Az orosz Kultura TV csatornán vezető orosz történészek tartanak előadásokat az orosz történelem fejlődésének törvényszerűségeiről. Korábban Andrej Szaharov előadását idéztük, ezúttal pedig Jurij Pivovarov az Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem professzora, akadémikus „Az orosz államiság hagyománya és a jelenkor” címmel tartott előadását ismertetjük röviden.

 

Az államiság, a hatalmi intézmények meghatározó szerepet játszottak az orosz történelemben. Pivovarov szerint az orosz kultúra egyik fő jellemvonása, hogy „hatalomközpontú”, ellentétben például a nyugati, „emberközpontú” civilizációval. Nyugaton mindennek alapja az ember, Oroszországban viszont a hatalom.

Pivovarov hangsúlyozta, Oroszország nem „elmaradott”, vagy „deviáns” ország, csak épp a saját útját követi, mint bármely más állam, Lengyelország vagy Kambodzsa, s belső fejlődésének törvényszerűségeit figyelembe véve ismerhető meg.

Egy fizikus egyszer azt írta, ha a fizikusok sokáig vizsgálnak egy tárgyat, az elkezd megváltozni. Valami hasonló tapasztalható a történészek esetében, akik kutatásuk tárgyával foglalkoznak.

Alekszandr Szolzsenyicin nem sokkal a halála előtt azt mondta, Oroszország elveszítette a 20. századot. S valóban, Oroszország elveszítette a 20. századot. Bár a század fantasztikusan indult az ország számára: fejlődött a gazdaság, demokrácia, oktatás, kultúra. 1916-ban, a háború idején az orosz vasút szállítókapacitása nagyobb volt, mint az amerikaié. Oroszország a felvirágzás felé haladt, bár nem volt minden tökéletes, ezért következhetett be a „szörnyű forradalom.”

1917-ben megsemmisült az Orosz Birodalom, bár az egyetlen nagyhatalom volt, amely nem vezetett be jegyrendszert, fejlődött a gazdasága, és nem volt éhínség. És hirtelen minden összeomlott.

A ’80-as, '90-es évek fordulóján megint bekövetkezett egy összeomlás, bár ezt megelőzően nem volt olyan lendületes gazdasági növekedés. Majd hirtelen, 1991 augusztusában, megint csak néhány nap alatt összeomlott az ország.

Hogy megértsük ezt, a hatalom természetét kell megismernünk.

Oroszországban a 20. században antropológiai katasztrófa következett be. Háborúk, forradalmak, éhínség, sztálini terror. A saját népe ellen irányuló, a társadalom elitjét kiirtó sztálini terror „a legszörnyűbb volt, amelyet nagyhatalom ismert.” Pivovarov szerint talán csak a kambodzsai népirtást lehet a sztálini terrorhoz hasonlítani, „amelyet sem Németországban, sem Kínában nem ismertek.”

Mindez demográfiai katasztrófát eredményezett, Oroszország népessége ma is élesen csökken.

Oroszország, amelynek területe korábban folyamatosan növekedett, a 20. században többször is megcsonkult. Először 1918-ban, a bolsevikok által aláírt breszt-litovszki békében, amikor Oroszország elvesztett majdnem 1 millió négyzetkilométert és 45 millió, „európai, kulturált” lakost, Ukrajnát, Belaruszt, a Don vidékét, a Krímet.

Aztán 1941-ben majdnem 1 millió négyzetkilométert foglaltak el a németek, 75 millió lakos került német megszállás alá.

Majd jött 1991, a Szovjetunió széthullása, amikor nagyjából megint ezek a területek vesztek el, s ma Oroszország határai nagyjából megfelelnek a 17. század közepi vonalaknak.

Oroszország keresztény ország, s ez talán az egyetlen elem, amely egyesíti a Nyugattal. A kereszténység perszonális vallás. Személyes vallás. A korai Rusz világát is a kereszténység határozta meg, ahol jelen volt a személyiség, az ember, ellentétben Kínával, Indiával vagy az arab világgal.

Csakhogy a Rusz nem a Nyugattól, hanem Bizánctól vette át a kereszténységet, s a hatalomgyakorlás is bizánci eredetű a Ruszban. Ez viszont letérítette a nyugati fejlődési pályáról a keleti szláv területeket. A nyugati katolicizmus a latin nyelv révén egységes civilizációt alkotott, amely bezárult a Rusz előtt. 

A középkori Európában létezett hatalmi pluralitás, a világi hatalom és az egyház harca lehetővé tette a választás szabadságát, Oroszországban viszont az egyház alárendelődött az államnak.

