amelyek rámutattak az oroszországi zsidóság fejlődésének néhány fontos specifikumára, a sajátos munkamegosztási szerkezetre. Továbbá szélesen tájékozott volt e tematikában a korszak vezető folyóiratainak rendszeres tanulmányozása révén, nem szólva arról, hogy a marxizmusnak a zsidókérdésről született jelentősebb opuszait is ismerte, mindenekelőtt Kautskyét, Marxnak a zsidókérdésről szóló írása ugyan része volt az oroszországi szociáldemokrata diskurzusnak, de Lenin nem mutatott iránta különösebb érdeklődést, Lunacsarszkij viszont felső fokon nyilatkozott róla.[2] Ugyanakkor egyáltalán nem érdeklődött a zsidó bölcseleti és vallási-messianisztikus hagyomány iránt, annak speciálisan marxista tendenciái sem foglalkoztatták.[3]

Mint ismert, a „zsidókérdésnek” mint oroszországi történeti, politikai és elméleti problémának egyik fő összetevőjét az a sajátosság jelentette, hogy a zsidóság volt Oroszországban az egyetlen nagyobb lélekszámú népcsoport, amely mind a forradalom előtt, mind a forradalom után ún. exterritoriális nemzetiségnek tekinthető.[4] A századfordulón a világ mintegy 10-11 milliós zsidóságának a fele a cári birodalomban élt, óriási többsége az ún. letelepedési övezetben,[5] a birodalom nyugati szélén az antiszemita törvénykezés, az állami antiszemitizmus számos előírásának, több száz törvényi korlátozásának eredményeképpen.[6] Lenin számára – mint majd látni fogjuk – igen elgondolkoztató volt, hogy a háború küszöbén, 1914-ben a zsidó népesség gazdaságilag aktív részének közel egyharmada (600 ezer fő) a munkásosztályhoz tartozott.[7]

Lenin a zsidók problematikájával politikai pályafutásának viszonylag az elején találkozott, mondani sem kell, mozgalmi szempontból. Az Iszkra szerkesztői körében Plehanov már 1900 szeptemberében kifakadt a Bund, a „zsidók sovinizmusa” miatt, és az OSZDMP-ből való eltávolításukat szorgalmazta. Lenin, aki elvileg szintén a Bund „szeparatizmusa” ellen foglalt állást, határozottan elutasította Plehanov intoleráns magatartását, és a szervezeti szempontból haszontalan és durva megközelítésmódját.[8] Lenin először 1903 februárjában az Iszkrában publikált egy cikket speciálisan a zsidókról az antiszemitizmus elleni harccal összefüggésben, illetve az antiszemitizmus elleni harc feltételeiről a jekatyerinoszlávi pártbizottság és a Bund vitája kapcsán. Már e cikkben kizárólag az orosz munkásokkal való együttműködés keretei között tudta a hatékony harcot elképzelni az antiszemitizmus ellen, és elvetette a Bund szeparatista felfogását, amely magát a zsidó munkásság kizárólagos képviselőjeként tekintette.[9] Bár mai szemmel nézve Lenin mintha alábecsülte volna az orosz munkásság azon csoportjainak jelentőségét, akiket megfertőzött az antiszemita előítélet, a „zsidó” és „keresztény” munkásoknak az antiszemitizmus elleni közös, nemzetileg nem elkülönült harca ellen nemigen hozható fel meggyőző érv. Másodszor Lenin a hírhedett kisinyovi pogrom kapcsán szólalt meg e tematikában 1903. június elsején ugyancsak az Iszkrában. A pogromok kibontakozása, „gazdag története”, konkrétan a kisinyovi pogrom (1903. április 6–7.) lefolyása és funkciója alapján az orosz értelmiség bizonyos csoportjainak és a kormány tagjainak „kiemelkedő” szerepét hangsúlyozta, egyfajta együttműködést érzékelt, amely nélkül a pogromok nem valósulhattak volna meg. Már az 1881-es „pogromepidémia” felvetette az „értelmiség és a kormányhatalom” egyfajta közös tevékenységét a pogromok kibontakoztatásában, ugyanis már akkor fontos szerepet játszott a „művelt társadalom”, az értelmiség egy része, amely közvetlenül magára vállalta a pogromok szellemi-érzelmi előkészítését és igazolását. Kisinyov mindennek még egyértelműbb bizonyítékát adta.[10]

