Ivan Krasztev a nyugati nemzedékek értékválasztásainak változásain keresztül elmélkedik a kelet-európai konzervatív fordulatról és a jövőkép hiányának nyomasztó érzéséről a globalaffairs.ru számára adott interjúban.

Az 1960-as évek fiataljai fellázadtak konzervatív szüleik ellen, de az ő gyermekeik is az 1990-es évektől a lázadás útjára léptek. A ’60-asok nemzedéke nem jelentett pozitív példát, és a „szülők” nemzedéke nem tudott elfogadható alternatívát adni a gyermekeknek.

Oroszországban megvetéssel Gayropának nevezik Európát, holott Oroszország nem éppen konzervatív szellemiségű ország, ha mondjuk a szexuális vagy társadalmi kapcsolatokat tekintjük: az abortuszok, válások száma/aránya magasabb, mint a „rothadó” Nyugaton. Akkor mi a mostani konzervatív fordulat alapja?

Krasztev szerint mindennek oka, hogy a mostani „szülők” nemzedéke nem hisz abban, hogy értékvilágát át tudja adni gyermekeinek. Ezért inkább az államra bízták ezt a feladatot. Az 1990-es évek immár kiöregedő elitjének gyermekei többnyire Nyugaton tanultak. A nyugati egyetemekről hazatérő gyerekek az otthonitól eltérő közegben szocializálódtak, például ahhoz szoktak hozzá, hogy a homoszexualitás teljesen normális dolog. A szülők meg azt érezhették, hogy a gyermekeik mintha már nem is az övéik lennének. Ez egy konzervatív reakciót váltott ki az elitből, s nemcsak Oroszországban, hanem egész Kelet-Európában. „Ez a szülői hatalom válsága, amikor nem tudod, hogy a gyerekeid még tanulhatnak-e tőled valamit.”

Ezzel összefüggésben sokan azt is érezhették, különösen a kis országokban, hogy mintha külföldiek kezébe ment volna át az irányítás, az elitek sokkal inkább kötődtek a Nyugathoz, mint a helyi közeghez. A populistának nevezett választóközönségnek viszont éppen az imponál, ha az elit helyhez kötött, tagjai nem is beszélnek idegen nyelveket, nincs túl sok külföldi kapcsolatuk, és nem tudnak olyan könnyen elfutni egy válság esetén.

Jelenleg valamiféle átmeneti világban élünk, növekvő szociális egyenlőtlenségek észlelhetők, miközben az egalitáriánus kultúra hódít. Az elitek elvesztették vonzerejüket. Az autentikusság értékké vált. „Én jobban tudom, mi a jó nekem, s bár lehet, hogy őrültségeket mondok, de ez én vagyok. És te nem tilthatod meg nekem, hogy önmagam legyek.”

Az orosz társadalom a Szovjetunió széthullása után traumatizált és széthullott állapotban volt, a „putyini többség” strukturálta újra, ám a félelmek kivédése nem járt együtt egy új jövőkoncepcióval. A „putyini többség” legitimitását az 1990-es évek sokkjai, az azoktól való félelem adták. Ám a mostani ifjú nemzedék számára az 1990-es évek már csak történelem.

A nagy viharokat kiváltó nyugdíjreform éppen az idősebb nemzedék részéről megnyilvánuló támogatást ásta alá. Talán nem is a pénzveszteség a fontos, hanem hogy odalett a stabilitás érzése, ami a putyini korszak „társadalmi szerződésének” az alapja volt. Ma a provinicális orosz lakosság ugyanazt érzi, mint 2011-ben a Medvegyev-Putyin „rosálás” idején a városi középrétegek: becsapták őket, a bolondját járatták velük. Hiszen az elnökválasztási kampány idején egy szó sem volt nyugdíreformról.

Oroszországban, az USA-ban, Nagy-Britanniában, az EU-ban az a közös, hogy egyiknek sincs jövőképe. Egyik sem tud egy elfogadható jövőkoncepciót ajánlani. A technológiai bűvészkedés önmagában még nem jövőkép. Ez a jövőképhiány példátlan, a jövő félelmet kelt. Holott még a Szovjetunióban is „fényes jövő” ígéretével magyarázták a jelen nélkülözéseit. A mai emberek attól félnek, hogy gyermekeik rosszabbul fognak élni, mint ők, vagy egyáltalán, elképzelésük sincs arról, hogy milyen lesz a jövő. Az sem világos, hogy milyen lesz a Putyin utáni Oroszország.

Az európai „populisták” úgy vélik, 50 éve jobb élet volt, mint manapság. A felsőfokú végzettségű emberek általában toleránsabbak, ami az etnikai, vallási türelmet illeti. Azonban politikai tekintetben a felsőfokú végzettségűek általában sokkal szektásabb és kirekesztőbb gondolkodásúak, mint az „egyszerű emberek.”

A világ jelenleg egy tükörországra hasonlít. „Azzá válsz hasonlóvá, akit nem szeretsz.”