Alexander Etkind Cambridge-i történészprofesszor Vedomosztyiban megjelent cikke az ún. szuperextraktív államok jellemzése során a mai Oroszország problémáiról adott elemzést.

1977-ben a The Economist „holland betegség” néven írta le azt a folyamatot, amikor Hollandiában visszaesett a termelés, miután jelentős földgázkészleteket fedeztek fel az országhoz tartozó területeken. Az elmúlt negyed évszázadban sok ország megtanulta kezelni ezt a betegséget az olajdollárok „sterilizálásával”, független alapokba fektetésével. Más országok, mint Oroszország, Irán, Venezuela, melyek nem tudják kezelni a „betegséget”, demodernizálódnak. „Ez a mai világ egyik legfőbb problémája”, s ennek egyik legékesebb példája a „fejletlen tulajdonjogokkal, politikai autoritarizmussal” jellemezhető Oroszország. Valójában nem holland, hanem orosz betegségről van szó – írja Etkind.

Etkind szerint szükséges megkülönböztetni a tőke két fajtáját: amely a nyersanyagok eladásából, és amely a munkából, termelésből keletkezik. A „munkafüggő” gazdaságokban szükséges a munkaerő motiválása, a befektetés az oktatásba, egészségügybe, a nyugdíjakba, a fogyasztás ösztönzése, ami mérsékli a társadalmi különbségeket. A nyersanyagexporttól függő gazdaságokban viszont „az egyenlőtlenségnek nincsenek határai.”

Daron Acemoglu és James Robinson gazdaságpolitikájuk alapján megkülönböztetik az extraktív és inkluzív államokat. Az extraktív államokban az elit és a köznép élesen elválik egymástól. Az elit beszedi a javakat a köznéptől, rutinszerűen erőszakot is alkalmazva, és gondosan ügyel arra, hogy megakadályozza a közrangúak felemelkedését. Erre példa a 19. század közepi Orosz Birodalom, amely a jobbágyok rabmunkájából élt. Az elitet és a köznépet mély szakadék választotta el egymástól.

A magasabb hatásfokú inkluzív államokban ezzel szemben nincsenek belső határok.

Az extraktív államoknak szintén két csoportját lehet megkülönböztetni: azokat, melyekben az elit az agrárnépesség kiszipolyozásából él (ezekben a népesség teljes foglalkoztatottsága figyelhető meg) és azokat, melyekben az elit a nyersanyagkészlet feletti ellenőrzést birtokolja. Ez utóbbiban tehát az elit nem a köznép munkájától függ. Ezek a szuperextraktív, vagy nyersanyagexport-függő gazdaságok. Ezekben az államokban a nyersanyag árát nem a munka hatékonysága határozza meg. Ezek az államok nem érdekeltek az irányítási mechanizmusok fejlesztésében, a konkurenciában, a jog uralmában. Ezek az államok nem függenek az adóbevételektől, tehát nem függenek a lakosságtól. Éppen ellenkezőleg, a lakosság függ az állami újraelosztástól. Ennek következtében a bürokratikus apparátus is kiterjedt.

A szuperextraktív államokban egy szűk elit rendelkezik az erőforrások felett. A társadalmi különbségek hatalmasak. Ez jellemző a mai Oroszországra is. Moszkvában egy olajiparban dolgozó ember átlagosan 8 év alatt tud annyi pénzt félretenni, hogy lakást vehessen; egy ápolónőnek ehhez 50 év kellene. A társadalomban két osztály alakul ki: a privilegizált elit, amely kitermeli, megvédi, és eladja a nyersanyagokat és az összes többi, amely az elosztástól függ. Már-már a rendi társadalomra jellemző állapotok figyelhetők meg.

A munkafüggő államokban a javakat a polgárok munkája teremti meg. Más forrás nincsen, mint a munka. Az állam más források híján megadóztatja a lakosságot. Az állam ugyanakkor érdekelt a magas szintű oktatási és egészségügyi rendszer fenntartásában, melyek hatékonyabbá teszik a polgárok munkáját.

A szuperextraktív államok számára a legfőbb bevételi forrás nem az adó, hanem a nyersanyagkereskedelemből befolyó bevételek. Ennek megfelelően az adófizetők nem tudják kontrollálni a kormány tevékenységét. Mivel a munka zömmel alacsony képzettséget igényel, a dolgozóknak nincs lehetőségük sztrájkolni. A gazdagság és jólét nem a munka és tudás függvénye, ezért az oktatás és egészségügy háttérbe szorul. A lakosság az állami támogatásokból él. A támogatások lehetnek természetbeliek (olcsó gáz, elektromos áram) vagy pénzben kifizetettek. Az államnak ezek a támogatások nem feltétlen előnyösek, ezért megpróbálja csökkenteni a támogatások mértékét, ami viszont szociális konfliktusokhoz vezet.

Ezekben az államokban jelentős problémákhoz vezet a tulajdonviszonyok meghatározatlansága. A tulajdonosok igyekeznek külföldre menekíteni javaikat és családtagjaikat. Az államban nincs megfelelő oktatási és egészségügyi rendszer. Az elitnek olyan javakra van szüksége, melyeket csak a munkafüggő államokban tudnak előállítani. Paradox módon tehát a szuperextraktív államok elitje olyan intézményekbe fektet be külföldön, melyeket saját hazájában nem támogat, vagy egyenesen azok megsemmisítésében érdekelt (független bíróságok, egyetemek).

A szuperextraktív államok viszonylagos jólétet és virágzást tudnak elérni amíg béke van és a nemzetközi kereskedelem működik. A nyersanyagárak növekednek, a szuperextraktív államokba nagy mennyiségű tőke érkezik, ám a munkafüggő államok is jól járnak, hiszen a tőke jelentős része visszaáramlik hozzájuk (a szuperextraktív elitek által igénybe vett befektetések, szolgáltatások, növekvő ingatlanárak révén). Mi történik azonban, amikor véget érnek a „boldog békeidők”? Hogyan tudnak megváltozni a szuperextraktív rendszerek? Van-e bennük kellő rugalmasság? A felívelő időszak végét hozhatja el a nyersanyagforrások kimerülése (mint ez történt a mexikói ezüst, vagy a belga-kongói elefántcsont esetében), és az árak túl magasra emelkedése esetén. A munkafüggő államok egy idő után igyekeznek kiváltani a megemelkedett árú nyersanyagokat, mint történt ez egykoron az angol gyapjúszövet esetében, melyet kiszorított az orosz prém, vagy most, meglehet, történni fog a gázzal, amit a palagáz válthat.

(Alexander Etkind: Russzkaja bolezny, Vedomosztyi, 2014. 06. 20.)