Bevezetés

 

Ha egy mondatban szeretnénk érzékeltetni egy kívülállóval a kelet-közép-európai

viszonyok bonyolultságát, elég Báthory Istvánra és Vilniusra hivatkoznunk. „Négyszáz évvel

ezelőtt volt egy lengyel király, aki egyúttal a ma Romániához tartozó Erdély magyar

fejedelme volt; litván nagyfejedelemként alapított egy egyetemet Vilnában, amely ma a

Szovjetunió legrégibb egyeteme” – írta Domány András 1990-ben1. Ha kiegészítjük mindezt

azzal, hogy Litvánia mai fıvárosát a második világháborúig többségében lengyelek lakták,

hogy népes zsidó közössége miatt „észak Jeruzsálemének” is nevezték, hogy ugyanezen

idıszakban a környezı falvakban többnyire litvánul vagy fehéroroszul beszéltek, már-már a

bábeli zőrzavar állapota sejlik fel elıttünk.

A Baltikum– és benne a Vilnius-vidék – nagytérségi pozíciója valóban különleges:

természetes hidat (olykor falat és bástyát) képez Észak- és Közép-, ill. Nyugat- és Kelet-

Európa között. Évszázadok óta e kitüntetett geostratégiai helyzet határozza meg a térségben

élık mindennapjait, nem véletlen tehát, hogy itt húzódik kontinensünk egyik legrégebbi és

legklasszikusabb ütközızónája. Vilnius azonban – bizonyítván, hogy éles, vonalszerű határok

a földrajzi térben nem léteznek – iskolapéldája egyúttal az etnikai kontaktzóna fogalmának is.

E rendkívül tarka etnikai, vallási, anyanyelvi összetételre utal a tanulmány címe. Egy város öt

nyelven: lengyelül Wilno, fehéroroszul Вiльня, oroszul Вильна, jiddisül ווילנע , litvánul

Vilnius.

 

Célok és módszerek

 

A tanulmány célja bemutatni Vilnius és vázlatosan Litvánia etnikai struktúrájának

metamórfózisát (annak körülményeit és következményeit) az 1800-as évek végétıl

napjainkig. A szerző az etnikai földrajz szemüvegén át tekint – alapvetően történeti

demográfiai jellegű – témájára, melynek legfontosabb igazodási pontjait a mindenkori

népszámlálási adatok jelentik. A nemzetiségek számának és arányának egyszerű leírása

mellett azonban a tanulmány – a Simpson-féle diverzitási index használatával – a népesség

sokszínűségének mértékét és annak változásait is igyekszik felvázolni. Az etnikai diverzitás

indexét eredetileg biológusok (állat- és növényökológusok) dolgozták ki, de az elmúlt

években egyre inkább tért hódít a társadalomföldrajzban is. A valószínűség-számításon

alapuló index azt mutatja meg, hogy egy adott terület két, tetszőlegesen találkozó lakója

mekkora eséllyel eltérő nemzetiségű. A kapott értékek 0 és 1 között mozoghatnak. 0:

tökéletesen homogén népesség, 1: teljesen kevert népesség, ahol a közösség minden egyes

tagja más nemzetiségű.

 

A történelmi háttérről röviden

 

A történészek feltevése szerint Litvánia mai területén az i. e. III. évezred végén már a

baltinak tekinthető, ún. „tengermelléki kultúra” virágzott, melynek határai délen a Pripjatyig,

keleten a Dnyeperig húzódtak. Ez az ősbalti egység az i. e. VIII-V. században keleti és

nyugati ágra bomlott, melyből – a törzsek elkülönülésének és egységesülésének bonyolult

folyamatai révén – az i. sz. V-XV. század között valódi népek (poroszok, lettek és litvánok)

formálódtak. A litván államiság kezdetéről (1200-as évek eleje) és a korai településhálózatról

kevés megbízható információ áll rendelkezésre, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy

Vilnius városát Gediminas litván nagyfejedelem alapította 1323-ban.

A Litván Fejedelemség, csaknem egymillió km2-es területével, a késő középkori Európa

legnagyobb állama volt, melynek központi magja, a litvánok által lakott territórium kb. 70-80

000 km2 lehetett (a mai Litvánia 65 300 km2). A XIX. században jelentős etnikai csoportok

közül (a litvánok után) először az askenázi zsidók jelentek meg nagy tömegben

Vilnius környékén, akik a Rajna-medencéből vándoroltak a lengyel-litván állam területére még a

XIV-XVI. században.Őket a lengyelek megjelenése, pontosabban a litván nemesség

fokozatos ellengyelesedése követte, amely a lublini unió megalakulásával (1569) vette

kezdetét, és egészen az 1800-as évek közepéig, a litvánok nemzeti öntudatra ébredésének

hajnaláig tartott. A XVII-XVIII. század vészterhes időszakában a Vilnius-vidék valósággal

elnéptelenedett (1648 és 1667 között például a háborúk és járványok miatt a Litván

Nagyfejedelemség elvesztette népességének kb. 48%-át); ekkor öntötték el belorusz tömegek

a várost és környékét. Az oroszok többsége ezzel szemben csak a cári önkényuralom idején,

az 1800-as években költözött Vilniusba. Mivel nagyrészt katonák és hivatalnokok érkeztek,

erősen feminin jellegű közösséget alkottak (a férfiak aránya csaknem duplája volt a nőkének),

akik ráadásul rendszerint viszonylag rövid ideig tartózkodtak a városban.

 

Eredmények

A XIX-XX. század fordulójának bonyolult etnikai-anyanyelvi viszonyai

 

 

A cári birodalom első és egyben utolsó modern népszámlálására 1897-ben került sor. A

cenzus szerint Vilnius lakosságának 40%-át zsidó, 30,9%-át lengyel, 20%-át orosz

anyanyelvűek alkották és litvánul mindössze 2%-uk beszélt. A Vilnius járás ugyanekkor a

korabeli Európa egyik legheterogénebb összetételő közigazgatási egysége volt, ahol az orosz

(10,4%), a lengyel (20,1%), a litván (20,9%), a jiddis (21,3%), és a fehérorosz (25,8%)

anyanyelvűek közel azonos arányban képviseltették magukat. A Simpson-féle

diverzitási index ennek megfelelően a három „litván kormányzóságon” belül itt volt a

legmagasabb (0,68), nem sokkal megelőzve zarasai, a trakai és a švenčionysi járásokat. A

városok közül Vilniusnál (0,70) csupán négy tarkább összetételű település akadt: Šiauliai,

Kaunas (Kovno), Kalvarija és Trakai. 

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a statisztika ezúttal legjobb esetben is csak

tájékozódási pontnak tekinthetı, hiszen az anyanyelv – etnikum – vallás kategóriáinak

elkülönítése, és ezáltal a terület „jogos” tulajdonosának megnevezése relatív többség alapján,

gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Van például bizonyítékunk lengyel tudatú,

fehéroroszul beszélő közösségekre éppúgy, mint litván identitású, de lengyel anyanyelvő,

vagy zsidó származású és vallású, de oroszul kommunikáló lakosokra. A helyiek azonban

ekkortájt még nemigen törıdtek a nemzeti önmeghatározás problematikájával, legtöbben

alighanem egyszerően „idevalósinak” nevezték volna magukat, ha lett volna ilyen kategória.

Csak a XIX. század végén, XX. század elején kezdett kiélesedni a lengyel-litván vita arról,

hogy az anyanyelv vajon meghatározója-e az etnikai identitásnak. A litvánok, akik a

térségben élő lengyeleket többnyire „polonizálódott” litvánnak tekintették (és ebben

tulajdonképpen igazuk volt), erre határozott nem választ adtak – ellentétben természetesen a

lengyelekkel, akik szerint egy ember nemzetiségét a tudata és jelenlegi magatartása határozza

meg, nem pedig vérségi kötıdése.