Nyikolaj Bergyajev egyszer úgy fogalmazott, az orosz geográfia fölfalta az orosz történelmet. A keleti szlávok olyan térségekben kezdtek civilizációt építeni, ahol addig még soha senki. Leonyid Vasziljevics Milov akadémikus szerint az orosz civilizáció volt az első északi civilizáció. Oroszország se nem Kelet, se nem Nyugat, hanem Észak. Kegyetlen, hideg klíma, hatalmas ritkán lakott térségek jellemzik ezt a területet, s ez az oka, hogy az orosz lakosság mégis szegény, annak ellenére, hogy a periodusos rendszer minden eleme megtalálható ebben a régióban.

A mongol hódítást illetően több nézőpont olvasható, az egyik szerint a tatár iga letérítette Oroszországot természetes fejlődési útjáról, mások szerint viszont inkább pozitív hatású volt, megmentett a Nyugat expanziójától, kialakította az orosz hatalmi intézményeket. Egy harmadik nézet, amelyet Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij képviselt, a mongol hatás korlátozott volt, s csak az elitre hatott. Pivovarov szerint Kljucsevszkijnek ez esetben nincs igaza, a mongol hatás óriási volt. A Moszkvai Oroszország nemcsak a Kijevi Rusz, de az Arany Horda örököse is. Georgij Fedotov történész azt mondta a tatár iga végéről: „A káni központ a Kremlbe helyeződött át.” Moszkva eltatárosodott, elmongolosodott, s az orosz cár a kán örököse.

Az orosz fejedelmek két és fél évszázadig a Szarajba jártak az Arany Hordába, s ott olyan hatalmi berendezkedéssel találkoztak, ami Nyugaton vagy odahaza a Ruszban ismeretlen volt. A hatalom példátlan koncentrációját látták, amikor egyetlen ember kezében összpontosul minden, amikor egyetlen ember minden – az összes többi semmi. Bármit megtehet. A többiek, legyenek rokonai, gyermekei, feleségei, a fejedelmek – senkik. Ez nem volt sajátja a Rusznak, ám a mongolokkal való kapcsolatok során a moszkvai fejedelmek ezen uralmi forma híveivé váltak.

Az európai hatalomgyakorlás mindig megegyezésen alapszik. A felek kölcsönös megállapodása, önkorlátozás a jellemzője. A mongol hatalomgyakorlás nem ismer semmilyen önkorlátozást, megállapodást. A mongol hatalom az erőszakon alapszik. Az orosz cárok ezt a hatalomgyakorlási kultúrát vették át. I. Pál császár, Katalin fia, I. Sándor apja, „A mi romantikus császárunk” – ahogy Puskin nevezte, egyszer azt mondta a francia követtel beszélgetve: „Oroszországban csak az az ember jelent valamit, akivel beszélek. És csak addig, amíg beszélek vele.” Ez a mai is élő orosz hatalmi rendszer pontos megfogalmazása. Igaz, a keretek változtak, cári birodalom, szovjet rendszer, vagy Orosz Föderáció – de a tartalom ugyanaz maradt.

A harmadik Róma eszméje az orosz embereket büszkeséggel töltötte el. Tegnap még a mongolok egyik ulusza voltunk, ma már az egyedül üdvözítő igazság őrzői, s nálunk végződik a történelem. A pszkovi Filofej, a harmadik Róma eszme kidolgozója azt is hangsúlyozta, az igazság letéteményese, akinek a kezében van a kulcs, a cár. Az uralkodó az igazság őrzője, már-már szakrális személy. Azaz egyfelől itt a mongol tradíció – a hatalom erőszakos alapja. A másik a keresztény-pravoszláv hagyomány, miszerint először is, az igazság nálunk van, másodszor, a cár személyében a hatalom perszonifikálódik. Az orosz „kán” az igazság őrzője.

És mindebbe pontosan illeszkedik III. Iván házassága Szofia Paleologával, a Kreml felépítése. A 15. század vége, 16. század eleje a gyökeres változások időszaka. Korábban a moszkvaiak gyakran láthatták fejedelmüket, első volt az egyenlők között, mint egy falusi sztaroszta. Aztán a fejedelem csak évente kétszer jelent meg a nép színe előtt – tavasszal és karácsonykor. A Kremlt, a hatalom központját és környékét templomok sokaságával vették körül, a szentek ereklyéit szállították a hatalmi központ közelébe. 

