Dagesztán, az új Csecsenföld - Lucia Sgueglia, Corriere della Sera, 2009. december 10.

Az etnikailag leginkább megosztott köztársaság egyben Moszkva leghűségesebb szövetségese is a térségben, mégis a Kaukázus puskaporos hordója

 „A sejk emlékére, aki a Kaukázus hegylakóinak szabadságát védte.” Értsd hozzá: Moszkva ellenében. Az emléktábla, melyre arab és avar (egyike a különféle helyi nyelveknek) szöveggel írt sorok emlékeznek meg a helyi ellenállásról az Umcukul völgyét szegélyező hegyek legmagasabb pontjára helyezett emlékművet díszíti. A kiszögellést lezáró korlátra több tucat fogadalmi zsebkendőt kötöttek, a Kaukázus lejtői felől érkező szellő lágyan lengeti őket. Egy zöld színű, a félholdat ábrázoló zászló határozza meg a tájképet, miközben a levegőt a müezzin imái töltik meg, a nap lassan lebukik a távoli horizonton. Oroszország, Dagesztán,[1] 2009. Ezek között a völgyek között látta meg a napvilágot, élt és harcolt a legendássá vált Shamil[2] imám, a fegyveres ellenállás szimbóluma. Bár lassan 140 év is eltelt már az avar származású, az észak-kaukázusi muszlim törzseket összefogó vezér halála óta, a megtestesült gonosz, az örök ellenség képe azóta sem sokat változott. A cári Oroszországot a Szovjetunión át a modern moszkvai föderációig összefogó nagyívű történelmi tabló margóján változatlan szereposztásban néznek egymással farkasszemet a barikád két oldalán állók. Shamil emlékművéhez nyaranta távolsági buszokon érkeznek a zarándokok, még Groznijból is, ami ide egy jó kalasnyikov-lövésnyi távolságra fekszik. A szakállas hős dagerrotípiájából ma minden mohamedán család házának falára jut. Ellentmondásos, hogy mindezek ellenére pont Dagesztán a Kreml leghűségesebb támasza ezen a vér áztatta vidéken. Manapság azonban az egyre növekvő korrupció, a szegénység, a munkanélküliség és az ide is begyűrűző gazdasági válság együttesen forráspontig emelték a közhangulatot: Dagesztán 2009-re a robbanás közeli állapotba jutott. Miután véget ért a terroristaellenes válságkormányzás Csecsenföldön, a válsággóc áttevődött ide. Mindennaposak a robbanóanyaggal elkövetett támadások és összetűzések a szövetségi csapatokkal, és a lövészárkok megosztják az oroszbarát helyi politikai erőket és a lázadóktól gyakran el nem határolódó helyi rendőröket. Az összecsapásokban csak az elmúlt évben több százan vesztek oda mindkét oldalon. A fővárosban, Mahacskalában fényes nappal, egy esküvőn orvlövészek gyilkolták meg a köztársaság belügyminiszterét, Adilgirej Magomedtagirovot. 2009 novemberében az iszlám merénylők felrobbantottak egy kiemelt fontosságú gázvezetéket és levegőbe repítettek két vonatot. A kormányzat információ alapján az elkövetők csoportja nagyjából 150 vahhabita[3] szeparatistára szűkíthető le, akik az iszlám egyik legszélsőségesebb irányzatához tartoznak. A kiszorításukra és likvidálásukra tett, Moszkva támogatta, katonai akciók lassan védett zónák, blokkok, ellenőrző pontok és zárt övezetek foglyává tették a Dagesztáni Köztársaságot.

„A függetlenség? Tetszene mindenkinek.” – ismeri el Gazman, a helyi titkosszolgálatok tisztje és autodidakta költő. „De ezt ma nem engedhetjük meg magunknak. Az orosz katonai erők túlságosan erősek. Maga Shamil is negyedszázadnyi harc után megadta magát. Nincsenek se anyagi se pénzügyi forrásaink, akárcsak saját iparunk. Nem önként csatlakoztunk Oroszországhoz, de saját akaratunkból nem hagyjuk el a föderációt. Így mondják ezt errefelé.” Az itteniek realistábbak bárkinél, mintha a terület tényleges vezetői lennének, nagyon tisztán látják önnön helyzetüket, illetve az azt alakító társadalmi-politikai folyamatokat. De a saját kultúra és hagyományok iránti mindennapi igény párosulva a központi hatalommal való ellenérzésekkel tapintható elégedetlenséget szül. Eszünkbe juthat a híres politológus, Kagarlickij[4] szigorú jóslata: „Ha Dagesztán lőporos hordója végül felrobban, a csecsen konfliktus tragédiája csupán lányregénynek fog tűnni.”

