Viktor Alksnis lett származású oroszországi politikus, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának egykori népi küldötte szerint katasztrófa volt a Szovjetunió széthullása, amely nem volt „eleve elrendelt”, s nem szerves történelmi fejlődés eredményeképpen következett be. Alsknis úgy véli, legfőképpen az orosz politikai elit tehető felelőssé a Szövetség szétverése miatt.

Húsz év eltelte még mindig kevés ahhoz, hogy értékelni tudjuk az 1991-ben történteket. Teng Hsziao-pinget, a nagy kínai reformátort egyszer arra kérték franciaországi látogatásakor, értékelje az 1789-es nagy francia forradalom történelmi jelentőségét, mire a kínai politikus úgy nyilatkozott, túl kevés idő telt el még azóta, hogy értékelni lehessen ezt az eseményt... A Szovjetunió széthullására is igaz ez, bár bizonyos előzetes megállapításokat azért lehet már tenni.

A Szovjetunió széthullását nem a történelmi fejlődés objektív okai idézték elő. Az 1991. március 17-én tartott szövetségi népszavazáson az emberek túlnyomó többsége a Szovjetunió fenntartása mellett nyilatkozott. A Szovjetunió népei akarták a szövetségi állam fennmaradását. Ám a nemzetiségi elitek, különösen pedig az Orosz Föderáció elitje ezt másképp gondolta. A Gorbacsov – Jelcin szembenállás következtében Moszkvában két hatalmi központ is kialakult, ez pedig elvezetett a szövetségi központ bomlásához, végül pedig a Szovjetunió krachjához. Ha nem történt volna meg 1990. június 12-én az Orosz Föderáció szuverenitásának kinyilvánítása, akkor a Szovjetuniót a továbbiakban is fenn lehetett volna tartani.

A Szovjetunió bukásával egy grandiózus civilizációs projekt is véget ért. Egy olyan szociálpolitikai és gazdasági rendszer kiépítése, amelyben a termelés és a javak elosztásának folyamata a társadalom kontrollja alatt áll. Való igaz, e projekt realizálása során hatalmas hibákat is elkövettek. A problémák ellenére a gazdasági és társadalmi fejlődés mégis pozitív irányban zajlott, és ésszerű reformokkal korrigálni lehetett volna a hibákat. Végül azonban máshogy alakultak a dolgok.

Amikor a mai lett nacionalisták el akarják zavarni a köztársaságból az oroszokat, mintha megfeledkeznének a történelmi múltról. Kétszáz éve még nem létezett lett nemzet, csak különféle törzsek, akik a svédek, németek, lengyelek uralma alatt éltek, az eltűnés széle előtt álltak, s lehet, hogy az a sors várt volna rájuk, mint a balti poroszokra, akik teljesen kihaltak.

Az 1721-es nystadti békével elkezdődött, Lengyelország 1795-ös végső felosztásával pedig befejeződött a lett törzsek egy államban való egyesülésének folyamata az Orosz Birodalmon belül. A korábban éhség, járványok, háborúk által megtizedelt lettek hosszú ideig békében élhettek. A 19. századi hosszú béke időszakában a lettek demográfiailag, gazdaságilag és kulturálisan is megerősödhettek. A lett területek egy államban való egyesülése alapozta meg a modern lett nemzet létrejöttét – ezeket a gondolatokat még 1990-ben írta Juris Bojars lett professzor (amúgy a lett függetlenség egyik támogatója).

És lám, a „megszállók”, ahelyett, hogy folytatták volna elődeik politikáját, a lett parasztgyerekeknek lehetőséget teremtettek, hogy Oroszország legjobb egyetemein tanuljanak, 1862-ben Szentpéterváron kiadták az első lett nyelvű lapot. Ekkor nyílt meg Rigában az Orosz Birodalom első technikai intézete, ekkor jelentek meg nagyobb számban lett nyelvű könyvek.

Az Orosz Birodalom és a Szovjetunió soknemzetiségű államok voltak, ahol az oroszok a lakosság felét alkották. 1989-ben az oroszok aránya 52 % volt a Szovjetunióban. 1991 után viszont olyan Oroszország jött létre, ahol az oroszok aránya elérte a 80 %-ot. Ez pedig súlyos problémákat okozott a nemzetiségi politika területén. A posztszovjet köztársaságok közül egyedül Örményországban volt nagyobb a „tituláris nemzet” aránya, mint Oroszországban. Oroszország ezzel együtt is megmaradt soknemzetiségűnek, az alkotmány szerint az Orosz Föderáció soknemzetiségű állam. Észtországban, Lettországban, Litvániában, Grúziában és a többi posztszovjet államban úgy vélik a „tituláris nemzet” képviselői, hogy a függetlenné vált köztársaságok az „övék”, és nem másé (lásd ennek kapcsán a nyári kirgiz-üzbég konfliktust – GY. G.), Oroszországban e gondolkodásmód megerősödése a nemzetiségi feszültségek kiéleződéséhez vezetett.

A Szovjetunió széthullása után az Orosz Föderációban megkezdődött a nemzeti állam formálódása. Most az a folyamat zajlik Oroszországban, ami 20 évvel ezelőtt kezdődött a posztszovjet köztársaságokban, és nagyjából mára véget ért.

Oroszország mindeddig a „népek barátságának” hazája maradt, az újonnan felnövekvő orosz generáció számára viszont az „orosz nemzetállam” megteremtése a cél. A hatalom azonban nem képes effektív módon reagálni a történtekre.

Ez nagyon veszélyes folyamat, ami most zajlik Oroszországban. Hiszen az orosz nép évszázadok óta mindig soknemzetiségű államban élt, és nincs semmilyen tapasztalata a „nemzetállam” kiépítésére.

(Viktor Alksnis: Rosszija nye imejet opyta posztrojenyija nacionalnogo goszudarsztva, rian.ru)