OROSZVALOSAG.HU
Közép-Kelet-Európa: örök periféria
Közép-Kelet-Európa: örök periféria
A politikusok nem győzhetik le a történelmet
.jpg)
Közép- és Kelet-Európa országai formálisan sikeresen realizálták céljaikat: csatlakoztak a nyugati közösséghez, kiépítették a piacgazdaságot és a demokratikus intézményrendszert, beléptek a NATO-ba és az EU-ba. Mégis, mintha csalódás lenne észlelhető a régióban – írja Alekszandr Noszovics, a kalinyingrádi Russzkaja Baltyika kutatóintézet munkatársa. A csalódás oka, hogy a formális sikerek ellenére Közép- és Kelet-Európa perifériális helyzete továbbra is megmaradt az európai maghoz képest.
1984-ben a cseh író Milan Kundera Közép-Európa tragédiája címmel tett közzé cikket a The New York Review hasábjain. Kundera szerint Közép-Európa egy sajátos világ, melyet sok tekintetben a Habsburgok egykori birodalma teremtett meg, fogott össze. Létezik egy sajátos közép-európai kultúra, történelem, viszont a szovjet blokkba való tartozás megfosztja a régiót sajátosságaitól, az orosz civilizációs hatásokat erősítve.
Kundera cikkére a nagy orosz költő, Ioszif Brodszkij válaszolt Miért igazságtalan Milan Kundera Dosztojevszkijhez? című írásában. Brodszkij szerint Kundera gondolkodása a hidegháború áldozatául esett, amennyiben felosztja az európai kultúrát nyugatira és keletire, és Dosztojevszkij nemhogy nem tartozik az európai kultúrába, de még fenyegetést is jelent rá nézve.
A szlávok vitája az amerikai ítészek előtt abban a korban zajlott, az 1980-as években, amikor Kelet-Európa állt a világpolitika központjában. Nagyon népszerű téma volt abban az időszakban az első világháború romjain létrejött és a második világháború után a szovjet blokkba került új államok kultúrgeográfiája.
Reneszánsza lett a két világháború között népszerű Közép-Európa fogalomnak. A kommunista rezsimek bukása után a Közép-Európa fogalom hivatalos szintre is emelkedett, az Oroszország és Németország közötti térséget jelentené.
Száz éve az osztrák, török, német, orosz birodalmak romjain jelent meg Csehország, Szlovákia (Csehszlovákia), Románia, Lengyelország és mások, részben a függetlenségüket visszaszerezve.
Közép- Kelet-Európa westernizációja – ellentétben mondjuk a japán, délkelet-ázsiai példától – nem tette a térséget világgazdasági központtá.
Közép- Kelet-Európa a nyugati világ perifériája. Gazdasági értelemben a Nyugat perifériája, geopolitikailag a Nyugat és Oroszország közé szorult kettős periféria. Ezzel tisztában vannak a helyi elitek és a lakosság is, azonban nem elégíti ki őket ez a pozíció. Fernand Braudel szerint Kelet-Európa a nagy földrajzi felfedezések korától a Nyugat perifériája, nyersanyagbeszállítója. 500 év alatt a helyzet alig változott. Csak annyiban, hogy Kelet-Európa jelenleg olcsó, jól kihasználható munkaerőt szállít a Nyugatnak. A lengyelek Németországba mennek dolgozni, az ukránok Lengyelországba.
A jelenlegi gazdasági mechanizmusban egyszerűen kizárt, hogy Kelet-Európa felzárkózzon a Nyugathoz. Ha nem sikerül nyomva tartani a munkaerőt árát, a külföldi tőke távozni fog a régióból. Az életszínvonalbeli különbség fenn fog maradni nyugat és kelet között. A régió jelenleg a közepes fejlettségű országok csapdájában tartózkodik, ebből a kiút a saját termelő kapacitások növelése, új exportpiacok keresése, befektetés az oktatásba és tudományba, magas hozzáadott értékű, unikális termékek, szolgáltatások és szakemberek kínálata lenne.
Ezek az alapfeltételek a régió rendelkezésére álltak a szocializmus bukása idején. Viszont ezekről a vívmányokról való lemondás alapfeltétele volt a nyugati integrációnak. Kelet-Európa önként mondott le ezekről, hogy a Nyugat perifériája lehessen.
A „visszatérés az európai családba” valójában helyreállította a történelem menetét, Kelet-Európát visszarakta abba a perifériaszerepbe, ahol évszázadokon keresztül volt. Ez az oka annak, hogy újabban népszerűek az EU-szkeptikus politikai mozgalmak a régióban. Az 1990-es évek deindusztrializációját ma már stratégiai vereségnek tartják, ami megnehezíti a termelő kapacitások újraindítását. A népesség elvándorlása pedig az egész régió jövőjét veszélyezteti.
A mag-Európának ugyancsak nem tetszik a keletiek elégedetlensége. 2017-ben Franciaország és Németország nyilvánosan is a „többsebességes Európa” koncepciója mellett nyilatkoztak, ami szerint az outsiderek kimaradnának a további integrációból. Ez valójában az EU szakadásának intézményesítését jelentené, vagyis hivatalosan is elválna egymástól a Centrum és a Periféria.