 

 Litvánia régi-új fővárosa vagy Lengyelország keleti végvára? (1914-1944)

 

Vilnius városa az első világháború során súlyos károkat szenvedett, ám az igazán

zűrzavaros idıszak csak az 1917. esztendővel köszöntött be. A hatalmi vákuumban egymást

váltogatták az államformák, a kormányok és a legkülönbözőbb egyenruhát viselő hadtestek; a

főváros 1917 és 1920 között összesen nyolcszor cserélt gazdát. A küzdelem végül

átmenetileg lengyel diadallal végződött: Vilniust és – a moszkvai békében Litvániának ígért –

déli területsávot 1920 és 1939 között Piłsudski csapatai tartották megszállás alatt. Litvánia

tehát fővárosa nélkül vált független köztársasággá, a kormány Kaunasban székelt. A

konfliktus évtizedekre megmérgezte a fiatal államalakulatok viszonyát.

Ha összevetjük az 1897-es orosz, 1916-os német és 1931-es lengyel népszámlálás Vilnius

járásra vonatkozó adatait, igen komoly bizonytalansági együtthatóval kell számolni. A cári

népszámláláshoz képest jelentős eltérést mutat 19 évvel későbbi német (70% lengyel, 24% zsidó, 3% litván, 3% fehérorosz) és az 1931-es lengyel

összeírás (80% lengyel, 10% fehérorosz, 5% litván, 4% zsidó). Ez összefüggésbe hozható

részben az identitás-meghatározási problémákkal, de egyúttal a háború utáni migrációs

folyamatokra is utal, melyek a határ mindkét oldalát az etnikai homogenizálódás irányába

taszították. Vilnius városában mindenesetre (a hivatalos adatok szerint) 1931-re 1% alá

csökkent a litvánok aránya, miközben a lakosság 94%-át lengyelek és zsidók alkották, kb.

kétharmad-egyharmad arányban.

A „hosszú második világháború” – amely a partizánharcok miatt 1939-től 1955-ig

elhúzódott és egyes becslések szerint összesen egymillió fős veszteséget okozott Litvániának

– teljesen átrajzolta a balti állam etnikai képét. A lengyel exodus mintegy 150 000 főt érintett,

a zsidó népirtásban kb. 170 000-en lelték halálukat, míg a Memel-vidéki németek végleg

eltűntek Litvánia nemzetiségi térképéről.

 

„Vilnius musu, mes rusu” (1944-1991)

 

A Szovjetunió 1944-ben kebelezte be a Baltikumot, amely csak a birodalom összeomlása

után, 1991-ben tudott újra kiszabadulni Moszkva szorító karjaiból. E negyvenhét esztendő – a

százezres szláv tömegeket megmozgató bevándorlási hullámok sorozatának „hála” – ismét

gyökeresen átalakította a régió nemzetiségi szerkezetét: 1989-re az észtek aránya saját

hazájukban 62%-ra, a letteké pedig 52%-ra zuhant. A Litván Sz.Sz.K. azonban mindvégig

más úton járt. Itt – az északi szomszédokhoz viszonyított – magasabb népszaporulat miatt

egészen az 1980-as évekig nem kellett tartani a helyi munkaerő kimerülésétől. Ennek, továbbá

a hosszan elhúzódó partizánháborúnak, valamint az olykor ügyesen manőverező litván

politikának köszönhetően  ide sokkal kevesebb bevándorló érkezett, mint Észt- vagy

Lettországba. Sőt, a litvánok még növelni is tudták részesedésüket: arányuk ugyanezen

idıszak alatt 69%-ról 80%-ra nőtt.

