Ide nekünk Irapuatót! - a magyar futball Csernobilja

2011-re három különös jelentőségű évforduló esik. Egy pozitív, míg kettő negatív előjellel.

2011 áprilisában emlékeztünk meg Jurij Alekszejevics Gagarin 50 évvel ezelőtti űrrepüléséről, de a csernobili atomkatasztrófa (1986. április 26.) negyedszázados rémálmáról is. Szintén utóbbi – lidércnyomásos - kategóriába tartozik a magyar labdarúgó válogatott 1986-ban elszenvedett megsemmisítő veresége a szovjet nemzeti tizenegytől a mexikói világbajnokságon, melyet hazánk futballja azóta sem hevert ki. Erre kiváló példa a meggypiros gárda máig tartó kóros sikertelensége, de az akkori vezérlő kapitány későbbi pályafutása is. A majdan doktorrá előlépő és a magyar edzőképzés Jodájává avanzsáló Mezey György, a „hatnulla” ellenére, itthon az elmúlt 25 évben szinte végig meghatározó szerepet játszott a sportágban, és napjainkban is az egyik legbefolyásosabb véleményformáló a hazai labdarúgás berkeiben, az MLSZ vonatkozásában.

A FIFA égisze alatt sorra kerülő 13. világesemény a magyar válogatott számára kiváltképp szerencsétlennek bizonyult. Az előjelek mégis teljesen másféle kifejletet sejtettek. Az 1983/1984-es szezonban bajnoki harmadik Videoton felejthetetlen menetelést bemutatva egészen az UEFA-Kupa kettős döntőjéig jutott, ahol összesítve 3-1 arányban maradt alul a Real Madrid ellenében. Minden idők legerősebb székesfehérvári csapata a Dukla Prágát, a Paris Saint-Germaint, a Partizan Belgrádot és a Manchester Unitedet búcsúztatva, a hazai klubfutball mindezidáig utolsó igazán nagy sikerét érte el. Szűk esztendővel később, a Népstadionban a magyar válogatott barátságos mérkőzésen 3:0 arányban múlta felül a brazilokat. A siker után egyre többen kezdtek el ábrándozni arról, hogy a „fiúk” valami egészen nagyot játszhatnak Mexikóban, ahová egyébként az első európai válogatottként kvalifikálták magukat.    

A keretből viharos körülmények között maradt ki a kapitány, Nyilasi Tibor, akkoriban már az Austria Wien profija. A 0 fok körüli hidegben, hegyvidéki környezetben tartott edzőtábor úgyfent komoly értetlenséget váltott ki a magyar szurkolók soraiban, ahogy a mexikói hőségben, déltájban dirigált edzések híre is. Szintén széles körben elterjedt a romlott „tészta” és a titokzatos „piros tabletta” legendája, mint a senki által nem várt, sokkoló hatású vereség gyenge magyarázatai. Természetesen, ezen mendemondáknak már akkor sem hitt senki.

Ma már alig emlékeznek rá, de negyedszázada volt egy magyar győztes is az irapuatói stadion gyepén. A kárpátaljai Rácz László, a Dinamo Kijev talán legjobb balszélsője, 48-szoros szovjet válogatott. Alapembere volt a Kupagyőztesek Európa Kupáját 1986-ban elhódító Dinamónak, melynek kispadján, akárcsak a válogatottén, Valerij Lobanovszkij ült.

A magyar tizenegy 1986 után sosem talált magára. A szovjet válogatott viszont 1988-ban, az Európa-bajnokságon a döntőig menetelt, ahol aztán a Gullit-Rijkaard-Van Basten AC Milan-trióval felálló hollandok múlták felül 2:0 arányban. A Lobanovszkij-gárda (Rácz-cal együtt) ott volt az olaszországi világbajnokságon is, de már nem tudott érdemben beleszólni a világkupáért folyó versenyfutásba.

Magáról, „Irapuatóról” már több ezer oldalt írtak, a valódi okokat mégsem tárták a széles közvélemény elé, ahogy a kétségkívül súlyos felelősséget - miként Csernobil esetében - azóta sem vállalta magára senki. 

Zárásként álljon itt a 25 évvel ezelőtti mérkőzés jegyzőkönyve: