Vlagyimir Putyin közelgő 65. születésnapja alkalmából Fjodor Lukjanov az orosz elnökről kialakított képben észlelhető változásról írt esszét.

A Putyinról kialakított kép sokat változott 2012 óta, a démonizáció és misztifikáció olyan szintre jutott, mely már túlmegy a racionalitáson. A csúcspont Hillary Clinton amerikai elnökjelölt (akkor még a legtöbben úgy hitték, a következő elnök) programbeszéde volt 2016 augusztusában. Clinton akkor azt mondta, az egész világon erősödik a jobboldali nacionalizmus, a szálakat pedig keresztapaként Putyin mozgatja a Kremlből.

Kevés olyan politikus van, akinek akkora befolyást tulajdonítanak, mint Putyinnak. Clinton még a saját választási vereségéért is Putyint tette felelőssé.

18 évvel ezelőtt, amikor Putyin Jelcin hivatalos utódjaként az elnökségre készült, minden világosnak és érthetőnek tűnt. A világ a liberális paradigma talaján állt, Oroszország a helyét kereste ebben a rendszerben. Azóta minden megváltozott, a Szovjetunió szétesése után lehetségessé vált, de Oroszország nélküli nyugatközpontú világrend mintha megrendült volna. Oroszország azonban a stratégiai horizont elűnése miatt nem tudott előnyt kovácsolni a helyzet számára látszólag kedvező megváltozásából. És a stabilitás is elveszett.

Putyin diplomáciai értelemben a westfáliai világ embere, sarokpontnak tekinti a szuverenitást, míg a 20. század végétől a progresszívnak mondott eszmék éppen az állam szuverenitását kérdőjelezik meg. Miközben azonban Oroszország a saját szuverenitásáért harcol, ő maga erővel megsértette mások szuverenitását – Grúziában 2008-ban, Ukrajnában 2014-ben.

Putyin realista politikus, célja a szuverenitás, a jelenlegi helyzet fenntartása. Oroszország célja nem az Orosz vagy a szovjet birodalom feltámasztása, vagy a Nyugattal szembeni civilizációs szembenállás, mint ezt tévesen hiszik az európai és amerikai elemzők. Sokan úgy vélik, Putyin valami új Jaltát akar, az érdekszférák felosztását Oroszország és Amerika között. Jalta és Potsdam azonban jelenleg nem aktuális, Oroszország számára legfeljebb csak álom lehet az a pozíció, amiben a Szovjetunió volt 1945-ben.

Moszkva számára sokkal érdekesebben hangzik Bécs 1815, mint Jalta 1945. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus idején az Orosz Birodalom legnagyobb geopolitikai győzelmét aratta le, de Bécs sokkal inkább volt a „nemzetek szimfóniája”, semmint a nyers erőn alapuló egyensúly.

„Putyin Bécs embere és nem Jaltáé. A bécsi kongresszus biztosította sok rezsim restaurációját Európában. Márpedig Putyin sok éven át éppen a restaurációval volt elfoglalva”, miután átvette az 1990-es évek elejének forradalmai által megrázkódtatott országot.

Sok konzervatívhoz hasonlóan Putyin jobban látja a múltat, mint a jövőt. A jövőt a múlt folytatásának tekinti. A forradalmak után törvényszerűen jön a restauráció, majd az új építkezés korszaka. A sikeres új építkezéshez viszont fontosabb lenne egy vízió a jövőről, mint a múlt ismerete. Ha jövőkép nincs, akkor marad a múlt védelme, egyre abszurdabb formában, mint ez észlelhető a mai Oroszországban a mozi kapcsán.

Igaz, talán már a jövőt vetíti előre, hogy megindult a kormányzók cseréje fiatalokra, Putyin újabban modern technológiákról beszél. A politikából való kiábrándulást technooptimizmus válthatja. Vlagyimir Putyin úgyis abban a korban szocializálódott, az 1960-as években, amikor úgy tűnt, hogy a tudományos-technikai forradalom jobbá teszi a világot.

(Fjodor Lukjanov, I prezsnyego mira malo, 2017. 10. 03., Kommerszant)