Oroszországban a decemberi parlamenti választások után mintha új politikai korszak venné kezdetét – az okok mélyebbek, mint az elmúlt választás vitás kérdései, hiszen decemberben a Bolotnaja téren csak az addig látens ellenzékiség vált nyilvánvalóvá. Mihail Bojko szerint az orosz politikai változások eredője - legitimiációs válság.

A demokratikus procedúrák célja a legitimitásszerzés, s bár meglehet, a demokrácia nem éppen a legtökéletesebb irányítási forma (háborús időkben ezért helyettesítik autoriter eszközökkel) és a demokratikus választás sem feltétlenül a kollektív véleményalkotás legjobb formája, de a leginkább legitim.

Fontos megkülönböztetni a legitimitást és a legalitást. A ’90-es évek Oroszországára például a legalitás alacsony foka volt jellemző (Belovezsi megállapodás, 1996-os választások), amit viszont a magas legitimitás kompenzált (elvben demokratikus választások, a polgárok aktív részvétele). A 2000-es években viszont éppen ellenkezőleg: magas volt a legalitás foka (alkotmányozó többség a Dumában), ám a legitimitás alacsony.

A 2000-es években megváltozott a legitimáció módja Oroszországban: Max Weber paradigmáját alapul véve, a demokratikus legitimáció helyébe a karizmatikus legitimáció lépett, igazodva az autoriter rezsimek jellegzetességeihez. A politikai intézmények és projektek legitimitása a nemzeti vezető karizmájára, személyes népszerűségére alapozódott.

Ám már a 20. század elején tevékenyekdő szociológusok rámutattak arra, hogy a „karizmatikus út” előbb-vagy utóbb legitimációs krízishez vezet. Ahhoz, hogy a személyes karizma hordozójának befolyása egyre jobban szétterjedjen, beleértve az államapparátust, és a hatalmi pártot is, egyre nagyobb erőfeszítéseket kell tennie a politikai életből kiszorított tömegek lojalitásának megszerzésére.

A növekvő legitimitás-deficitet három módon lehet „orvosolni”:

1) felülről, erőszakkal, a titkosszolgálati ellenőrzés erősítésével

2) anyagi kompenzációval (szociális kiadások növelése)

3) a tömegek bevonásával a politikai életbe.

A jelenlegi körülmények között a represszív-autoriter módszerek nem működnek (példák erre a bársonyos forradalmak és az arab tavasz), ezért egy szociális-autoriter állam felépítésének szándéka született meg Oroszországban, amely elképzelés azonban a rendszerszerű fogyatékosságok (mindekelőtt a korrupció) miatt kudarcot vallott.

A 2000-es évek kedvező külkereskedelmi konjunktúrája idején sikerült gazdasági növekedést elérni, szociális programokat megvalósítani. Ám az orosz politikai rendszer akkor is megbukott volna, ha nem következik be a gazdasági válság. A tömegek szociális étvágya a lehetőségeket meghaladóan növekszik. Eközben a tényleges politikai irányításban részt nem vevő, abból kiszorított pártoknak semmilyen felelősségük nincs a választók előtt. A választói szimpátia megnyerése érdekében – és a tényleges felelősség hiányában – a pártok egyre nagyobb szociális lufikat fújnak, populista ígéreteket tesznek.

Azaz a szociális-autoriter állam nem rendelkezik megfelelő stabilitási alappal. A legitimitás deficitjét nem kompenzálhatják a szociális jótétemények.

Végül tehát egyetlen módja marad a legitimitáshiány kezelésének: a tömegek bevonása a politikai életbe. Ugyanakkor a Medvegyev elnök által kezdeményezett politikai reformok, meglehet, már nem elégségesek.

A legfőbb kérdés talán ma az, hogyan alakul át a pártrendszer? A jelenlegi pártok abban érdekeltek, hogy ne következzen be földindulásszerű változás, egoizmusuk viszont krónikus legitimiációs deficitet eredményezhet. Olyan változások lennének üdvözlendők, melyek révén megnő a politikai pártok legitimitása (és felelőssége), mégha ezáltal sérül is pártrendszer stabilitása. Mindez a pártok egyszerűsített regisztrációját, választási blokkok kialakításának lehetőségét, vegyes (listás és egyéni) választási rendszert, a bejutási küszöb csökkentését és alkalmasint előrehozott választásokat jelent.

(Mihail Bojko: Krah avtoritarnoj modeli, Nyezaviszimaja Gazeta 2012. 03. 06.)