Pontosan húsz évvel ezelőtt, 1994. július 10-én aratott győzelmet Alekszandr Lukasenko a belorusz elnökválasztások második fordulójában, ezzel a Belarusz Köztársaság első elnöke lett. A Lukasenko-korszakot Gyenyisz Lavnyikevics minszki újságíró elemezte a gazeta.ru-ban.

Az 1994-es elnökválasztás volt az egyetlen Belarusz történetében, amikor két fordulóra is sor került. A Szovjetunió és a gazdaság széthullása után a köztársaság választópolgárai erős kézre vágytak. Alekszandr Lukasenko 1994 előtt a parlament korrupciós bizottságát vezette, ebben a minőségben szerepelt rendszeresen a televízióban, ostorozva a nómenklatúrát, az új elitet, a nép barátjának szerepében tündökölve.

Ma szinte hihetetlennek tűnik, de akkor komoly vád volt Sztanyiszlav Suskevics, a Legfelső Tanács elnöke ellen, hogy ellopott egy láda szöget a dácsája felújításához…

Lukasenko politikai pályája építésekor nem az értelmiségre, nem a hivatalnokokra, nem az újonnan formálódó elitre támaszkodott, hanem az átalakulások veszteseire, akik sokszor a Szovjetunióról álmodtak.

Lukasenko győzelme után bosszúhadjáratot folytatott ellenfeleivel szemben, de sokan elfordultak tőle. 1994-es csapatából már senki nincs mellette. Voltak, akik ellenzékbe vonultak, mások börtönbe kerültek, szabadulásuk után pedig felhagytak a közéleti szerepvállalással. Voltak, akik Oroszországba vándoroltak ki, ahol üzleti tevékenységbe kezdtek. Olyanok is akadtak, akik nyomtalanul eltűntek (Viktor Goncsar, Jurij Zaharenko) – egyes információk szerint titokban megölték őket.

A jelek szerint Lukasenko a kezdettől fogva arra készült, hogy uralma tartós és hosszúéletű lesz. Már 1995 elején nagyszabású hatalomkoncentrációt hajtott végre. Népszavazást írtak ki négy kérdésben: az orosz nyelv kapjon hivatalos státuszt, állítsák vissza a Belorusz SzSzK címerét és zászlóját, Belarusz törekedjen szoros gazdasági integrációra Oroszországgal, és az elnöknek joga legyen feloszlatni a törvényhozást. A választók több mint 75 %-a támogatta Lukasenkónak megfelelően a felvetett kérdéseket.

1996-ban érte Lukasenkót a legkeményebb támadás. Az Alkotmánybíróság az alkotmány megsértésével vádolta, parlamenti képviselők egy csoportja pedig bizalmatlansági indítványt terjesztett be ellene. Lukasenko és az ellenzék konfliktusa csak Moszkva beavatkozása után simult el. A vitát népszavazás zárta le, mely szerint Lukasenko ötéves elnöki mandátumát „újrakezdték”, az elnöki jogköröket megnövelték.

A törvényhozást feloszlatta Lukasenko, új, kétkamarás, az elnökhöz hű parlament állt fel, amely nem kérdőjelezte meg az államfő politikáját. A Nyugat ezeket a választásokat nem ismerte el, s azóta egyetlen belorussziai választást sem.

1999-ben Lukasenko ismert ellenfelei, Viktor Goncsar, Jurij Zaharenko nyomtalanul eltűntek és azóta sem kerültek elő.

A 2001-es elnökválasztásokat megnyerte Lukasenko, 75 %-ot szerezve. Az ellenzék akkor először választási csalással vádolta meg az elnököt. 2004-ben Lukasenko ismét népszavazást íratott ki és nyert meg, melynek eredményeképpen eltörölték a korlátozást, miszerint egy ember csak kétszer lehet elnök. Ez gyakorlatilag leválthatatlanná tette Lukasenkót, aki a független igazságszolgáltatást is felszámolta (jelenleg Belaruszban az összes bírót az államfő nevezi ki).

2006-ban harmadszorra is választást nyert Lukasenko, az ellenzéki tüntetéseket határozottan felszámolták. Ugyanez történt a 2010-es elnökválasztások után is. A választások után Lukasenko kilenc ellenfele közül ötöt azonnal letartóztattak zavargások előkészítésének vádjával.

Lukasenko külpolitikájában Oroszország mellett kötelezte el magát. 2000-ben létrejött az orosz-belorusz szövetségi állam. Moszkva bőségesen támogatta olcsó energiahordozókkal és pénzzel Belaruszt, ami lehetővé tette a privatizáció, a gazdasági reformok elhalasztását. Jelenleg is a belorusz ipar 80 %-a állami kézen van, fennmaradt a kolhozrendszer.

(Gyenyisz Lavnyikievics: Lukasenko razmenjal tretyij gyeszjatok, gazeta.ru)