Nincs még egy német újságíró, aki annyira közelről ismerné Vlagyimir Putyin orosz elnököt, mint Hubert Seipel. Az eredetileg dokumentumfilmes Seipel 2010 januárjában találkozott először Putyinnal, ezt követte mintegy két tucat interjú, Putyin magával vitte a pápához, Kínába, Dél-Afrikába, de oroszországi körútjaira is. Seipel könyve, a Putyin – a hatalom belülről (Putin – Innenansichten der Macht) októberben jelenik meg Németországban. A megjelenés előtt Seipel interjút adott a Der Spiegelnek, s kijelentette, hogy nem tekinti szitoknak, ha úgy minősítik: az ember, aki érti, megérti Putyint.

Seipel elmondja, hogy négy pontban fogalmazta meg feltételeit Putyinnak: több interjúra van szüksége, szeretné elkísérni útjaira, ne vonja vissza az egyszer már elhangzottakat, s nem olvashatja el a könyvet a megjelenés előtt. „Putyin nevetett, majd azt mondta, hogy neki is lenne egy kérése: a könyvben ne legyenek családi történetek, ne írjon a feleségéről, a lányairól, esetleges új szerelméről” – meséli Seipel.

A Putyinnal készült interjúk során elég korán szóba került , hogy Oroszország miért nem veszi át a Nyugat értékeit. „Nem szabad szembehelyezkednem a nép elvárásaival. Végül is nem a német kancellári széket célzom meg” – hangzott a válasz.

Maga Seipel rossznak tartja azt a gondolatot, hogy Oroszország és Putyin a nyugati elképzelések szerint funkcionáljon. Putyin ebben a kérdésben határozott: az orosz problémákról az oroszok döntenek, s nem az amerikaiak, vagy a németek. Oroszország nem a Nyugat gyarmata. Nincs szüksége állandó figyelmeztetésekre Washingtonból, Brüsszelből és Berlinből. A német Bundestag (a parlament alsóháza) 2012-ben 17 pontban foglalta össze, hogy a Kreml mit szíveskedjen tenni. Ezt Németország más országgal nem csinálja. Az, aki az emberi jogok megsértését mércévé teszi, nem ér el semmit – közli Seipel Putyin gondolatmenetét összefoglalva, majd hozzáteszi: „Nehezen látjuk be, hogy bár Oroszország autoriter rendszer számos társadalmi problémával, amelyeket azonban az oroszoknak kell megoldaniuk. Oroszország felnőtt”.

Seipel szerint a Nyugatot missziós hevület jellemzi, ami az egyház korábbi afrikai missziós nyomulásával vethető össze. Nyugaton az elmúlt években olyan légkör alakult ki, amelyben mindenért Putyint okolják, még azért is, ha megdöglik egy tehén a Bajkál-tó partján.

Az interjúból kiviláglik, hogy Putyin a válsággócok közül Oroszország szempontjából Ukrajnát tartja a legfontosabbnak. „Ami a több demokrácia nevében meghirdetett nyugati keresztes hadjáratot illeti, azt Putyin kísérletnek tekinti Oroszország befolyásának megszakítására, s az orosz befolyás helyett az EU- és a NATO-befolyás kiterjesztésére. Putyin is olvasta, hogy Zbigniew Brzezinski amerikai stratéga már 1997-ben ezt a keleti kiterjesztést koncipiálta. Ukrajna nélkül Oroszország már nem impérium többé. Ezt Putyin nem akarja megengedni, s nem is engedheti meg…” – fogalmaz Seipel.

Putyint úgy jellemzi, hogy az orosz elnök a stabilitás megszállottja, ez kulcs személyének megértéséhez. „Ha végigtekinti életútját, meg fogja állapítani, hogy leginkább a káoszt gyűlöli” – nyilatkozza Seipel, s megkockáztatja a felvetést, hogy Putyin most „a hetedik mennyországban érzi magát”.

„Oroszországnak igaza lett, amikor a Nyugat közel-keleti beavatkozásával kapcsolatban figyelmeztetett. Putyin ráadásul a Krímet is visszaszerezte, az orosz gazdaság visszaesése a szankciók és az alacsony olajárak ellenére sem annyira súlyos, mint gondolták. Az Iránnal kötött nukleáris megállapodásnál Oroszország szerepe döntő volt. Szíriában sem lesz megállapodás Oroszország nélkül . Akarják, nem akarják Putyin partnere lesz a Nyugatnak. Megkockáztatnán, hogy Putyin ebben a pillanatban a hetedik mennyországban érzi magát” – hangzik a német újságíró jóslata. (Der Spiegel, 2015/41. szám)