100 évvel ezelőtt húsvét hétfő éppen április 17-re esett. A berlini orosz emigráció Время című lapja így írt a húsvétról: ez az ünnep a piros, harsány vidámság napja. Ebben az időszakban, ami most már csak emlékeinkben él, amikor zúgtak az örömteli harangok, és a falvakat lovaskocsikon rekedt papok járták körbe, akik a “Krisztus feltámadt” kiáltásoktól veszítették el hangjukat, az asztalok majd leszakadtak a pászkáktól, kalácsoktól és színes tojások halmaitól.

Oroszországban, amely most el van vágva tőlünk, és amelytől el vagyunk vágva, ma is zúgnak a húsvéti harangok és a templomkerítések mellett csillognak az ünnepi tálak. A földön, ahol oly megszokottá vált az erőszak, és a halál olyan magától értetődő, mint egy csésze reggeli tea, az ünnepek ünnepe elröppen és helyén lengedez a húsvéti szél. Itt nem szólnak az orosz harangok. A bomlott, rothadó és aljas emigrációban nincs helye a húsvéti ünneplésnek. Összegyűlünk az aprócska kis templomunkban, meghatott és sóvárgó nyájként, megemlékezünk a rokonainkról, akik éppen húsvéti Zsoltárokat énekelnek, a tavaszi áradásokról és munkálatokról, a régi Oroszországról, amit elnyelt egy számunkra ismeretlen új ország.