A világfutball legutóbbi orosz-olasz rivalizálása (CSZKA Moszkva - Internazionale) kapcsán az itáliai sportnapilapok hosszabb-rövidebb írásokat szenteltek az olasz első- és másodosztály egykori és jelenlegi, a posztszovjet államok valamelyikéből érkező futballistáinak.

A listán többek között feltűnt Olekszandr Zavarov, Olekszij Mihajlicsenko, Igor Salimov, Omari Tetradze, Dmitrij Alejnyicsev, Andrij Sevcsenko, Kakhaber Kaladze, Szergej Gurenko és Vitalij Kutuzov neve is. Szinte mindannyian nagy reményekkel érkeztek Olaszországba, de csak kevesen váltották be a leigazolásukhoz fűzött reményeket. Beilleszkedésüket nehezítette az olasz nyelvtudás hiánya, továbbá a szovjet, ellentámadásokra, villámgyors kontrákra épülő futball-iskola tapasztalatai után lassan találtak magukra a kőkemény olasz bekkek társaságában.

Csizmaország akkortájt világelső bajnokságában első szovjet labdarúgóként az ukrán származású Olekszandr Zavarov (1961. április 20.) próbált szerencsét. A legendás, Valerij Lobanovszkij (1939-2002) dirigálta, a Kupagyőztesek Európa Kupáját az Atletico Madrid ellenében 3:0-ra elhódító (1985-1986) szovjet bajnok Dinamo Kijevből érkezett Torinóba, ahol a háromszoros aranylabdás Michel Platinit kellett volna helyettesítenie. Hosszas tárgyalások után végül 1988-ban hozták Piemont központjába, miután hazájában mindent megnyert a micisapkás zseni, Lobanovszkij edzette Dinamóval (kétszeres szovjet bajnok- ’85, ’86, háromszoros kupagyőztes – ’81, ’85, ’87, kétszeres szuperkupa-győztes – ’85, ’86). Első torinói szezonja szinte nem is sikerülhetett volna rosszabbul: bár meglehetősen sok meccsen pályára lépett, támadó középpályás létére mindössze csak két gólig jutott. A következő idényre igencsak összekapta magát, sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtott, de ezúttal is csupán ötször zörgette meg az ellenfelek hálóját. Helyzetét rontotta, hogy a Juventus érezhetően lemaradt a két milánói gigász – a Milan és az Internazionale – illetve a Maradonával fémjelzett Napoli mögött. Bár a zebrák játékosaként 1990-ben elhódította az Olasz Kupát és az UEFA-Kupát is, a továbbiakban már nem számítottak szolgálataira, így a franciaországi Nancy együttesébe távozott. 1985 és 1990 között 41 alkalommal ölthette fel a szovjet válogatott mezét, és hat találatot szerzett. Részt vett az 1986-os mexikói és az 1990-es olaszországi világbajnokságokon illetve az 1988-as nyugat-németországi kontinenstornán, ahol kiváló játékkal járult hozzá a vörösök ezüstérméhez. Játékos pályafutása után edzői karrierbe kezdett, jelenleg az ukrán első osztályban szereplő Arszenál Kijev mestere.

Olekszij Mihajlicsenko (1963. március 30.) csak egy évet töltött a Serie A-ban, de így is olasz bajnoknak mondhatja magát (1990/1991). A Sampdoria játékosaként Vujadin Boskov irányítása alatt nem játszott ugyan rosszul, de nem tudott a kilencvenes évtized elején bombaerős genovaiak meghatározó futballistájává válni. 1991 nyarán gyorsan odébbállt, és a következő éveket a skót Glasgow Rangers-ben focizta végig. 36-szoros szovjet válogatott. Az 1988-as szöuli olimpia aranyérmese, és az 1988-as NSZK-beli EB ezüstérmese. 2002 és 2004 között a Dinamo Kijev trénere, majd 2008-tól az ukrán válogatott szövetségi kapitánya.