Lenin e pogromokban – ez a pogromok későbbi története szempontjából nagyon fontos – a „felbomló önkényuralom”, a felbomló, meggyengülő „államrend” megnyilatkozását látta, miként a „zubatovi rendőr-szocializmus” kibontakozásában is, amely arra szolgált, hogy a munkásmozgalmat a hatalom érdekében manipulálják titkosrendőri eszközökkel […]

 

Végül, Lenin éppen a párt létrehozásának, vagyis II. kongresszusának periódusában „ütközött” a zsidó problematikába, amikor a nemzetiségi hovatartozástól független, egységes és centralizált szociáldemokrata párt megteremtése volt a cél, miközben Oroszország, Lengyelország és Litvánia Zsidó Munkásszövetsége, a Bund az OSZDMP-nek a nemzeti autonómia talaján álló föderatív pártszerveződését képviselte; ez azon az elvi állásponton nyugodott, hogy a zsidók Oroszországban „nemzetiség” (amit már korábban megfogalmazott a Bund IV. kongresszusa), és a zsidó proletariátust teljes joggal csak a Bund képviselheti.

Noha az 1903 nyarán összeült II. kongresszus többsége a bundista szeparatizmust hosszú és szenvedélyes vita után Plehanovval, Leninnel és Martovval az élen elutasította,[11] nem bizonyultak túlságosan érzékenynek a zsidók speciális élethelyzetére, életmódjára. Vagyis a szervezeti egység fontosabb a nemzeti különállás szabadságánál, ezért a kongresszus határozata – Lenin megfogalmazásában – kimondta, hogy a fennálló helyzet „egyértelmű a Bundnak az OSZDMP-ből való kiválásával”.[12] Ami szervezetileg egyértelmű a forradalmi párt logikája alapján, az kétértelműnek tűnt a Bundnak a zsidóság és különösen a zsidó proletariátus feltételezett sajátos érdekei felől tekintve. Ne feledjük, a pogromok elharapózásának időszakában különleges helyzet keletkezett, amire például a Bund odesszai szervezetének egy 1903. áprilisi dokumentuma nagyon pontosan rámutatott. Ennek lényege, hogy a zsidóság a birodalom legüldözöttebb népe, ahol a vérvád része a papság mindennapi propagandájának.[13] […]

 

A háborútól a polgárháborúig

Az újdonsült forradalmi kormány, a Népbiztosok Tanácsa élén Lenin kénytelen volt komoly figyelmet szentelni a zsidókkal összefüggő problémáknak az októberi forradalmat követő legelső napoktól kezdve. Két felismerése alapjában világította meg a problémát. Egyfelől tisztában volt azzal, hogy maga az imperialista háború hozta mozgásba a zsidók elleni tömegterrort, másfelől a katonai események és az antiszemita előítéletek miatt kitelepített vagy evakuált zsidók százezrei, egyes adatok szerint legalább egymillió ember a nyugati övezetek gyáriparát belső-Oroszországban volt kénytelen működtetni (amennyiben talált munkát): „A háború következtében a zsidó értelmiség jelentős számban került be orosz városokba. Ők voltak azok, akik azt az általános szabotázst, amellyel szembetaláltuk magunkat rögtön a forradalom után, és amely nagy veszélyeket rejtett magában, felszámolták.”[14] A „forradalmi káderek” ilyen formán való „szétszórásával” nemcsak a zsidók üldözése, az antiszemitizmus megnövekedése következett be, hanem a forradalmi tábor „felkészülése” is valóban előrehaladt. A történeti irodalom tisztázta, hogy az antiszemitizmus megerősödése, a pogromjelenségek kibontakozása az antiszemita meggyőződésű legfelső katonai vezetés politikájának, illetve a világháború kitörésének és lefolyásának közvetlen eredménye volt. A főparancsnokság az egész zsidó lakosságot azzal vádolta meg, hogy „áruló”. A zsidók ekkor váltak a propagandában közvetlenül bűnbakká mindenért, ami összefüggött a katonai vereségekkel és az életfeltételek rosszabbodásával („árulók, kémek, árdrágítók, spekulánsok” stb.). A pogromok maguk mindig és mindenhol a katonák, a visszavonuló egységek, a kozákok rabló ösztöneinek kielégítéseként robbantak ki. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a civil lakosság, mindenekelőtt a parasztság meghatározott csoportjai csatlakozzanak ehhez a gyilkos antiszemita tobzódáshoz, amely a forradalmak esztendejében, 1917-ben is csak ideiglenesen mérséklődött, hogy azután annál nagyobb erővel robbanjon ki a polgárháború folyamán.[15]