Magomed sofőrként dolgozik, de munka közben sem mond le a napi öt imáról. Mobiltelefonján a Korán énekelt szúráit tárolja file formátumban. „Itt igazi muzulmánok lehetünk, nem olyanok, mint más kaukázusi területek »oroszosított« mohamedán népei. Másokhoz hasonlóan, otthon feleségemmel mi is a saria[5] útmutatásai szerint élünk. Ez a mi saját, szabad döntésünk. Csak ránk tartozik. Mi rossz lenne ebben?” Eközben az óra éjfélt üt, szürkeség és homály ereszkedik a völgyre. Egy sötét szobában körülbelül hatvan nő földre borulva intonál egy arab szavakkal egybeszőtt litániát. Mozgásuk lassú hullámzást követ, ez folyamatosan gyorsul, míg szinte transszá válik; ez a szúfi[6] dhikr[7]-je, azaz különleges rituáléja. A völgyben tovább haladva, túl egy arab díszítésű diadalíven, mely a Hedbába vezető utat mutatja, az új építésű, nagy medreszéhez[8] érkezünk, mely száz növendéket fogad. „A kilencedik században itt egy híres szúfi remete élt” – magyarázza Mohamed Gadzijev az iskola egyik oktatója. A szúfizmus az iszlám békés és visszafogott irányzata, ma Dagesztán „hagyományainak megfelelő” hivatalos vallása. Az államhatalom is támogatja, leginkább azért, hogy így szabjon gátat a főleg a vidéki, hegyi falvakban terjedő fundamentalizmusnak. Egy kulturális harcról, könyvekkel, dvd-lemezekkel és „felvilágosító” televíziós programokkal vívott, nap mint nap ismétlődő ütközetről beszélünk. Gadzijev egy volt tanár-kollégájának fényképét mutatja meg nekünk, aki cikket írt a radikális iszlám ellen. Rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Nem ő az egyetlen, aki így végezte.

Sokan tiszteletlenül beszélnek a sariáról, és ezt ottani tapasztalataink alapján megerősíthetjük. Ez lenne a változó idők jele? Az iszlám vallási tudományok docense azonban óvatosságra int minket. „Ez Isten törvénye” – pontosítja előzetes elképzeléseinket. És mi van az Allah nevében lázadókkal? - kérdezzük. „Ők általában fiatalok, sok esetben egyetemi hallgatók, akik csalódtak a korrupt hatalomban, az idős, tehetetlen, könnyen befolyásolható vezetőkben. Elméletben mi is egy iszlám államot szeretnénk. De az iszlám elutasít minden erőszakot. Ők ellenben elvetnek mindennemű tárgyalásos formát, kalifátust akarnak alapítani a Kaukázusban és dzsihádot hirdetnek.” A szovjet időkben nem gyakorolhatták nyilvánosan a vallásukat, titokban, otthonaikban imádkoztak. „Az egyik első illegális monostorban tanultam” - folytatja a vallástörténész „A Szovjetunió felbomlása után korániskolákat nyitottak, szelefi[9] muszlimok érkeztek hozzánk külföldről, és jelentősen befolyásolták, módosították a fiataljaink gondolkodását.” Később a két csecsen háború, ha lehet még jobban felszította az ellentéteket. Több ezernyi halott és menekült. Mégis, mi várható el a mától? – kérdezzük. „Reméljük, hogy az állam elismeri az iszlám iskolai oktatást, ahogy ez már más orosz köztársaságokban megtörtént.”