1918-ban, amikor Petrográdból Moszkvába helyezték át a fővárost, és a kommunizmus világméretű felépítését tűzték ki célul, megalapították a Harmadik Internacionálét, a szovjet emberek úgy vélték, ők az igazság őrzői, s a történelem beteljesülését jelenti rendszerük. A szovjet gyerekeket Szergej Mihalkov versikéjére tanítgatták: „A Föld a Kremltől kezdődik.” A bolsevik vezérek szintén kétszer jelentek meg a nép színe előtt: május 1-én, a húsvéti ünnep környékén, és november 7-én, a karácsony közeledtével. A mauzóleum egy szekularizált templom a Kreml tövében, s Lenin, ahogy Majakovszkij írta „élőbb minden élőnél”, hasonlóan Krisztushoz, aki meghalt, de aztán föltámadott. A mauzóleum körül pedig egy egész temető, ahová a „szentek” maradványait helyezik.

Az orosz hatalmi kultúra egyeduralmi jellegű. Egyetlen ember hatalma jellemzi, egyetlen ember körül összpontosul. Egyetlen konkrét ember körül. Övé minden hatalom, legyen az lelki, politikai, gazdasági, vagy bármilyen.

Ennek lényege évszázadokon át változatlan maradt, s hogy milyen intenzitású volt, az az uralkodó személyiségtől függött.

Az orosz fejlődés másik fontos vonása, hogy nem válik el a hatalom és tulajdon egymástól. Akié a hatalom, azé a tulajdon. A tulajdon intézményrendszere nem fejlődött ki Oroszországban.

Az orosz politikai gondolkodásban a pravda (igazság) szó kulcsfontosságú szerepet játszik, az első orosz törvényeket „Ruszkaja Pravdának” nevezték, a 19. század elején a dekabrista Pavel Pesztel Oroszország forradalmi megváltoztatásának igényét az „Orosz Pravda” c. munkájában fejtette ki. A bolsevikok lapjának Pravda volt a neve. Az orosz pravda nem egészen ugyanaz, mint a nyugati törvényesség fogalma, tágabb értelmű, és magában foglalja az igazságosság, egyenlőség elemeit.

Az orosz történelem a moszkvai periódus előtt sokágú volt, csak a Moszkva által végrehajtott egyesítés nyomán került egységes mederbe. Az orosz történelem három korszaka tehát a moszkvai periódus (16-17. század), a pétervári korszak (18. század – 1917), és a szovjet kor (1917 – 1991). Érdemes pillantást vetni e korszakokra elitjükön keresztül is.

A moszkvai korszakban a mesztnyicsesztvo, azaz egy számítási rendszer alapján a töltötték be a pozíciókat. Ez megakadályozta, hogy például a legtehetségesebb hadvezér elfoglalja a számára megfelelő pozíciót, s IV. Iván meg is szüntette a livóniai háború idején. Mégis, előnye volt, hogy bizonyos autonómiát biztosított az orosz nemesség számára. A mesztnyicsesztvo a gerincét jelentette a Moszkvai Államnak. Miután Fjodor Alekszejevics, Alekszej Mihajlovics cár nagyobbik fia, a későbbi Péter cár bátyja 1682-ben megszüntette a mesztnyicsesztvót, a Moszkvai Állam rövidesen alatt összeomlott. Az elit számára ugyanis megnyílt a lehetőség másként szervezni életét.

A Péter körüli elit különböző származású csoportokból tevődött össze. A régi arisztokrácia tagjai mellett kalandorok, és alsóbb társadalmi osztályokból származó egyének is helyet kaptak benne, mint például Mensikov, és a többi „mensikovok.”

Összeomlik az elit régi rendje, ugyanakkor megnyílik az út egy új elit kialakulása felé. A következő két évszázadban a péteri Rangtáblázat határozta meg a szolgálati rendet. Bár ez sokáig nem tette lehetővé, hogy a hivatalos szolgálaton kívül is valaki karriert csináljon, de megengedte, hogy egyszerű származású emberek is szolgálatot vállaljanak. Például Mihail Szperanszkij, a 19. század elejének legjelentősebb reformátora egy szegény papi családból származott. Íme a példa – egy teljesen szegény családból származó ember a hatalom legfelsőbb csúcsaira ért. A Rangtáblázat a 20. századra kimerítette magát, majd a pétervári Oroszország is felbomlott.

A szovjet korszak szintén megalkotta a maga kiválasztási rendszerét. 1920-ban Joszif Visszarionovics Sztálin az orosz pártbizottságokban részlegeket állíttatott fel, ahol a későbbi elit került kiválasztásra. Bármilyen fontosabb pozíció elfoglalásához a párt tagjának kellett lenni. Ez a rendszer 70 évig működött, Mihail Gorbacsov 1990-ben szüntette meg, majd 1991-ben széthullott a Szovjetunió.

