A The International New York Times-ban megjelent cikkében Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front elnöke „népek tavaszát” helyett kilátásba a Brexit utáni Európában. Így nevezték az 1848-as forradalmi mozgalmakat is, és az „arab tavasz”, meg az „orosz tavasz” után jöhet az európai tavasz is – írja Fjodor Lukjanov.

Más kor kezdődik. A Brexit végleg eltemeti a „Nagy Európa” elképzelését, mely a hidegháború végén fogant meg, s az volt a célja, hogy felváltsa, meghaladja az 1940-es évektől 1980-as évekig tartó rendszerszintű konfrontáció korát. És nemcsak európai, hanem globális távlatokban is, hiszen úgy tűnt, az európai projekt sikeres mintája a régi konfliktusok meghaladásának.

Az első hiba a gépezetbe Oroszország kapcsán csúszott. Oroszország nem fért bele az európai elképzelésekbe, a Krím pedig bezárta a kaput a további kísérletek előtt.

Most az erózió elérte Nyugat-Európa szívét is. De valóban létezett-e egységes európai projekt?

Ivan Krasztev szerint egyszerre több vállalkozás is haladt párhuzamosan Európában.

Az egyik az Európai Unió, ennek alapjai: a határok felszámolása, a nemzeti identitások gyengítése, nemzetközi politikában lemondás az erőszakról.

A másik Oroszország, mely birodalmának összeomlása után „sajátos utat” keresett egy „nemzetállam” és „polgári nemzet” megteremtésével.

Törökország pedig 80 év szekularizmus után a vallás és a birodalmi örökség felé fordult.

Az USA Európához való viszonya ellentmondásos. Washington abban reménykedik, hogy az EU lojális partner az amerikai világuralom rendszerében, ám „Egy túl erős és konszolidált Európa Amerikának nem kell.” Precízebben fogalmazva: Európa konszolidációja, amerikai szemszögből nézve csakis atlantista alapon elképzelhető, kizárva más, például Oroszország felé irányuló orientációt.

Az Óvilág most fejfájást okoz Amerika számára. Az utolsó fejlemények tükrében megkérdőjeleződött az európai elit adminisztratív vezető képessége. Washington ellenérzéssel szemléli azokat, akik partneri viszonyt akarnak Oroszországgal. Az EU-ban egyre népszerűbbé válik a nacionalista populizmus, ami az európai elit és a nép közötti szakadék következménye. A brit Brexit-pártiak jelszava az volt: visszaszerezni a kontrollt. Vagyis visszaszerezni a szuverenitás elemeit Brüsszel, a senki által meg nem választott csinovnyikok helyett. A sors iróniája, hogy jelen esetben a kontroll a népuralom és demokrácia jelszavává vált.

Úgy tűnik, az európai elitnek nem volt kész cselekvési terve a Brexit esetére. Mély ellentétek észlelhetők az európai modell jövéjét illetően. „Európa fél saját magától, a nemzeti múlt visszatéréséről, mely a múltban soviniszta robbanásokat, katonai konfliktusokat okozott.” Az európai elit abban reménykedik, hogy sikerül valahogy megőrizni a jóléti modellt, amely, mint ahogy azt korábban gondolták, megszabadítja Európát a múlt kísérteteitől.

Úgy tűnik, a posztkommunista Európa, s különösen az a része, mely be sem került az EU-ba, a periférián marad. A fontos dolgokat úgyis „a nagyok” döntik el. A kontroll kérdése a kelet-európaiak számára kétélű fegyver. Egyrészt az európai projekt visszafojtása esetén ők maguk is korlátokba ütköznek. Másrészt viszont ők maguk követelnek még több korlátozást, pl. migránsügyben.

Erdogan török elnök hirtelen fordulata Oroszország felé a neooszmán török birodalmi projekt kudarcából következik. A török vállalkozás zsákutcába jutott. A tartalékként fentartott európai variáns, amiről formálisan se Brüsszel, se Ankara nem mondott le, most nem éppen aktuális, főleg, hogy az európai-török közeledés legfőbb támogatója Nagy-Britannia volt.

Az USA számára kérdéses, mennyire tudja saját kontrollja alatt tartani Európát. John Kerry amerikai külügyminiszter már tett néhány érdekes kijelentést. Először azt mondta, az USA részt venne a Brexit-tárgyalási folyamatban; később azt mondta, Amerika ellenzi Nagy-Britannia kiválását, és kételkedik abban, hogy erre egyáltalán sor kerül. Akárhogy is, logikus azt feltételezni, hogy a jövőben a NATO szerepe nőni fog. Sok függ attól, mire jutnak a transzatlanti kereskedelmi együttműködésben, az ellenzők vagy a támogatók kerekednek-e felül? Mindkettő lehetséges.

Ami pedig Oroszországot illeti: 2014-ben világossá vált, hogy nem valósul meg a Nagy Európa projekt Oroszország részvételével. Oroszország nem lett a Nyugat része, és a posztszovjet térséget sem sikerült reintegrálnia. A nyugati és posztszovjet integrációs tervek kudarca a 21. századi „orosz nemzeti projekt” előtt nyitja meg az utat. S valóban, a Brexit is azt bizonyítja, a mai világban az ideológia helyett fontosabb az identitás. A renacionalizáció ott a legerősebb, ahol legtovább mentek a saját szuverenitás feladásában. A népek tavasza remélhetőleg a legkisebb veszteséggel zajlik majd.

(Fjodor Lukjanov, „Veszna” v „tyurme narodov”, globalaffairs.ru, 2016. 06. 02.)