A minap kerül sor Kolozsváron a Gheorghe Bariţiu Történelmi Intézet konferenciatermében Stefano Bottoni olasz történész román nyelvű könyvbemutatójára, amely a romániai magyar autonómia történetét dolgozza fel „Sztálin a székelyeknél” címmel. A címválasztás nem véletlen, hiszen az erdélyi magyar autonómia (a Marosvásárhely központú Magyar Autonóm Tartomány, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány) a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveit figyelembe véve valósulhatott meg a kommunista Romániában.

Bottoni kutatásaiból kiderül, hogy a szovjet vezetés gyakorolt nyomást Bukarestre a magyar autonómia létrehozása ügyében.

Észak-Erdély a német-olasz bábáskodással létrejövő második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) nyomán visszakerült Magyarországhoz, s bár Molotov szovjet külügyi népbiztos 1941 júniusában támogatásáról biztosította Budapestet a Romániával szembeni területi revíziót illetően, annak semlegessége esetén, a magyar vezetés ennek ellenére mégis úgy döntött, hogy csatlakozik a Szovjetunió elleni fasiszta agresszióhoz. Ennek következtében Moszkva a háborút követő rendezés során nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, s Magyarország kénytelen volt kiüríteni az ismét Románia részévé váló Észak-Erdélyt is.

Az 1950-es romániai közigazgatási reform során a négy székely megyét (Háromszék, Csík, Udvarhely, Maros) két nagyobb közigazfatási egységhez csatolták, Sztálin tartományhoz, melynek székhelye Brassó (1950-től: Sztálinváros) és Maros tartományhoz (székhelye Marosvásárhely). Sztálin tartományban a magyarok aránya 62 % volt (32 % román és 5 % német mellett), míg Maros tartományban 54 %-os magyar többség volt. Bár a jelentősebb magyar többségű Sztálin tartományban a vezető párttisztségek többségét románok töltötték be, Maros tartományban a pártfunkcionáriusok majd kétharmadát magyarok alkották.

A magyar autonóm terület megalapítására vonatkozó ötlet Moszkvából érkezett – írja Bottoni. 1951 májusában a bukaresti szovjet nagykövetség tudatta a román vezetéssel, hogy hamarosan két szakértő érkezik Romániába, akik az ország közigazgatási beosztását fogják tanulmányozni. A szovjet tanácsadókat legfőképp az érdekelte, figyelembe vették-e Bukarestben a nemzetiségi szempontokat az új közigazgatási rendszer megalkotásakor? A két szovjet szakértő, P. Arhipov és P. Tumanov végül „Feljegyzés egy Erdélyben létrehozandó autonóm tartományról” címmel készített memorandumot. A szerzők szerint, abból a tényből kiindulva, hogy Románia soknemzetiségű állam, s hogy Sztálin és Maros tartományok számos járásában egy tömbben él a magyarság, kívánatos egy erdélyi magyar autonóm terület létrehozása. A szovjet szakértők két tervezetet is elkészítettek a leendő magyar autonóm tartomány határait illetően. Az egyik – végül megvalósuló – tervezet szerint a végül Marosvásárhely központtal megvalósuló erdélyi magyar autonóm terület nyolc járást (Csík, Udvarhely, Sepsi, Rákos, Gyergyó, Kézdi, Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely) foglalna magában (összesen 612 ezer fővel, 79 %-os magyar többséggel).

A második változat szerint a magyar autonómia területe kiterjedt volna az erdélyi Mezőségre is, és az akkor még magyar többségű Kolozsvár lett volna a központja. Igaz, e változat szerint a 900 ezer lakosnak csak 60 %-a lett volna magyar nemzetiségű.

A magyar autonómia végül 1952-ben valósult meg, bár volt némi húzódozás ezzel szemben a román vezetésben. Érdekes a székely származású romániai kommunista, Luka László pénzügyminiszter ellenállása, aki negatívan viszonyult a magyar nemzeti hovatartozást hangsúlyozó ötletekhez (róla ezt mondta Rákosi Mátyás: „Kétségkívül nyers ember volt Luka, s beleesett sok romániai magyar kommunistának abba a hibájába, hogy katolikusabb volt a pápánál, pontosabban magyar kérdésekben románabb volt a románoknál.”)

Az új román alkotmány változatai körüli vita 1951 végén és 1952 első felében zajlott Bukarestben és Moszkvában, azt viszont a rendelkezésre álló dokumentumok alapján nem lehet egészen pontosan megállapítani, hogy személyesen Sztálin milyen szerepet játszott a magyar autonómia létrehozásában. Mindenestre  a Moszkva által is jóváhagyott végleges alkotmánytervezet 1952 júliusában került Bukarestbe, s ez már tartalmazta a magyar autonómia megalapítására vonatkozó kitételeket. A romániai Magyar Autonóm Tartományt végül 1952 szeptemberében hozták létre.

1960-ban az autonóm területet átalakították, területét kibővítették, magyar többségű részeket csatoltak el tőle, s román lakosságú területeket csatoltak hozzá, így az immáron Maros-Magyar Autonóm Tartománynak nevezett területen 62 %-ra csökkent a magyarok aránya. A romániai magyar autonóm területet 1968-ban számolták föl.

(Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952 – 1960), Csíkszereda 2008; transindex.ro)