Míg Tallinn és Riga jelentős mértékben eloroszosodott, addig Vilniust – mely a második

világháború után szinte kongott az ürességtől – a litvánok vették birtokukba. Számuk 1 600-

ról (1931) előbb 51 000-re (1942), majd 292 000 főre (1989) emelkedett. Ez azt jelenti, hogy

arányuk 0,8%-ról 24,5%-ra, majd 50,5%-ra nőtt. A lengyelek száma ezzel szemben a második

világháború éveiben drasztikusan lecsökkent (1931: 128 000 fő, 1959: 47 000 fő), és csak a

szocialista érában indult – a természetes népszaporulat és az urbanizáció révén – lassú

növekedésnek (1989: 108 000 fő). Megdöbbentı adat, hogy 1931-ben még három vilniusi

lakosból kettı lengyel nemzetiségűnek számított; 1989-ben viszont már csak ötből egy. Az

oroszok és fehéroroszok számát elsősorban a gazdasági migránsok gyarapították, akik a jobb

megélhetés reményében érkeztek a Litván Sz.Sz.K. fővárosába. Előbbiek 1942-ben még csak

4 000-en (2%), 1989-ben viszont már 117 000-en (20,2%) voltak. A fehéroroszok

megjelenése (1931: 1 700 fő, 0,9%; 1989: 30 000 fő, 5,3%) is új színt hozott a település

életébe, hiszen ők a második világháború előtt a Vilnius környéki falvakban alkottak kompakt

tömböt, magában a városban alig-alig fordultak elő. A zsidóság azonban szinte nyomtalanul

eltűnt Vilnius városából: a XIX-XX. század fordulóján még a lakosság relatív többségét

alkották csaknem 40%-os részesedéssel, 1989-re mindössze 9 100-an maradtak (1,6%).

 

A független Litván Köztársaság fővárosa (1991-)

 

 

1991-ben Észtország 1 565 000, Lettország 2 666 000, Litvánia 3 675 000 lakossal lépett

be ismét a világ szuverén államainak sorába. A baltiak öröme azonban nem volt felhőtlen:

jövőképükre nemcsak a gazdasági összeomlás réme, hanem a puskaporszagú külpolitikai

helyzet és az etnikai feszültségtıl vibráló levegő is árnyékot vetett. Az észtek és lettek

elkeseredettsége nem volt alaptalan, hiszen az 1989-re kis híján kisebbségbe szorultak a

bevándorlókkal szemben. A litvánok azonban nagyságrendekkel kedvezőbb pozícióból

kezdhettek hozzá az államépítéshez: az északi szomszédokhoz képest szinte homogénnek

tűnő nemzetiségi összetétel nyugodtabb évtizedet jósolt.

Vilnius lakosságszáma – miután elérte történelmi maximumát (1989: 576 700 fő) – az

1990-es években kb. 23 000 fővel (-4%) csökkent, majd az ezredforduló után 543 000 fő

körül stabilizálódott. A csökkenés mindenekelőtt a nemzetközi migrációs folyamatokkal

(1990 és 2006 között legalább 178 000-en vándoroltak ki Litvániából; zömmel oroszok,

ukránok és beloruszok), a természetes fogyás kulminálásával (országos átlag 2007-ben: -

3,9‰), illetve a főváros szuburbanizálódásával hozható összefüggésbe. A litván

„kolonizáció” ugyanakkor továbbra is rendületlenül zajlik. A tárgyalt periódusban több, mint

27 000 fővel nıtt a vilniusi litvánok száma, amely – figyelembe véve az oroszok 38 900, a

fehéroroszok 7 800, a zsidók 6 300 és a lengyelek 3 800 fős veszteségeit –, pontosan 7%-kal

növelte részesedési arányukat a főváros össznépességén belül. A legutóbbi hivatalos

népszámlálás adatai szerint 318 500 litván, 104 400 lengyel, 77 700 orosz, 22 500 fehérorosz,

2 800 zsidó és 27 900 egyéb nemzetiségű lakos él Vilniusban. A lengyel kisebbség történelmi

szállásterülete (Trakai, Šalčininkai, Švenčyonys, Vilnius megyék) pedig napjainkban az

alábbi nemzetiségi összetétellel jellemezhető: 31% litván, 54% lengyel, 8% orosz, 4%

fehérorosz, 3% egyéb.