Egy másik sajátossága az orosz államiságnak a katonai struktúráktól való függése. A moszkvai, pétervári és szovjet korszak kezdete mindig együtt járt a hadsergek modernizálásával.

Tulajdonképpen III. Iván teremtette meg a reguláris orosz hadsereget, a pomesztyje rendszer kiépítése katonai célokat szolgált. Péter reformjainak a célja sok tekintetben a modern flotta és hadsereg megteremtése volt. A sorozásos hadsereg igényeinek megfelelően a társadalom nagy részét rabbá tették. Így alakul ki a pétervári társadalom, a flottán és a hadseregen keresztül.

A 19. század elején az orosz katonai nagyhatalom csúcsán volt, ám a krími háború sokkja után haderőreform kezdődött. Bevezették az általános hadkötelezettséget. Az emberek már csak néhány évet szolgáltak a hadseregben, ahol tanították őket. 

Már a 19. század elején Szperanszkij alkotmánytervezetet nyújtott be I. Sándornak. I. Sándor először egyetértett, majd Szperanszkij kegyvesztett lett. Szperanszkij a hatalmi ágak szétválasztását javasolta, ám igazodva az orosz politikai kultúra hagyományaihoz, egyetlen személyt a politikai rendszer fölé helyezett.

A 19. század folyamán Szperanszkij reformjainak elemei mégis realizálódtak, az 1906-ban kiadott első orosz alkotmányt tervei felhasználásával akották meg. 1917-ben az Ideiglenes Kormány reformtervezete is ezt követte, s az 1993-as, ma is élő orosz alkotmány is részben Szperanszkij munkáján alapszik – jelentette ki Pivovarov.

Az orosz pártrendszer is hasonló állandóságot mutat. 1905-ben, az első orosz forradalom napjaiban bizonyos Trepov generális emlékiratot készített, amelyben azt ajánlotta, a jövendő Dumában alapítsanak hatalmi pártot, s ide csábítsák a legbefolyásosabb embereket, azaz olyan pártot hozzanak létre, amely kontrollálja a szituációt az országban. Ez akkor nem valósult meg, bár számos hasonló javaslat született.

A ’90-es években a hatalom saját párt kialakítását vette tervbe, először Gajdar, majd Csernomirgyin révén, végül napjainkra sikerült is kialakítani a hatalmi pártot. Hogy ez miért érdekes? Azért, mert a jelen polittechnológusainak fogalmuk sem volt Trepov generálisról és a cári projektekről, mégis ugyanazt tették.

1903-ban Lenin új típusú párt megalapítását tűzte ki célul. A párt a latin pars rész szóból ered, azaz a párt csak részleges hatalmat birtokol. Ha változik a politikai rendszer, maradnak a gyárigazgatók, újságszerkesztők stb. Lenin a totális hatalom pártjának megvalósítását tűzte ki célul, amit meg is valósított.

És a nép? Pugacsov felkelése azt demonstrálta, a nép mélyében olyan erők szunnyadnak, amelyek képesek megsemmisíteni a fennálló rendszert. A Pugacsov mozgalmában résztvevők minden intézményt megsemmisítettek. A lázadás leverése után az uralkodó elit rájött, úgy lehet meggátolni a felkeléseket, ha mindenkit egyenlővé tesznek. Ha nem lesz irigység, és mindenki egyenlő lesz. Ezért a családok nagyságuk alapján kaptak egységnyi földet kiosztásra. Az állandó földosztások miatt a parasztokban nem alakult ki a földhöz való ragaszkodás. Ezért később elhatározták, hogy nem évente osztanak földet, hanem 12 évente. Ezt a reformot 1893-ban fogadták el, III. Sándor uralkodásának utolsó előtti évében. 12 év múlva jött 1905. Japán elleni háború. Az eszerek propagandába kezdtek, kitört a forradalom. Újabb 12 múlva 1917. Első világháború. Hamarosan földosztás jön, a frontkatona muzsikok hazaindulnak, a front összeomlik, forradalom kezdődik. Újabb 12 múlva 1929 – a kollektivizáció kezdete...

Amikor egyesek azt mondják, Oroszországnak Amerikáról vagy Kínáról kell példát vennie, ez teljes ostobaság, véli Pivovarov, hiszen ezek az országok saját, önálló kultúrával, történelmi tapasztalatokkal rendelkeznek. Az orosz fejlődésnek is a saját gyökereiből kell kiindulnia, épp ezért az orosz történelem minél jobb megismerése jelentheti a jövő alapját.

 

https://www.eurazsia.hu/2010/08/29/jurij-pivovarov-az-orosz-tortenelemrol/

 

Cimkék:

Országok: Oroszország