Az alábbiakban Andrej Szoldatovnak és Irina Borogannak az ellenzéki kötődésű Jezsednyevnyij Zsurnalban (ej.ru) publikált elemzését ismertetjük a moszkvai terrortámadásokról.

Az összes eddigi találgatás, verzió a moszkvai merényletekről egyetért abban, hogy a szálak az Észak-Kaukázusba vezetnek. A leggyakrabban elhangzó verzió szerint a robbantások közvetlen oka a bosszú volt, amiért az elmúlt napokban több ismert terroristát likvidáltak az orosz hatóságok, mint például Anzor Asztyemirovot, aki 2005-ben a Nalcsik elleni rajtaütés egyik szervezője volt, és Szaid Burjatszkijt, az utóbbi idők egyik legismertebb szélsőséges vezetőjét, akinek a nevéhez számos terrortámadás fűződik.

Mégis, Borogan és Szoldatov szerint a vendetta-verzió nem tűnik meggyőzőnek.

Egy ilyen terrortámadás megszervezése ugyanis hosszú időt vesz igénybe: kiképezni az öngyilkos merénylőket, beszerezni a robbanóanyagot, konspiratív lakásokat biztosítani stb.

Következésképpen, a terrortámadás nem spontán bosszú, hanem előre eltervezett akció lehetett – vélik a szerzők.

Az utóbbi mintegy két évben ismét aktivizálódtak Oroszországban az öngyilkos merénylők, főleg nők (sahidkák). Ennek egyik első jele volt a 2008 őszén az oszétiai Vlagyikavkazban végrehajtott öngyilkos merénylet, amikor egy kisbuszt felrobbantása 12 ember halálát okozta.

2009 áprilisában Doku Umarov csecsen terroristavezér bejelentette, hogy Samil Baszajev egykori halálosztagát teljes mértékben reorganizálták. Bár Umarov csecsen, ebből nem feltétlen következik, hogy a mostani terrortámadás végrehajtói is csecsenek lennének. A 2004 februári metrórobbantást a 20 éves Anzor Izsajev, egy karacsáj hajtotta végre. 2004 augusztusában a Rizsszkaja állomáson történt merényletben szintén egy karacsáj volt érintett. Ezeket az akciókat a Karacsáj-Cserkesz Dzsaamat terrorszervezet követte el. Ugyancsak ez a szervezet felelős a Krasznodarban és Voronyezsben végrehajtott robbantásos merényletekért. Bár ezután a Karacsáj-Cserkesz Dzsaamatra lesújtottak a hatóságok, vezetőinek likvidálása nem jelentette a szervezet teljes megsemmisülését.

A moszkvai robbantások a Kreml által folytatott észak-kaukázusi stratégia bukását jelentik. A támadásokat nem lehet külső erőkre fogni. Nem az al-Kaida szervezte a merényleteket, az első sahidka-robbantások nem Palesztinában voltak, hanem Csecsenföldön, 2000 júliusában, amikor két öngyilkos merénylőnő felrobbantott egy katonai bázist Alhan-Jurtban. A problémákat nem lehet kizárólag a nemzetközi terrorizmusra fogni.

A mostani merényletek várhatóan mégsem vezetnek ahhoz, hogy megváltozik a Kreml politikája az Észak-Kaukázusban. A jelenlegi orosz vezetés számára a terrorizmus veszélyességének fokmérője nem az áldozatok száma, hanem a politikai stabilitásra gyakorolt hatása – írja Borogan és Szoldatov. Míg a ’90-es években, például az 1995-ös bugyennovszki kórház elleni támadáskor az orosz vezetők tárgyaltak a terroristákkal, ma ez elképzelhetetlen. A Nord-Oszt színház elleni támadás és Beszlán azt bizonyította, hogy a Kremlre nem lehet hatást gyakorolni az ártatlan áldozatok bemutatásával.

A legutóbbi merényletek, a vlagyikavkazi öngyilkos akció, a Nyevszkij Expressz felrobbantása, a metró elleni támadás nincsenek befolyással a politikai stabilitásra – vélik a szerzők -, ezért a Kreml aligha változtatja meg politikáját az Észak-Kaukázusban. Viszont a történtek jó ürügyet jelenthetnek számára, hogy erősítse a társadalom feletti kontrollt. A Nyomozati Bizottság elnöke egyenesen a terror színhelyén javasolta, hogy hozzanak létre egy egységes, Oroszország minden lakosára kiterjedő DNS-adatbázist. Ismét tehát egy intézkedésterv, amely a társadalom ellenőrzésére irányul, de ami „nyilvánvalóan nem gátolta volna meg a merényleteket.”