A mai oroszországi állapotokat tekintve az embernek olyan érzése lehet, mintha ismétlődne a történelem, és már megint ugyanoda térne vissza az ország – írja legújabb elemzésében Andrej Ivanov.

Az 1917-ben létrejött új orosz állam, mely a Szovjetunió nevet viselte, 1991-ben kolosszális geopolitikai katasztrófába zuhant. Nem érte külső támadás, nem tört ki általános polgárháború, ám a veszteség így is megdöbbentő. Moszkva elvesztette korábbi birodalma népességének felét, területének negyedét. 25 millió etnikai orosz maradt Oroszország határain kívül.

Egy birodalom széthullása után három forgatókönyv lehetséges az egykori birodalmi területen: 1) egy új birodalom születik a régi helyén, 2) egy másik birodalom foglalja el az egykori állam helyét 3) vagy egy antiimperialista állam születik meg a maradványain.

Az elsőre jelent példát a Francia Köztársaság 1789, vagy Oroszország 1917, Kína 1945 után stb.  Ezek a transzformációk többnyire a korábban uralkodó rezsimek bukásához vezettek, a korábbi állam örökségének felszámolásához, majd azt követően látványos gazdasági és demográfiai növekedéshez.

A második eset nem következett be a Szovjetunió esetében, a Baltikum EU-ba való felvételét nem lehet egy másik birodalomhoz csatolásnak tekinteni.

A harmadik forgatókönyvre jelent példát Svédország esete.

De mi történt Oroszországgal? 

Az utolsó szovjet elnök, Mihail Gorbacsov a mai napig él, az egykori szovjet elit sikeresen transzformálódott az új orosz elitbe. A Szovjetunió Kommunista Pártjának egykori vezetői megmaradtak az új nómenklatúrában is, a komszomolistákból oligarchák lettek. A posztkommunista Oroszország első vezetője a volt szverdlovszki párttitkár, az SZKP KB kandidátusa, Borisz Jelcin lett. A második vezető, Vlagyimir Putyin a KGB-től érkezett. Az 1991-es kommunista puccskísérlet szervezőit rehabilitálták, később némelyiket ki is tüntették. A Szovjetunió Legfelső Tanácsának egykori elnöke, Jevgenyij Primakov később orosz miniszterelnök lett.

Oroszország a Szovjetunió jogi örököse, a szovjet korszakban szerzett elismerések és kitüntetések érvényesek, sokáig november 7. is megmaradt nemzeti ünnepnek. Visszaállításra került a szovjet himnusz és a szovjet állam alapítója továbbra is a Vörös téren fekszik. Lenin szobrai minden orosz régióban megtalálhatók, a rendszerváltás után semmilyen lusztráció nem történt. Oroszország legfőbb ünnepe május 9., amikor a náci Németország legyőzésére emlékeznek.

Az SZKP utódpártja, az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja (KPRF) az orosz politikai rendszer egyik meghatározó eleme, politikusai vezető pozíciókat töltenek be. A liberális reformátorok meg az 1990-es években lemondtak a civil szféra fejlesztéséről, és belenyugodtak 1996-tól az „irányított demokráciába”.

Az 1990-es években az oroszországi rendszerváltással csak az történt, amire Lev Trockij már 1936-ban figyelmeztetett. Az állami tulajdon átment a nómenklatúra kezébe.

Borisz Jelcin elnöksége idején jórészt népszerűtlen maradt, a közvélemény rossz szívvel emlékszik vissza az 1990-es évekre. 1990 és 1996 között Oroszország elvesztette GDP-je mintegy 40 %-át (csak 2008-ra sikerült elérni az 1990-es szintet), az ipari termelés még 2013-ban is csak az 1990-es szint 77 %-át tette ki.

A demográfiai helyzet szintén tragikusan alakult: 1989-ben még 147,7 millió ember élt Oroszországban, 2015-ben 146,3 millió (a Krímmel együtt), s ez úgy, hogy jelentős bevándorlás történt Oroszországba. De Magadán lakossága 62 %-kal lett kevesebb, Pszkov megyéé 23 %-kal…

Lázadás alig történt, 1993 őszén Moszkvában néhány nap alatt fegyveresen leverték az elégedetlenkedőket, a felkelés nem terjedt át más régiókra…

Vagyis a Szovjetunió helyén nem született új birodalom, de nem alakult egy ki egy új „nem birodalom” sem, és az országot senki sem foglalta el.

A Szovjetunió törzsterületén, Oroszországban az 1990-es évek káosza után stabilizálódott a posztszovjet berendezkedés, együtt járva egy szovjet reneszánsszal, és Moszkva kísérletével, hogy visszaszerezze a volt szovjet köztársaságok felett a kontrollt. Ezek a kísérletek azonban egyelőre nem nagyon sikeresek.

Vagyis mindezek alapján az a következtetés adódik, hogy a mai Oroszország a Szovjetunió örököse, nemcsak "papíron", de a lényegét tekintve is. 

2008-ban a posztszovjet Oroszország elérte csúcspontját (mint ahogy a Szovjetunió is 1980 körül), majd ezt követően stagnáció kezdődött. Az óvatos medvegyevi liberalizáció után 2011 végén nyílt válságba torkollott Putyin visszatérésének bejelentése. 

Az 1980-as években a Szovjetunió válságára „jobboldali”-liberális kiutat véltek találni, a 2010-es években viszont éppen ellenkezőleg, egyfajta „visszarendeződés” figyelhető meg. Visszatért a Nyugattal való szembenállás, a militarizálódás, megszépült a szovjet múlt, a konzervativizmus, a hagyományos értékek, a gazdaság államosítása, az elit nacionalizálása, a harc korrupcióval, a népfrontos politika stb.

