Az április elején Budapesten, a Ruszisztikai Központban előadást tartó Jurij Pivovarov orosz akadémikussal a Komszomolszkaja Pravda újságírója folytatott beszélgetést az orosz múltról, jelenről és jövőről, az 1917 előtti Oroszországról, az orosz nacionalizmus fenyegető réméről és más témákról.. Az alábbiakban ennek legfontosabb részleteit idézzük.

A beszélgetés egészén végigvonult a modern orosz(országi) identitás kérdése, mint alapvető fontosságú probléma a posztszovjet Oroszország számára. Az orosz(országi) identitás illetően Pivovarov elmondta, szerinte a baskírok, tatárok, zsidók, franciák, akik Oroszország területén élnek – az orosz kultúra részesei és Oroszország sem egyezik meg az Oroszországi Föderációval, „annál szélesebb és több”.

Az új Orosz Föderációban identitásválság van, ám a „titokzatos orosz lélek” jól hangzó fogalmát a nyugat-európaiak találták ki, akik Oroszországba érkezvén azt látták, hogy e hatalmas kelet-európai országban egy fehér bőrű, keresztény nép él, amely azonban mégiscsak más, és „megfoghatatlan.”

A tudomány a Nyugat találmánya, azonban a nyugati tudomány kategóriái nem alkalmasak arra, hogy leírják Oroszországot, s ezt kompenzálandó lép be a képbe a „titokzatos orosz lélekről” szóló tézis. A mai orosz történettudomány egyik legfontosabb feladata, hogy kidolgozza azt a fogalomrendszert, amely képes Oroszország leírására és megértésre.

Pivovarov szerint nem igaz az állítás, miszerint a tatárok hatására alakult ki volna az orosz karakter. Tatárok csak délen voltak, „csak néha hajtottak végre a Rusz ellen hadjáratokat”, s legfeljebb csak az orosz és tatár elit között alakult ki valamiféle keveredés. „Ezért mindent a tatár-mongol iga, vagy IV. Iván nyakába varrni nem helyes.”

Ami pedig a 20. századot illeti, nos, Pivovarov szerint e század oroszországi szörnyűségeit „mi követtük el”, értetlenségét fejezte ki viszont amiatt, hogyan lehetséges a mai Oroszországban a Sztálin iránti nosztalgia. „Mintha Hitler a zsidók között lenne népszerű…Sztálin oroszokat ölt. Hogyan szerethetjük mégis ezt a fenevadat?”

Pivovarov szerint a mai oroszországi emberek, még a fiatalabbak is, a szovjet kor emberei, a szovjet korszakban pedig egy új embertípust alkottak meg, olyan embert, aki, véli az akadémikus, nem vallásos, nem ismeri a saját gyökereit és történelmét, felületes a műveltsége, hiányzik a kulturális és morális értékrendjéből jónéhány fontos tulajdonság. „Ez egy megfélemlített ember.”

A növekvő oroszországi sovinizmusra vonatkozó kérdésre válaszolva Jurij Pivovarov elmondta, Oroszországban soha nem volt olyan erős a nacionalizmus, mint Nyugaton. Ennek oka, hogy 1917 előtt Oroszországban a vallási szempontok fontosabb szerepet játszottak a nemzetiségi hovatartozásnál.

A mai Oroszország számára azonban a nacionalizmus nagyon komoly kihívást jelent. Ennek oka, Pivovarov szerint, hogy míg a nehézségek jelentős része az oroszokra esik, ők viszont azt látják, hogy milyen sok gazdag ember van az etnikai kisebbségek képviselői között. Szembesül a kaukázusi és közép-ázsiai migrációval, és nem tudja, hogyan reagáljon erre a helyzetre. A külvárosi, szegény, a TV-ben látható pazar csillogástól elkábult, frusztrált fiatalságra erős vonzó hatást gyakorol a nacionalizmus. Méghozzá „az állati etnikai nacionalizmus”. Az orosz nacionalizmus erősödése az Oroszországi Föderáció nem orosz népeinek ellenreakciójával találkozik. „Ez egy olyan bomba, ami képes mindent felrobbantani…Nincs most szörnyűbb, mint beleesni a nagyorosz nacionalizmus eszméjébe.”

Ki a hibás a német nemzetiszocializmus megjelenésében? A német kultúra és vallás – hangzik Pivovarov válasza, amennyiben a német írók és filozófusok az évszázadok során felelőtlen megnyilatkozásokat tettek. A németek állandó dicsőítése, többiek felé helyezése egy idő után elért egy robbanásveszélyes pontot. Ugyanígy, „az orosz irodalom a hibás abban, ami velünk történt. Lemeztelenítette, megalázta az orosz államiság rendjét. Lev Tolsztoj, Szaltikov-Scsedrin, még Dosztojevszkij is – zseniális írók, rajtuk nevelkedtünk. De tőlük ered az államellenes, antiszociális nihilizmus…” – mondta Pivovarov.

Pivovarov szerint az 1917 előtti Oroszország minőségibb termékeket és emberanyagot tudott kiállítani, mint az azt követő időkben. A 19. század második felétől az első világháborúig az „orosz gazdaság úgy fejlődött, mint egyetlen más országé sem.” 1916-ban az orosz vasutak szállítási kapacitása nagyobb volt, mint az amerikaiaké. Oroszország az egyetlen harcoló állam volt az első világháború idején, ahol nem kellett bevezetni élelmiszerjegyeket. Ha nincs a „szörnyű forradalom, a polgárháború”, 1940-ben Oroszországban a világ legjobb gazdasága lett volna.

Az orosz embereknek most talán leginkább pihenésre lenne szükségük, a külső körülmények azonban ezt nem teszik lehetővé: „hadsereg, flotta, rakéták kellenek nekünk, különben felfalnak bennünket” – jelentette ki Pivovarov.

„Oroszország nagy ország. A gazdaságunk természetesen visszataszító és csak rosszabb lesz. De egy ország nagysága nemcsak a gazdaságból áll. Nagy kultúránk van. Nagy nyelvünk…Mi valóban a világtörténelem azon etnoszaihoz tartozunk, akik érdemesek arra, hogy megemlékezzenek róluk, mint a régi görögökről vagy rómaiakról.”

A mostani Oroszországban a múltért vívott harc folyik: „amilyen múltat választunk magunknak, olyan lesz a jövőnk is. Állhatunk Sztálin vagy Félelmetes Iván zászlaja alá, és akkor masírozni fogunk. Választhatjuk a lágyabb Szpernaszkijt vagy II. Sándort és akkor másik irányba indulunk. De nem kell vádolni senkit sem amiatt, ami velünk történt és történni fog. Mindenben csakis mi vagyunk a hibásak.”

(Akagyemik Jurij Pivovarov: „Nyikakoj zagadki v russzkoj duse nyet”, Komszomolszkaja Pravda 2011. 04. 14.)