Igor Salimov (1969. február 2.) Zavarovval és Mihajlicsenkóval ellentétben hosszú időt, hat évet töltött Itáliában, és megfordult a Foggia (1991-1992), az Inter (1992-1994), a Lugano (1995), az Udinese (1995-1996) a Bologna (1996-1997) valamint a Napoli (1998-1999) együtteseiben. A Szpartak Moszkvában nevelkedett támadó középpályás 1991-ben került a kiváló cseh edző, Zdenek Zeman irányításával készülő délolasz Foggia csapatához. Innen egy szezon (33 meccs és 9 gól) után a milánói kék-feketékhez került. Egy nagyszerű és egy kevésbé sikerült szezon alatt összesen több, mint ötven meccsen viselte az Inter mezét, de 1994-ban mégis lemondtak róla, és a Bundesligába feljutott Duisburg vitte el. Bár alig fél év múlva visszatért a Serie A-ba, korábbi játékát soha többé nem volt képes megismételni. A szépreményű Napoliból vonult vissza, miután nandrolon használatért két évre eltiltották. Salimov azon kevés labdarúgók egyike, akik három válogatottban is pályára léphettek. Igaz, ehhez egyszer sem kellett országot váltania. 1990 és 1991 között a szovjet csapatot erősítette, és részt vette az 1990-es itáliai VB-n. 1992-ben, a svédországi EB keretében négy mérkőzésen felöltötte a Független Államok válogatottjának mezét, majd 1992-től 1998-ig néha beszállt az orosz csapatba, sőt feltűnt az 1996-os angliai kontinens-viadalon is. Jelenleg edzőként dolgozik, az orosz női labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya.

Omari Tetradze (1969. október 13.) a szovjet bajnokság egyik meghatározó klubjában, a Dinamo Tbilisziben húzta fel először a stoplis cipőket. Salimovhoz hasonlóan, csapattársaként szintén három válogatottban játszott karrierje során. 1991-ben öt meccsen pályára lépett a szovjet olimpiai csapatban, 1992-ben három találkozó erejéig a FÁK-at képviselte, majd grúz származása ellenére az orosz színeket választotta. 1992 és 1996 között a szbornaja állandó kerettagjaként negyvenszer húzta fel a nemzeti mezt. Nevelőklubja, a Dinamo Tbilisi (25 meccs / gól nélkül), majd a Dinamo Moszkva (101/11) és az Alanyija Vlagyikavkaz (61/1) érintésével 1997-ben szerződött az AS Romához. Az olasz főváros farkasainál két, sérülésekkel és csalódásokkal teli évet töltött, összesen csak 14 hivatalos mérkőzésen lépett pályára a klub hagyományos bordó-sárga szerelésében. Ráadásul se az argentin Carlos Bianchival, se az őt követő Zdenek Zemannal nem találta meg a közös hangot. Az egyébként kiváló képességű, görög felmenőkkel is büszkélkedő jobb-bekk végül közös megegyezéssel távozott, és a PAOK Szalonikihez szerződött, ahol hosszú idő után ismét magára talált. 1994-ben és 1996-ban az orosz válogatott tagjaként részt vett az egyesült-államokbeli VB-n illetve a soron következő angliai EB-n is. 2007 óta edzőként működik, a Premjer Ligás Anzsi Mahacskala szakmai munkáját irányítja.

Az ötvennégyszeres orosz válogatott Dmitrij Alejnyicsev sem pályafutása legszebb éveit töltötte az olasz első osztályban. A Pszkov és a Lokomotiv Moszkva (69/6) gárdáiban edződött támadó középpályás 1994-ben került a korszak meghatározó orosz klubjához, a Szpartak Moszkvához (122/18), ahol egészen 1998-ig maradt, majd az AS Romába (28/2) távozott. Az Örök Városban csak árnyéka volt korábbi önmagának, ezért elcserélték a Perugiával a japán Hidetoshi Nakatára. 2000-ben végül eladták a portugál bajnok Portónak, ahol, a jelenleg az Intert vezető, Mourinho keze alatt UEFA-Kupa (2002/2003) és Bajnokok Ligája (2003/2004) győztessé vált. Ráadásul mindkét döntőn gólt szerzett, ez rajta kívül csak Steven Gerardnak sikerült a futball-történelemben. 1997-ben az év orosz labdarúgójának választották. 1996 és 2006 közti évtized során több, mint ötven alkalommal képviselte az orosz labdarúgást a szbornaja tagjaként, így részt vett a 2002-es japán - dél-koreai rendezésű VB-n és a 2004-es portugáliai EB-n is. 2006-ban a Szpartak Moszkvából vonult vissza. Az Egységes Oroszország párt tagja, 2007-ben a Szövetségi Tanács, az Orosz Föderáció Szövetségi Gyűlése felsőházának tagjává választották az Omszki Régió delegáltjaként.

A belorusz válogatott egykori csapatkapitánya, Szergej Gurenko (1972. szeptember 30.) sem győzte meg az itáliai futball szerelmeseit. 1995-ben került a Lokomotiv Moszkvához (112/4) ahol hamar kitűnt megbízható, intelligens játékával. Közép- és balhátvédként, akár védekező középpályásként is megállta a helyét. 1999-ben az AS Roma vitte el, de a farkasok immár harmadjára jártak rosszul a biztosnak ígérkező „keleti-üzlettel”. Fabio Capello edző egy év alatt csak hétszer számított a játékára, így nem csoda, ha 2000 nyarán szedte is a sátorfáját, és a spanyol Zaragozához került. 2001-ben mégis visszatért a Serie A-ba, ezúttal a Parma ajánlatát fogadva el, de ekkor sem sikerült állandó kezdőjátékossá válnia. Harmadik és egyben utolsó itáliai szezonjában (2002/2003) egy kiscsapat, a Piacenza (25/1) vette meg a játékjogát. Itt szerezte első olaszországi gólját is. 2003-ban a Lokomotiv Moszkva csábította haza, míg pályafutását 2009-ben, a Dinamo Minszk csapatában zárta le, melynek jelenleg is edzője. 1994 és 2006 között nyolcvan alkalommal szerepelt hazája válogatottjában, melyeken összesen három gólt szerzett.  

Gurenko honfitársa, a csatár Vitalij Kutuzov (1980. március 20.) a belorusz BATE-Boriszov csapatában tűnt fel, ahol 99 meccsen 55 gólt szerzett. 2001-ben, egy UEFA-Kupa meccsen figyelt fel rá az AC Milan, és potom összegért le is szerződtette. A milánói piros-feketéknél csupán két hivatalos találkozón jutott szóhoz, majd a következő, a 2002/2003-as szezonra kölcsön is adták a Sporting Lisszabonnak. 2003 őszén visszatért Olaszországba, és az Avellino (42/15), a Sampdoria (62/7), a Parma (20/0) illetve a Pisa (37/10) csapatait erősítette. Jelenleg Gosztonyi András és Koman Vladimir csapattársa az AS Bariban (30/6).  2002 óta a belorusz válogatott kerettagja, eddig 46 meccsen lépett pályára és 16 gólt szerzett piros-zöld mezben.

Az ukrán Andrij Sevcsenko (1976. szeptember 29.) és a grúz Kakha Kaladze (1978. február 27.) nem illenek a fenti labdarúgók közé, hiszen a Serie A-ban is kiemelkedő teljesítményre voltak képesek. Mindketten a Dinamo Kijev BL-elődöntős csapatában Lobanovszkij kezei alatt váltak klasszis játékossá. Az ukrán gólvadász 1999-ben szállt le a milánói Malpensa repülőtéren, és rögtön első itáliai szezonjában gólkirályi címet szerzett. A grúz hátvéd 2001-ben követte volt csapattársát, és vált a Milan meghatározó játékosává. Bár Sevcsenko 2006-ben elhagyta olasz sikerei színhelyét – soha többé nem lelve meg góllövő cipőjét -, és manapság Kaladze is csak elvétve jut szóhoz Leonardo csapatában, korábbi milánói teljesítményük önmagáért beszél. Megmutatták, hogy egy volt szovjet futballista is lehet sikeres a kőkemény Serie A-ban kivívva a San Siro kényes közönségének őszinte tapsát.