Az EU következő pénzügyi periódusában meg lesznek nyirbálva a keletieknek szánt felzárkóztatási alapok. Emiatt már vészjelzéseket adnak le egyes államok, például Litvánia. Ez még inkább felkorbácsolja a keletiek hangulatát, és aztán itt van még a migránsválság eltérő értelmezése; vagy az, hogy a keletieket rosszabb minőségi élelmiszerekkel etetik.
A régió legnagyobb állama Lengyelország élen jár a renitenskedésben úgy is, hogy a lengyel modernizáció az egyik legsikeresebb a térségben. Mégis, a lengyel kormányzópárt, a Jog és Igazságosság, bár továbbra is elkötelezett Lengyelország nyugati integrációja (a NATO, az amerikai szövetség) mellett, de kritikusan viszonyul a közelmúlthoz, Lengyelország utóbbi évtizedeit az elvesztegetett lehetőségek korának tartja. Szakít a gazdaság- és társadalompolitika liberális axiómiáival. Növelik a szociális kiadásokat, gyermekvállalást ösztönző programokat indítanak, kategorikusan ellenzik menekültek befogadását, lemondtak az eurózónához való csatlakozásról, különadókkal terhelik a külföldi vállalatokat. Ezzel a politikával Lengyelország nem kapott volna IMF segélyeket az 1990-es években és nem vették volna fel az EU-ba. Erősödő katolikus-keresztény retorika észlelhető.
Hasonló folyamatok zajlanak Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában, csak éppen klerikális szólamok nélkül. A visegrádi államok társulása a liberalizmusával és multikulturalizmusáéval, úgymond, „zsákutcába jutott” Nyugat-Európa konzervatív ellenpontjaként határozza meg magát. Noha Nyugat-Európában is nő a „populistának” nevezett pártok ereje, de ezek nem tekintik Kaczynskit vagy Orbánt tanítómesterüknek. Épp ellenkezőleg, a nyugati, osztrák, svéd „új jobboldaliak” úgy vélik, a keletiek a Nyugat pénzéből hepciáskodnak. És a régi liberális establihmentnek is elege van a keletiekből.
Az „új európaiak”, vagyis a keletiek intenzíven keresik az erőforrásokat, melyek segítségével hatékonyabban vehetik fel a harcot Brüsszel ellen. Ezek között szerepel az USA, de akár Eurázsia.
Már régóta népszerű elképzelés az, amely egyetlen nagy geopolitikai blokkba tömörítené az Oroszország és Németország közötti régiót. A két világháború közötti Lengyelország vezetője, Józef Piłsudksi koncepciója szerint konföderációba kellene egyesíteni a Balti-, Fekete-, Adriai-tenger közötti államokat. A mostani Lengyelországban a koncepció újjászületett, s nemcsak a hagyományos oroszellenes, de immáron a mag-Európa ellen is irányuló formában. Lengyel politikusok arról ábrándoznak, hogy a Varsó – Kijev – Bukarest háromszög akár Berlin – Brüsszel – Párizs ellensúlya is lehetne.
Mindez azonban csak álom marad. Közép- Kelet-Európa objektív okok miatt nem tud a Nyugat egyenrangú vetélytársaként fellépni. Az „Új Európa” államainak össz-GDP-je a németországi harmada. A gazdaság stratégiai ágazatait jelentős részben külföldi (éppenséggel német) tőkések kontrollálják. A régió államai között is régi konfliktusok vannak (magyar-szlovák, magyar-román, lengyel-litván, lengyel-ukrán stb.).
Ezen országoknak fontos szerepük van nyugati szempontból nézve Oroszország feltartóztatását illetően. Ezért a Nyugat hajlandó nekik bizonyos engedményeket tenni. Viszont ezen államoknak is érdeke éppen ezért, hogy alkupozícióikat javítsák, az orosz veszély hangsúlyozása. A régió államai militarizálódnak (lásd pl. az amerikai rakétavédelmi rendszerek telepítése). A cél valójában nem az Oroszországgal szembeni védekezés, hanem a nyugati döntéshozók felé a régió felértékelése. Ezért viszont a régió geopolitikai súlya nagyban függ az amerikai-orosz kapcsolatoktól. Ha ezek jók, a térség leértékelődik, konfliktus esetén megint fontos lesz Lengyelország, Ukrajna, a Baltikum.
Új szereplő Kína. Közép- és Kelet-Európa egyfajta hídszerepet ajánlgat a Nyugat és Kína között. Kína a 16+1 formátum révén folytat együttműködést a kelet-európai államokkal. A 16+1 varsói és rigai ülésein Közép- és Kelet-Európa államai nemzetállamokként viselkedtek, melyek függetlenek Brüsszeltől és Washingtontól, és ez új helyzet, amennyiben a régió mindig is külső irányítás alatt volt. A közeledés Kínához viszont kiválthatja Brüsszel és Washington rosszindulatát.
A térség előtt tehát az a dilemma áll, hogy elmélyíti az együttműködést a Kínai Népköztársasággal, de ez kiváltaná Brüsszel és főleg Washington rosszallását. Egy másik alternatíva lehetne az eurázsiai együttműködés, de ez kevéssé valószínű a jelenlegi helyzetben. Az egyetlen „legális”, de korlátozott ellensúly Brüsszellel szemben tehát Amerika marad.