Habár a lengyel és orosz külpolitika időnként kemény kritikával illeti Litvániát a

kisebbségi nyelvhasználat korlátozása és a Vilnius környéki lengyelek autonómiaigényének

elutasítása miatt, összességében véve a „nemzetiségi kérdés” itt nem jelent olyan fajsúlyos

problémát, mint Észt- vagy Lettországban.  Ennek több oka is van. Egyrészt a függetlenedés

után – az ún. „zéró opció” elv érvényre juttatásával – Litvánia hozta a Baltikum

legliberálisabb állampolgársági törvényét: gyakorlatilag mindenki megkapta a szükséges

papírokat, aki az adott pillanatban Litvánia területén élt. Másrészt a szovjet időszak alatt a

litván államisággal kapcsolatos problematikából szinte teljesen eltűnt a lengyel-kérdés, a

litvánok minden energiáját a szovjet megszállással szembeni ellenállás kötötte le.

Harmadrészt az EU-csatlakozás előkészülete olyan konszolidálódást és közeledést hozott a

két állam külpolitikai viszonyában, amely párját ritkítja a XX. század történelmében.

Ennek ellenére időnként Litvániában is kipattannak a felszín alatt szunnyadó etnikai

feszültségek. Az 1990-es években számos tüntetést tartottak Vilniusban például a lengyel

egyházközösség sanyarú helyzete, a lengyel televízió-műsorok relézése, vagy a második

világháborúban harcoló „Honi Hadsereg” megítélése körül kialakuló szoborviták kapcsán. A

Vilnius-vidék lappangó kisebbségi problémáira utalhat továbbá például a Legia Warsaw nevű

lengyel labdarúgócsapat szurkolóinak vilniusi rendbontása is, melynek híre egész Európát

bejárta 2005-ben. A randalírozó tömeg egy szélsőségesen nacionalista lengyel réteg irredenta revizionista üzenetét (is) közvetítette. Az internetes fórumok ugyanígy hemzsegnek az 

egymás iránt érzett ellenszenvre, sőt gyűlöletre utaló megnyilvánulásoktól, mind lengyel,

mind litván részről.

 

Összegzés

 

„Azt hiszem, a mai fiataloknak nehéz megérteni a háború előtti Vilna enklávé-jellegét: se

lengyel, se nem lengyel, se litván, se nem litván, se vidék, se főváros”. Itt „nem létezett

»tősgyökeres« falusi vagy városi tájszólás, csak egy mókás »idevalósi« nyelv létezett, amely

szellemében talán közelebb állt a fehéroroszhoz, mint a lengyelhez”. Ez a különös

atmoszférájú város – mely a XIX-XX. század fordulóján még egy lengyel-zsidó sziget volt a

litván-fehérorosz tengerben – ma is enklávé, „csak most éppen litván és orosz enklávé egy

többségében lengyelek lakta vidéken”.

Kevés olyan város van Európában, melyet úgy megtépáztak volna a történelem viharai,

mint Vilniust, és még kevesebb olyan, melynek nemzetiségi – anyanyelvi – vallási összetétele

ily’ mértékben kicserélıdött volna néhány röpke évtized alatt (talán Königsberg az egyetlen).

A litván – lengyel – fehérorosz – orosz érdekszféra metszéspontjában fekvő Vilnius-vidék

akár mintapéldája is lehetne annak, hogy a nagyhatalmi, nagypolitikai döntések hogyan

képesek radikálisan átformálni egy adott térség etnikai struktúráját. 

 

Cimkék: Vilnius, Vilno

Országok: Litvánia