Mark Leonard, az European Council on Foreign Relations elnöke; és Ivan Krasznev, a bécsi Institute for Human Sciences tudományos munkatársa a Vedomosztyiban tettek közzé cikket arról, hogy Európa az elmúlt évtizedekben nem értette meg Oroszországot. Véleményem szerint a cikk tartalma elég jól demonstrálja ezt az állítást, de mégis érdemes idézni, hogy lássuk, mit gondolnak vezető európai elemzők Oroszországról és a jelenlegi válságról. Felvetődik mindenesetre a súlyos kérdés:a  hasonló színvonalú  elemzők komoly hatással vannak az európai elitek Oroszország-recepciójára?

2014 márciusában az európaiak arra ébredtek, hogy Vlagyimir Putyin világában találták magukat. Egy olyan világban, ahol határokat lehet átírni, ahol a nemzetközi intézmények nem működnek. A jelenlegi konfliktus azt hivatott eldönteni, ki él valójában álomvilágban, s ki áll a realitások talaján.

Az EU a mostani válság, az ukrajnai orosz beavatkozás nyomán kénytelen volt beismerni, hogy az európai álomnak vége. Ahogy a jugoszláviai háború az 1945 utáni európai rend végét jelentette, úgy a Krím elszakítása a „posztbipoláris európai rend” végét hozta el.

1989-1991-ben egy újfajta európai gondolkodás nyert teret. A Szovjetunió bukása azt is jelentette, hogy véget az erőre alapozott birodalmak és politika kora.

Az új európai rend alapja az egymás ügyeibe való fokozott beavatkozás lett, az áttekinthetőség, átláthatóság. Ez a „posztmodern rend” nem az erőn és erőegyensúlyon alapult, nem tartotta fontosnak a szuverenitást, elvetette az erő alkalmazását.

A posztmodern európai rend elfogadhatatlannak tartotta a határok megváltoztatását ehelyett a határok elmosásából indult ki. Eltüntetni a határokat, lehetővé tenni az emberek, a tőke, az áruk, az eszmék szabad mozgását. A geográfiai térképeket felváltották a gazdasági diagramok.

1989 után Európa nem tartotta fontosnak, hogy megértse Oroszországot, és nem is értette meg. Azt hitték, a putyini elit végtelenül cinikus, és óvakodni fog attól, hogy saját üzleti érdekeinek ártson. Az európaiak nem mérték fel, milyen hatást okoztak a színes forradalmak Oroszországra. A 2004-es ukrajnai narancsos forradalom Oroszország szeptember 11-je volt. A Kreml meggyőződése, hogy a színes forradalmakat Washingtonból irányították, vezényelték le. Oroszország aggodalommal szemléli, hogy a Nyugat meg akarja változtatni „kulturális kódját.” Az európaiak nem értették meg mint jelentett Putyin számára a 2011-2012-es tiltakozássorozat. Az orosz elnök azt hihette, Washington akarja eltávolítani őt.

A krími huszárvágást is Putyin félelmei váltották ki, a félelem az utca tömegeitől, a hatalomváltástól. Oroszország revizionizmusa belső félelmekből fakad. Putyin kénytelen volt elfoglalni a Krímet, hogy megőrizze az elitek feletti kontrollt, de a nacionalisták így sem fogják megbocsátani neki, hogy elvesztette Ukrajnát.

A Nyugat szankciókat vezetett be Oroszország ellen, de ezzel csapdába is sodorta magát. A szankciókkal nem sikerült megváltoztatni Moszkva ukrajnai viselkedését, ha pedig a hatalomváltás a cél, mi a garancia arra, hogy a Putyin után következő orosz vezetés nyugatbarát lesz?

A szankciók arra jók Putyin számára, hogy az orosz gazdasági bajokat külső okokkal magyarázza, s hogy izolálja Oroszországot a Nyugattól. A szankciók révén Oroszország az „ostromolt erőd” állapotába kerülhet.

A szerzők szerint éppen ezért Európának az eurázsiai társulással kell együttműködnie, ennek révén, keretében kell új együttműködést találnia Oroszországgal.

(Mark Leonard, Ivan Krasznev: Novij jevropejszkij beszporjadok. Zacsem Jevropejszkomu Szojuzu nuzsen Jevrazijszkij ekonomicseszkij szoju, ili kak osztanovity Putyina, Vedomosztyi, 2014. 12. 17.)