Előfordul, hogy a mozi, a film jobban kifejezi egy kor hangulatát, mint a társadalomtudományi tanulmányok vagy publicisztikák – írja Fjodor Lukjanov. Ilyen filmek közé tartozik a Coen testvérek legújabb alkotása, a Hail Casear! A Coen testvérekre jellemzően kissé abszurd film az 1950-es évek Hollywoodjába enged betekintést. A film helyszíne Amerika: az ország győztes háborún van túl, a gazdasági fellendülést beárnyékolja a mccarthyzmus sötét paranoiája, marginális, karikatúraszerű baloldali professzorok az általuk elképzelt, de a valóságban soha nem létezett Szovjetunió ideálképével élnek.

A film jól illeszkedik a 2016-os év eseményeihez is.

Az 1950-es évek Amerikája Dwight Eisenhower idején az a „Nagy Amerika”, melynek visszaállításáról Donald Trump álmodik. Olyan ország, mely képes megvédeni a maga értékeit és életstílusát, de nem avatkozik be feleslegesen mások ügyeibe és nem igyekszik másokat kioktatni a helyes életről. Olyan társadalom, mely a maga boldogulására dolgozik, és még nem korlátozta szabadságát a politikai korrektség képmutatása. Nemcsak Trump, hanem az amerikai választók jelentős része ezt a világot kívánja vissza. A „populistának” nevezett politikai erők érzik az idők változását és offenzívába mentek át az establishmentekkel szemben.

A Coen fivérek filmje még az év elején jött ki, de mintha az alkotók megérezték volna Vlagyimir Putyin orosz elnök sajátos „megdicsőülését” az év második felében. A mindenhatónak elképzelt orosz elnök alakja új minőséget nyert. Az orosz elnök hatalma és befolyása állítólag mindenre kiterjed: országok sorsáról dönt, McCarthy szenátor kommunista ügynökei és a Rosenberg-házaspár helyett most az orosz hekkerek fenyegetik Amerikát, és Putyin, úgymond, még azt is elintézte, hogy ki legyen a következő amerikai elnök.

Ugyanez észlelhető Németországban is. Putyin állítólag be akar avatkozni a német választásokba, dezinformálja a német közvéleményt, a Bild azt magyarázza az olvasóinak, hogy a menekültek által elkövetett szexuális erőszak mögött is az oroszok vannak.

A 2016-os év lezárta a hidegháború után indult korszakot és új fejezetet nyitott, hogy mi jön helyette. A világpolitika egyre demokratikusabbá válik. A török puccskísérletet ezúttal elutasította a társadalom, még az a része is, mely nem kedveli Erdogan elnök politikáját. A kritikák ellenére a népszavazások normává váltak. A Brexit után az establishment azt vetette fel, hogy nem szabad a népre bízni az igazán fontos kérdéseket, Amerikában éppen ellenkezőleg, mivel Clinton összességében több szavazatot kapott, mint Trump, az elektori rendszert érte bírálat. Akárhogy is, a 2016-os amerikai választási kampány a sokat bírált tartalmatlanságával azt üzente, hogy az amerikai politikai rendszer már nehezen tekinthető mintának mások számára.

2016-ban a geopolitikai változások mellett a belső problémákról is szó esett. Kiderült, hogy a társadalmak és az őket vezető „globális elitek” nem értik egymást. Utóbbiak, elszakadva a gyökerektől, legitimitásproblémákkal kezdenek küszködni. Vissza kell térni a kezdetekhez.

Amerika és a világ válságának még egy metaforája lehet a Coen testvérek Nem vénnek való vidék c. 2007-es filmje. George W. Bush elnökségének végén, amikor az amerikaiak 80 %-a úgy gondolta, rossz irányban mennek a dolgok, a Coen fivérek azt mutatták meg, a probléma nem az elnök személyében van, hanem régóta halmozódó problémákról van szó (a film Texasban játszódik 1980-ban). A Javier Bardem által megszemélyesített szenvedélytelen és motiváció nélküli erőszak szétzúzza az emberi kapcsolatok hálóját és a legellenszenvesebb emberi tulajdonságokat hozza felszínre. A „régi emberek” eközben csak tehetetlenül széttárják a karjukat.

Az emberek változást akarnak. Barack Obama nyolc éve a változás jelszavával lépett fel, de ma sokan csalódottak az általa elért eredményekkel.

A Hail Caesar! Főszereplőjét, Eddie Mannix producert nem érdeklik a világmegváltó eszmények, úgy gondolja, ha valaki sokat és becsületesen dolgozik, a világ jobb lesz általa. Úgy tűnik, a világpolitikában is valami hasonló magatartásforma lesz a jövőben a domináns.

(Fjodor Lukjanov, Mir po bratjam Koen, globalaffairs.ru, 2016. 12. 26.)