Még október 19-én jelent meg a The Wall Street Journalban Henry Kissinger cikke, mely a szíriai orosz beavatkozás után a  Közel-Keleten előállt új helyzetet elemzi. A volt amerikai külügyminiszter szerint egymással szemben álló nagy tömbök formálódása látható, mely az egész világbékét veszélybe sodorhatja.

Napjainkban a Közel-Kelet teljes felbomlását láthatjuk – írja Kissinger. Az egyoldalú orosz beavatkozás Szíriában annak a jele, hogy Amerika 1973 óta fennálló stabilizáló szerepe a Közel-Keleten meggyengült.

1973, az akkori arab-izraeli konfliktus vége után Egyiptom szakított a Szovjetunióval és csatlakozott az Egyesült Államok által kezdeményezett békefolyamathoz. Ennek eredményeképpen békemegállapodás született Egyiptom és Izrael, Izrael és Jordánia között, és az ENSZ közvetítésével Izrael és Szíria között is megszűntek a harci cselekmények (a szíriai polgárháború ellenére a különböző harcoló felek egyébként nem sértették meg ezt a megállapodást). Amikor Szaddam Huszein 1990-ben megpróbálta felrúgni a közel-keleti status quót, az USA vezette koalíció csapást mért rá. Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia támogatták Amerika háborúit Afganisztánban, Irakban. A szovjet/orosz katonai jelenlét a térségből eltűnt.

Jelenleg ez a geopolitikai felállás összeomlott. Líbiában, Szíriában, Jemenben és Irakban lényegében megszűnt az államiság. Irak és Szíria jelentős részét „vallási radikálisok” tartják hatalmuk alatt.

A szunnita államok tartanak az „Iszlám Államtól”, de a siíta Irántól is, mely a „perzsa imperializmus” hagyományait felelevenítve a térség legerősebb államává válhat.

Szíriában a szunnita többség kelt fel az alavita kisebbség ellen. Ennek eredményeképpen az ország vallási és etnikai törésvonalak mentén szétszakadt. Ma minden félnek vannak fegyveres alakulatai és a külső erők is beavatkoztak. Irán Aszadot támogatja, abban a reményben, hogy kijuthat a Földközi-tengerhez. Az öböl menti államok Irántól tartva Aszad megdöntését látnák szívesen. A helyzetet bonyolítja az amerikai-iráni megállapodás, melyet bizalmatlanul és csalódottan fogadtak a szunnita államok.

Mindez, és Amerika kivonulása a régióból lehetőséget teremtettek Oroszország számára, hogy a Közel-Kelet szívében avatkozzon be. Moszkva természetesen mindenekelőtt attól tart, hogy Aszad bukása után az „Iszlám Állam”, megszerezve Damaszkuszt, az oroszországi Észak-Kaukázus ellen fordul. Oroszországnak elsősorban az az érdeke, hogy a szunnita terrorizmust minél távolabb tartsa határaitól.

Amerikának saját álláspontja van, ami egyik közvetlen résztvevő nézetével sem egyezik, s ez azzal a következménnyel járhat, hogy Washington elveszíti potenciálját, hogy befolyást gyakoroljon az eseményekre. Az USA-nak a régió összes országával valamilyen problémája van,  arra viszont nincs semmilyen épkézláb javaslata, mit is akar Aszad távozása után Szíriában.

A vákuumot Oroszország, Irán és az „Iszlám Állam” töltik ki.

Az amerikai-iráni megállapodás nem oroszellenes élű (ellentétben az amerikai-kínai megállapodással 1971-ben). Az 1970-es években az amerikai-kínai megállapodásból mindkét fél nyert, a mostani amerikai-iráni megállapodásnak csak Teherán lehet a nyertese.

Jelenleg a Közel-Keleten egy siíta és szunnita blokk kialakulása figyelhető meg. A szunnita blokkba tartozik Egyiptom, Szaúd-Arábia, Jordánia, az öböl menti államok. A „siíta blokk” résztvevői: Irán, Irak, Szíria, Libanon Hezbollah ellenőrizte része, Jemen egy része. És a történelem tanítása szerint amikor két nagy, egymással szembenálló blokk alakul ki, az könnyen vezethet nagy háborúhoz.

(Henry Kissinger, Path Out of the Middle East Collapse, wsj.com, 2015.10. 19.)