1991-ben, miután Kirgizisztán lényegében független lett, a köztársaság vezetői új ideológiát próbáltak keresni az állam számára, abban az ideológiai vákuumban, ami a Szovjetunió és a hivatalos kommunista eszme összeomlását követte. Az ideológiát, hasonlóan a térség más államaihoz, felülről kívánták meghonosítani, annak az értelmiségnek a közreműködésével, mely még a szovjet korszakban nevelődött ki. Az állam biztosította volna azokat a csatornákat, melyeken keresztül az új ideológia elterjedt volna, Kirgizisztánban azonban nem sikerült erős államot teremteni 1991 után – írja Mihail Kalisovszkij.

Nem sikerült, az országban meglévő nagyon erős regionális és klánjellegű megosztottság miatt. Maguk a kirgizek is néhány „civilizációs-kulturális” csoportra oszlanak, s Kirgizisztán is soknemzetiségű állam (az 1989-es népszámlás szerint csak a köztársaság lakosságának 52 %-a volt kirgiz nemzetiségű). Ezek a körülmények egyfajta ideológiai és politikai pluralizmus alapjává váltak, melyek következtében sokan úgy tekintettek Kirgizisztánra, mint a „demokrácia és szabadság szigetére Közép-Ázsiában.” A hivatalos állami ideológia tehát nem alakult ki Kirgizisztánban, az egyes próbálkozások nem tudtak kitörni a tudományos műhelyek falai mögül.

Még a szovjet korszakban a Kirgiz SZSZK-ban formálódott a legerősebb demokratikus mozgalom Közép-Ázsiában. 1989-ben alakult meg az Asar mozgalom, ebből nőtt ki 1990-ben Kirgizisztán Demokratikus Mozgalma (KDN). A KDN szuverenitást, új alkotmányt, elnöki köztársaság megvalósítását követelte. Kirgizisztán első elnöke, Aszkar Akajev nem a Szovjetunió Kommunista Pártjából érkezett – mint például Nurszultan Nazarbajev vagy Iszlam Karimov – hanem tudós, fizikus volt. Akajev Leningrádban dolgozott, demokrata reputációja volt, akinek jó kapcsolatai vannak Andrej Szaharovval, Borisz Jelcinnel. A KDN és Akajev modern kirgiz államról álmodtak, ekkor még a kirgiz etnikai nacionalizmus marginális szerepet töltött be.

Az 1993-as kirgiz alkotmányban semmilyen etnikai megkülönböztetés nem szerepelt, minden nép számára jogokat garantált. Az orosz nyelvet hivatalossá tette Kirgizisztánban. A ’90-es évek elején Kirgizisztán a szociális piacgazdaságra való sikeres átmenetben reménykedett, modern demokratikus társadalom megvalósításában. Akajev elnök az emberi és szabadságjogokat a kirgiz államiság alapjának nevezte.

A kirgiz demokrácia alapjaként tekintettek a régi kirgiz nomád társadalomra.  „Felfedezték”, hogy a nomád kirgizek maguk választották kánjaikat. Akajev elnök a Manasz kirgiz eposzt tekintette mintaadónak, amely, úgymond, hét alapvetést fogalmaz meg: a nép egysége; nemzetiségi béke, együttműködés; patriotizmus; munka és tudás; humanizmus, tolerancia; harmónia a természettel; a kirgiz államiság védelme. Akajev úgy vélte, egyensúlyt kell találni a tradíció és modernizáció, a múlt a és a jövő között.

Igyekeztek határt vonni az iszlámmal szemben. A nomád kirgizek régi vallásának (tengrizmus) nyomait és a kirgiz társadalom iszlámmal szemben álló elemeit (pl. a nők aktív szerepe) hangsúlyozták. Egyszóval, eszerint a kirgizek szabad, demokratikus, toleráns emberek. Kirgizisztánban nincs helye az etnikai nacionalizmusnak és a vallási szélsőségeknek.

Mindezek alapján nem minden alap nélkül szolgált rá a ’90-es években Kirgizisztán a szabadság és demokrácia szigete elnevezésre.

Mindazonáltal a szép elvek ellenére a nemzetiségek nem érezhették magukat teljesen komfortosan az új Kirgizisztánban. A függetlenné váló köztársaságban a vezető pozíciókat etnikai kirgizekkel igyekeztek betölteni, az oroszok és üzbégek kiszorultak a vezető állásokból. A jól képzett oroszok tömegesen vándoroltak ki Kirgizisztánból.

A ideák helyébe lassan a realitás lépett: a regionális és kláni megosztottság és ennek beépülése az állam intézményrendszerébe, a rémisztő korrupció, a csinovnyikok visszaélései, a lakosság tömeges elszegényedése. Akajev hatalma a magasztos elvek karikatúrjának tűnt, végül az elnök maga is sodródott az árral, és tipikus autoriter rezsimet hozott létre, melynek legfőbb támasza egy korrupt regionális klán volt. Akajevet elsöpörte a 2005-ös „tulipános forradalom”, a helyébe viszont egy ugyanolyan korrupt klánrezsim érkezett, csak az arcok változtak.

Kurmanbek Bakijev elnöksége idején folyatódott az állami ideológia kidolgozása. Noha hivatalosan egy polgári társadalom felépítése volt a cél, a gyakorlatban rendszeressé vált a nacionalista retorika, folytatódott az oroszok kiszorítása. A 2010-es hatalomváltás után csak erősödött a kirgiz nacionalista retorika és gyakorlat. Kodifikálták a kirgiz nép vezető szerepét Kirgizisztánban, megkezdődött az orosz és üzbég nyelv kiszorítása. A legfőbb ideológiai „trend” a mai Kirgizisztánban: az agresszív kirgiz nacionalizmus.

(Mihail Kalisovszkij: Kirgizsztan, Igyeologija v szosztojaninyii turbulentnosztyi, 2013. 11. 25., ferghana.ru)