A politikai folyamatok szintén megalapozták a helyet a szovjet örökség számára. Vlagyimir Putyin választói támogatottsága jelentősen csökkent: 2000-ben a szavazatok 52,94 %-át szerezte meg, 2004-ben 71,31 %-ot (Medvegyev 2008-ban 70,28 %-ot), de 2012-ben már csak 63,3 %-ot. A hatalmi párt esetében hasonló a dinamika. 1999-ben az Egység 23,32 %-ot kap (73 mandátum), 2003-ban 37,56 %-ot (223 mandátum), 2007-ben 64,3 %-ot (315 mandátum), 2011-ben visszaesve 49,32 %-ot (238 hely). Eközben nőtt a baloldali pártok támogatottsága, a kommunistáké (+7,62 %), és az Igazságos Oroszországé (+5,5 %). A következő években Oroszországban a baloldal további megerősödése várható – már csak azért is, mert sokan érik el a nyugdíjkorhatárt, a társadalom öregszik.

Ezek a választói tendenciák a rezsim erózióját jelezték. A hatalom válasza nem maradt el: megindultak az ellenzékkel szembeni repressziók, a kormányzóválasztás visszaállításának kiherélése, perspektivikusan a polgármesterválasztások felfüggesztése.

Vlagyimir Putyin elnök népszerűsége zuhanni kezdett és történelmileg alacsony szintre került 2012-2013-ban.

Kudarcot vallott az új posztszovjet integráció terve is. 2010 nyarától működik a Vámunió, 2011. július 1-től megszűnt a tagállamok között a vámellenőrzés. Azonban a Kreml kísérletei, hogy Ukrajnát is bevonják ebbe a társulásba, kudarcot vallottak.

Noha Oroszország gyorsan kilábalt a 2008-2009-es válságból, utána ismét csökkeni kezdett a GDP (2010: 4,5 %-os növekedés, 2011: 4,3 %, 2012: 3,4 %, 2013: 1,3 %, 2014: 0,6 %). A kedvezőtlen tendenciák 2011-2012-ben kezdődtek, magas olajárak mellett (2011-2013: 110 dollár). Míg a 2000-es években az orosz gazdaság gyorsabban nőtt a világátlagnál, 2011 után növekedése a világátlag alá csökken.

2006-tól kezdve több működő tőke érkezett Oroszországba, mint amennyi távozott, 2008-ban a válság miatt a tőkekivonás felgyorsult, ám ezt sikerült jelentősen fékezni 2010-re. 2013-ban újabb trendforduló, s 2014-ben már 151 milliárd dollár a tőkekiáramlás mértéke.

A demográfiai mutatók is jó tükrei a helyzetnek. 1998 és 2011 között nőtt a születési mutató Oroszországban, 2012-től viszont ismét negatív tendencia észlelhető.

Vagyis Oroszország 2012-től minden mutató szerint válságba került. Ennek első szakasza 2014-ig tartott. Ennek eredményeképpen Oroszország elvesztette Ukrajnát. Ukrajna elvesztését kompenzálta volna a Krím Oroszországhoz csatolása, de ez csak még jobban elmélyítette a válságot a Nyugattal való konfrontálódás miatt.

2014 nyarán-őszén kezdődött a válság második szakasza. A maláj Boeing lelövése és a kelet-ukrajnai háború eszkalálódása izolálták Oroszországot, elzárták a nyugati finanszírozástól, az olaj árának csökkenése a rubel devalvációjához vezetett, komoly gazdasági gondok léptek fel. A válság második szakasza még nem ért véget, ennek akár több éves elhúzódása is várható további gazdasági nehézségekkel. Nem kizárt, hogy 150-200 rubelig is felkúszik a dollár árfolyama.

Az elitváltás részlegesen már megkezdődött. Dmitrij Medvegyev elnöksége idején leváltották a még kommunista kötődésű kormányzók jelentős részét. Putyin harmadik elnöksége idején távozni kényszerült a korábbi föderális elit jónéhány tagja (Jakunyin, Szergyukov).

Hogy Oroszország milyen irányban fog tovább haladni, külső és belső tényezőktől is függ. Ha a válság magas fokú dezintegrálódást fog maga után hozni, nagyobb az esélye, hogy megmarad az autoriter prezidenciális irányítás. Ha a Nyugat külső nyomása felerősödne Oroszországra, az szintén gátolná a parlamentáris köztársaságra való áttérést.

A legvalószínűbb mégis egy „baloldali fordulat” bekövetkezte Oroszországban parlamentáris köztársasági berendezkedéssel. A politikai szabadságjogok nőni fognak, az állam társadalmat terhelő nyomása nem ismétlődhet meg. A baloldali rezsim nem fog tudni olyan kontrollt megvalósítani a társadalom és a politikai rendszer felett, mint ez lehetséges volt a jelcini-putyini korszakban.

Oroszország az 1990-es és a 2000-es években arra törekedett, hogy integrálódjon a Nyugathoz. Ez nem sikerült. A következő cél a partnerség lesz, melyet konfrontáció útján kell kivívni (éppen úgy, mint a szovjet történelemben volt).

 

 

 

(Andrej Ivanov, Tretyij krizisz Rosszijszkoj gyerzsavi, globalaffairs.ru, 2015. 12. 21.)

Cimkék: Andrej Ivanov, 1917, Oroszország, Szovjetunió, SZKP, 1990-es évek, Borisz Jelcin, Moszkva, 2011, Vlagyimir Putyin, 2008, GDP, 2010, Ukrajna, 2014, Dmitrij Medvegyev, Nyugat,

Országok: Ukrajna Oroszország