Lenin és a bolsevikok már a forradalom legelső napján felléptek az antiszemita kilengések ellen, amelyek – talán kezdetben őket is meglepte – saját „táborukat” is megfertőzték. Az első pogromokat az októberi forradalom után 1918 tavaszán a formálódó, a fegyelmet és a szigorú katonai rendet még nem ismerő Vörös Hadsereg egyes alegységei hajtották végre, amikor a németek ukrajnai előrenyomulása miatt visszavonultak a csernyigovi kormányzóságban. Mglinában a pogrom első szörnyűségeiről tudomást szerezve a vörös parasztok egyik egységének parancsnoka, Zorin a helyszínen két pogromistát agyonlőtt, de neki magának is menekülnie kellett.[16] Pedig a II. összoroszországi szovjet kongresszus az októberi forradalom második napján, november 8-ról 9-re virradóra „az ellenforradalmi fellépések” letöréséről szóló dekrétumban írta elő a helyi szovjeteknek, hogy lépjenek fel „a zsidóellenes és mindenfajta pogromok” ellen, amit annál inkább meg kell tenniük, mert a Duma és az Ideiglenes Kormány nem volt képes ezzel a „kórral” szemben hatékony intézkedéseket hozni.[17] Aláhúzandó azonban, hogy amennyiben a „szokásos” rend felbomlása, a káosz a pogromok „kultúrájának” elmélyüléséhez vezetett az a „szokásos intézkedésekkel” nem volt megfékezhető.[18]

A moszkvai szovjet külön rendeletet bocsátott ki 1918. április 28-án: Az antiszemita pogromagitációról Moszkvában és Moszkva terü­letén. A rendelet hangsúlyozta, hogy külön figyelmet kell fordítani „a papság feketeszázas antiszemita agitációjára, amely része a klérus ellenforradalmi tevékenységének”. A szovjet, szigorúan betartva az osztályszempontot, szükségtelennek tartotta „külön zsidó harci szervezetek megteremtését”.[19] Lenin mint a Népbiztosok Tanácsának elnöke az események hatása alatt még további és radikális intézkedéseket követelt az antiszemitizmussal szemben. Erőfeszítéseinek hatására a Népbiztosok Tanácsa 1918. július 27-én publikálta híres dekrétumát, amelyet eredetileg Szverdlov terjesztett elő. Lenin nemcsak több helyen átírta, hanem az antiszemitizmus elleni fellépést a szovjethatalom részéről „radikalizálta”, az „antiszemitizmus kiirtását” minden szovjet számára kötelezővé tette. A dokumentum törvényen kívül helyezte mindazokat a személyeket és szervezeteket, akik (és amelyek) pogromagitációt folytatnak. Ezeket a megjegyzéseit piros tintával külön írta rá a dokumentumra.[20]

 

Végül a megjelent dekrétum ezt a címet viselte: Az antiszemita mozgalom gyökeres kiirtásáról. Az ellenforradalmi pogromok kiter­jedéséről szólva a dokumentum megállapította, hogy azok különösen a frontközelben lángolnak föl, tehát kiemelte „katonai jellegét”. Arra a történelmi tendenciára mutattak rá a rendelet aláírói, amely az antiszemitizmus és az ellenforradalom általános összefonódásában fejeződött ki. Az antiszemi­tizmus a leghatékonyabb eszköz volt az ellenforradalom számára, hogy tömegtá­maszra leljen, ami – más dokumentumok szerint is – kifejeződött „a papság feketeszázas antiszemita agitációjában”. A dokumentum szemléletének jelentősége abban is áll, hogy később számos szovjet dokumentumban, cikkben bukkan majd fel mint az antiszemitizmus és pogromhadjáratok elleni harc alapvető ideológiai motívuma:

„A zsidó kapitalisták ellensége­ink, de nem mint zsidók, hanem mint burzsoák. A zsidó munkás testvérünk... A Népbiztosok Tanácsa az antiszemita mozgalmat és a zsidók elleni pogromokat a munkás- és parasztforradalom ügyére nézve rombolónak nyilvánítja, és felhívja a szocialista Oroszország dolgozó népét, hogy minden eszközzel harcoljon e rontás ellen. A nemzeti ellenségeskedés gyengíti forradalmi sorainkat, megosztja a dolgozók nemzetiségi különbségtől független frontját, és csak ellenségeink kezére játszik.”[21]

A bolsevikokat is meglepte, hogy e pogromok népirtásba fordultak szerte Ukrajnában és Oroszországban 1918 végétől egészen 1920 végéig. A több száz pogrom többségét Gyenyikin tábornok Önkéntes Hadserege és a petljuristák ukrajnai fegyveres bandái a független Ukrajnai Népi Köztársaság Direktóriuma nevében követték el, ez utóbbiak szám szerint még a gyenyikinisták gyilkosságait is jóval túlhaladták. Az arctalan pogrommozgalmak, pogromhadjáratok sok tízezer, egyes adatok szerint kétszázezer ember bestiális legyilkolásához vezettek.[22]

 

Antiszemitizmus és politikai taktika

A fehérgárdista propaganda a „legsikeresebb” hatást a Vörös Hadsereg katonái körében alighanem azzal az állítással aratta, hogy a zsidók a nem harcoló egységekben „túlsúlyban” vannak, és hogy a lövészárkokban alig lehetett őket látni. A fehérgárdista propaganda célja természetesen az volt, hogy a vöröskatonákat szembeállítsa a „zsidó komisszárok uralmával”. A zsidók csak mint a szovjethatalom reprezentánsai jelentek meg, ezen a több millió zsidó polgár bizonyára nagyon elcsodálkozott. A zsidók létszáma természetesen a bolsevikoknál még a legfelső hatalmi pozíciókban sem volt olyan arányú, mint amit a fehér propaganda igyekezett elhitetni.[23] De nem állt sokkal közelebb az igazsághoz a „zsidó Cseka”[24] szintén népszerű propagandaszólama sem. Lenin tudatában volt annak, hogy mind a fehéreknél, mind a vörösöknél sok olyan katona és parancsnok is szolgált, aki megjárta mindkét hadsereget, így ők a két fél propagandáját ismertté tették mindkét hadseregben, és erre a hadseregek a maguk módján reagáltak. Trockij hadügyi népbiztos egy közvetlen parancssal válaszolt a Vörös Hadseregben is jelentkező antiszemita propagandára.[25]

Lenin politikai koncepciója nem rekonstruálható, ha nem érzékeltetjük világosan személyes viszonyát is a „zsidókérdéshez”. Lenin politikai-érzelmi álláspontját jól tükrözi Maxim Gorkij egy röplapjával (A zsidókról) kapcsolatos eset 1919-ben a fehérgárdista pogromok csúcspontján.[26] Sz. Dimanstejn sajátos beszámolója szerint szerette volna meggyőzni a Népbiztosok Tanácsának elnökét, hogy Gorkij túllőtt a célon, „túldicsérte” a zsidókat, a röplap, ahogyan ma mondanánk, „kontraproduktív”, és javasolta visszavonását. Lenin a forradalom szempontjából különleges és szerencsés dolognak tartotta, hogy a zsidó értelmiség és munkásság egyre nagyobb része állt át a szovjet oldalára. Maga Dimanstejn is hangsúlyozta 1924-es, többször idézett visszaemlékezésében:

„Meg kell mondani, hogy Lenin a velem folytatott beszélgetésekben nem egyszer aláhúzta a zsidók általános jelentőségét a forradalom számára nemcsak Oroszországban, hanem más országokban is, és azt, hogy a forradalom szempontjából mennyire fontos minél gyorsabban megszüntetni azokat az igazságtalanságokat, amelyek a zsidó dolgozó tömegeket érik a kapitalista és egyházi világ bűnei miatt.”[27] […]

 

 

 

 

 

 

Cimkék:

Országok: Oroszország