A Mekkába orosz fennhatóságú területekről érkező zarándokok közel 80%-a dagesztáni. Ezt nem árt figyelembe venni. A völgyben felfelé haladva jutunk el Asszab falujához, ahol egyáltalán nem isznak alkoholt. Mohamed törvénye felülkerekedik az orosz szokásjogon? – hitetlenkedünk. „Moszkva nem írja elő nekünk az alkohol fogyasztását. Sokkal több gondunk adódik a klánok szokásaival, berögződött tradícióival. Az iszlám megrögzött internacionalista. Nem ismeri el a különbözőségeket, és harcol ellenük, még az etnikai eredetűekkel is. Meglátása és tanítása szerint a(z igaz) hitben mindenki egyenlő.” Talán ezért is fél tőle a hatalom, amely a jól bevált „oszd meg és uralkodj” elvét követi. A szigorúan követett iszlámban sokan morális megújulást keresnek. „Nálunk a korrupciót már a bölcsőben kezdi eltanulni az ember, az anyatejjel szívja magába” – jegyzi meg találóan Timur, aki korábban rendőrként dolgozott. „Fizetsz, hogy munkához juss, hogy jó jövedelmet kapj. De a zsebedbe kell nyúlnod az iskolában vagy a kórházban is egy jó ágyért. Ha így teszel, nem kell sorban állnod a hivatalokban sem.” Szvetlana Isszajeva, a „Dagesztáni Anyák” nevet viselő szervezet vezetője számára az emberi jogok és a vallás csak ürügy, kifogás. A problémák igazi oka szerinte a „szélsőségesek iránti gyanú” intézményesülése. „Ma Oroszországban létezik már egy »Állami Iszlám«. Aki nincs velük, az a nép ellensége, akárcsak a szovjet időkben. Moszkvát nem érdekli a hit, csupán az, hogy Dagesztán orosz föld maradjon, így kerülve el a háborúkat a térségben. Ezért szabad kezet ad a helyi hatalomnak, amely a »törvényes« fundamentalizmus eszközéhez nyúl, hogy letörje, elnyomja a politikai ellenfeleket.” Szélsőségek mindkét oldalon, egy veszélyes etnikai koktél alapanyagai. Szeptemberben Isszajeva neve, ellenzéki újságírókéval egyetemben, egy rejtélyes, „a kivégzendő elemeket” tartalmazó listán tűnt fel, melyet röplapokon szórtak szét.

Akár egy túlságosan hosszú fátyol is problémát okozhat. Egy huszonhat éves, még alig asszony, inkább lány, megölt szabadságharcos özvegyét szemünk láttára igazoltatják. Kendőjét szorosan nyaka körül fonva hordja. Derbent városának északi piacán, ahol a sok „iszlám bolt” egyikében nézelődik, keresgél a ruhák között. Hirtelen feltűnnek a biztonsági szolgálat emberei, akik hivatalos okmányait kérik. Az üzlet hölgy tulajdonosa ellenkezik. „Ez iszlámellenes propaganda! Zaklatnak ha Insallahot[10] mondunk, ha hosszú, az arcot takaró fátylat viselünk, vagy ha nem iszunk. Beleütik az orrukat a magánéletünkbe, vezetékneveket tartalmazó listákat állítanak össze azokról, akiket nem lehet nyilvános helyekre engedni. A vahhabita azt jelenti »azzal, aki ad, törődik«: a mufti helyettese ma azt mondta a TV-ben, hogy, aki megöl közülük egyet, a paradicsomba jut.” Néhány kilométerrel arrébb már Azerbajdzsán következik. Itt ér véget Oroszország. A történelmi városközpontban, a nagy mecsetben síiták és szunniták együtt könyörögnek istenükhöz. A centrumot okkersárga színű, földutas sikátorok szegélyezik. Mintha Alleppóban sétálnánk. „Moszkva, ez a Kelet” – világosít fel a polgármester-helyettes. A 2009 októberi választáson az urnák jó harmada nem nyitott ki, saját döntéséből. Három évvel korábban, 2006-ban Putyin cár helikopteren érkezett erősségébe. „Ti vagytok a mi bástyánk a terrorizmus ellen” – mondta a dagesztániaknak. Madina, Elmira és Elona – három helyi lány – úgy tűnik, egyetért a volt elnökkel. Mahacskala ősrégi Filharmonikus Termében egy break-tánc alapjait gyakorolják. A szoba tapétái, mintha elhervadt szirmok lennének, úgy válnak le a falakról. Miniszoknyát viselnek, csinosak és kihívóak. A köldöküket közszemlére téve, szabadon hagyják. Az egyik kumik, a másik lak, míg a harmadik avar származású. Arról álmodoznak, hogy egy napon majd Moszkvában dolgozhatnak. Az ottani lányok sokkal szabadabbak. „Az imámok? Bigott vénemberek. Az orosz nyelv a mi eszperantónk. Nélküle nem is értenénk egymást.”